Rise of the Moon

Visszatérek az első sztorihoz. Úgy döntöttem, hogy közzéteszem itt is az "előzményeket" és így érthető lesz mindenki számára a folytatás.

RISE OF THE MOON

1. fejezet


Neah Bay

Neah Bay. Az új otthonunk. Elég kicsi és jelentéktelen város, hiszen csak a részletesebb térképeken jelölik. Ezért gondoltam, hogy nem is maradunk sokáig. Sehol sem maradunk túl sokáig. Életem nagy részét azzal töltöm, hogy egyik otthonból a másikba megyek. Az úton több időt töltök,mint abban a bizonyos otthonnnak nevezett házban, ami igazából nem is létezik, hiszen sosem telepedünk le.
Tizenkilenc éves vagyok, sőt hamarosan betöltöm a huszat, de még mindig nem fejeztem be a középiskolát, hiszen mindenhonnan odébb állunk. Persze, utazni jó. Sokkal jobb, mint az iskolapadot koptatni, és így sokkal jobban megismerem a világot. Apám amúgy sem hagyja, hogy „elkallódjak”; mivel az iskola gyakran kimarad az életemből, ő tanít meg mindenre, amikor úton vagyunk, vagy csak éppen együtt. Fogalmam sincs, honnan ért mindenhez, de sosem tudtam neki feltenni olyan kérdést, amire nem tudta a választ…azonban voltak olyan kérdések is, amire nem adta meg a választ. Valahányszor anyámról kérdeztem, nem akart róla beszélni. Se egy fényképem, se egy történetem nem volt róla. Apám csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy még kiskoromban meghalt. Ezzel az információval ugyan nem tudtam meg többet, hiszen az elmúlt tizenkilenc év alatt feltűnt, hogy nincs velünk. De elmondhatott volna legalább annyit, hogy hova temették.
Testvérem nem volt, semmilyen rokonomat nem ismertem, hiszen senkivel sem tartottuk a kapcsolatot. Csak ketten éltünk.
De nem csak anyámról nem beszélt, azt sem tudtam igazán, hogy mit dolgozik. Hol kutatásokat végzett az éppen aktuális tartózkodási helyünkön, hol épületeket tervezett…én pedig nem is kérdeztem tőle, hiszen tudtam, úgysem felelne. Nem értettem ezt a bizalmatlanságot, de tiszteltem a döntését. Már egészen kis korom óta felnőtt férfiként kezelt, ami sok szabadsággal járt, ugyanakkor zavaró volt. Néha úgy éreztem, hogy amúgy is csonka családunkból végképp kihalt az „család”-dolog, úgy értem, nem volt meg köztünk az a szokványos apa-fia kapcsolat. Valahogy más volt…persze nem rossz.
De, ahogy már mondtam, egyfajta mély tiszteletet éreztem iránta és inkább tekintettem rá úgy mint mentoromra, tanítómra,akivel sok mindent megoszthatok, mint egy apára. Külsőre nem sok közös volt bennünk, néha mondták, hogy a nézésünk hasonló, hogy van valami egyforma a vonásainkban, de igazából neki melegbarna szeme volt, míg az enyém szürkés-zöld árnyalatú. A haja is sötét barna volt és mindig jól fésült, míg az enyém világosbarna és fésűt sosem látott. Nem mintha mindenáron különbözni akartam volna tőle, csak sajnáltam az időt ilyesmikre.
Mivel sosem beszélt anyámról, csak magamtől következtethettem arra, hogy valószínűleg rá hasonlítok. Az viszont biztos, hogy a hallgatagságomat tőle örököltem. Egyikünk sem volt valami beszédes típus, sosem nógattuk a másikat, hogy mondjon valamit, mégis néha úgy éreztem ugyanarra gondolunk és szavak nélkül is többet elmondunk, mint bárki más…persze, csak bizonyos esetekben.
Mivel nem volt miről beszélnünk ezúttal sem, út közben a rádiót hallgatva figyeltem a mellettünk elsuhanó fákat. A kezemben lévő könyvet ki sem nyitottam, a táj valahogy jobban vonzotta a tekintetemet, pedig elég egyhangú volt. Fák, fák, fák, valami hegy, tenger, fák, fák… amik többnyire fenyők voltak. Méregzöld színüket a borult ég, az eső még sötétebbre festette. Az északi vidéken az idő már csak ilyen volt. A szélvédőre csapódó esőcseppeket számolgattam, amikor végre felvillant az „ Isten hozott Neah Bay-ben!” feliratú tábla.
Mire kiolvasom ezt a feliratot, már itt sem vagyunk –gondoltam magamban.
Neah Bay szokványos kisváros volt. Kis épületekkel, családiházakkal, sok növénnyel, kevés üzlettel…pont olyan, amilyenre számítottam. És, ahogy az minden kisvárosban szokás, az új autóra, pláne, hogy a miénk minden tekintetben új volt, felfigyeltek az emberek. A kíváncsi tekinteteket már megszoktam, hiszen mindig újak voltunk mindenhol. A piros lámpánál azonban már tapintatlan volt, ahogy egy kisebb lánycsoport bebámult az ablakon…a tekintetük szinte szétrobbantotta a szélvédőt. Hogy ne lássam a tekineteüket, a kesztyűtartóban kezdtem matatni. Kihúztam egy térképet és gyorsan tanulmányozni kezdtem, bár semmi érdekeset nem mutatott. Szerencsére a lámpa váltott és többet nem kerültünk hasonló helyzetbe, már csak azért sem, mert nem sok lámpa van Neah Bay-ben.
Most csak házakat, meg embereket láttunk mindenhol és pár perc múlva a „Viszontlátásra!” táblát. Elmosolyodtam.
- Mi az? –kérdezte apám.
- Semmi különös…csak eddig itt voltunk a legkevesebb ideig.
- A városon kívül vettem házat.- felelte ő is mosolyogva a szarkazmusomon.
- Ezek szerint nem nagyon járunk be Neah Bay-be.
- Dehogynem! Iskolába kell járnod.
- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy minden reggel suliba hordasz? – biztos nem töltünk el sok időt Neah Bay-ben, de azért az mégis bénán nézne ki, hogy suliba hord.
- Nem. Vettem neked egy autót. –felelte.
Azon nem lepődtem meg, hogy vett egy kocsit, mert a pénz sosem volt kérdés nálunk. Ugyan nem tudtam igazából mivel keresi a pénzt, de volt. Sok. Megtehettük volna, hogy költekező életet élünk, de nem igazán vágytunk rá, hogy még ennél is jobban kitűnjünk a tömegből…tekintve, hogy a körülöttünk élők állandóan váltakoztak, csak még nehezebben tudtunk volna beilleszkedni.
- Nem is érdekel, hogy milyen kocsit vettem? – kérdezte, miután nem reagáltam túl a nagy vétel hírét. – Talán valami gond van?
- Meddig maradunk itt?
- Pontosan nem tudom, de hosszabb ideig. Miért?
- Ha nem maradunk sokáig, inkább nem járnék suliba. Amúgy is tudok már mindent, mert megtanítottál…úgy értem, mi lenne, ha valami hasznossal tölteném az időt. Neah Bay-ben vagy a környéken biztos lehet érdekes kutatásokat végezni… -magam sem hittem el a szavaimat, de bármit megtettem volna, csak suliba ne kelljen járni.
- Conor, én értékelem a kutatási vágyaidat…vagy csak a sulit akarod kerülni?
A szememet forgattam…mintha a veltételezés is hülyeség lenne. Naná, hogy igaza volt.
- Két okból nem lehet. Egy, le kell érettségizned. Kettő, már beirattalak…mit szólnának, ha nem mennél?
- Ok, a másodikra: mióta érdekel, hogy mit szólnak az emberek? –emeltem fel a muatóujjam. -Az egyes ügyét pedig, néhány hét suli már nem viszi előrébb.
- Hát néhány hétnél tovább maradunk…sokszor néhány hetet. Egy évet.
- Egy évet? – teljesen kifakadtam. Egy nap alatt bejárom Neah Bay-t. Mi a fenét fogok itt csinálni egy évig? – Mi lesz itt egy évig?
Nem válaszolt azonnal, inkább az utat fürkészte.
- Dolgom van.
Most én hallgattam. Mivel úgy sem mondta volna el, hogy mi, másról meg nem akartam beszélni, úgy döntöttem, a hátralévő időt csendben is eltölthetjük. A fák között még itt-ott feltűnt egy ház, de jóval utánuk tértünk le végre az útról egy kisebb útra, ami az erdőbe vezetett be. A ritkuló fák már a ház közelségét jelezték. Mikor végre megláttam a tisztás közepén az új otthonunkat, elismerően bólintottam és egy pillanatig még arra is gondoltam,milyen kár, hogy csak egy évet fogunk itt tölteni.
- Nem rossz. –jegyeztem meg gyorsan, mielőtt még apám észreveszi a csodálkozásomat.
- Saját tervezés. –húzta ki magát –Gondoltam, legyen kicsit modern.
Kicsit? Hihetetlenül jól nézett ki. Miután kiszálltunk a kocsiból jobban megnéztem. Pont a kocsi orránál állt egy postaláda, aminek a fémlemezén két név állt: Creagan Hayes és Conor Hayes.
- A szobád az emeleten van. –mondta, miközben elindult a kijárat felé, de visszafordult és felém dobott valami fémes dolgot. Mikor a levegőben elkaptam, láttam, hogy kulcscsomó. –Ez a tiéd. –mosolygott, majd felment a verandára, hogy kinyissa az ajtót.
Én még a kocsinál álltam és a hazát, majd a kulcsokat figyeltem.- Egy év. –mondtam magamnak. Elképzelni is nehéz volt.