Üdv mindenkinek...mármint az összes (szám szerint 6) olvasónak!
Pont egy év telt el és mondhatjuk úgy, hogy szart sem írtam (elnézést), de védelmemre legyen mondva, hogy a Vadászok nagyon elfoglalt emberek. El sem hinnétek, mennyi kaland és veszély volt ebben az eltelt időben, de ez csak azt segítette elő, hogy sok élménnyel gazdagodtam, amit megoszthatok veletek. Szóval... mivel mostani látogatásom során láttam, hogy +1 olvasóm van legutóbbi jövetelem óta, holott a történet nem folytatódott igazán, ezért ünnepélyes ígéretet tettem magamnak, és természetesen, azoknak, akik olvasnak, hogy másfél héten belül újra beindul a munka és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt, hiszen ha már vagytok olyan kedvesek, hogy olvassátok/követitek a történetem, megérdemeltek egy tisztességes munkát... addig is mindenki pihentesse a szemmozgató izmait, élvezze a nyarat én meg beolajozom az ujjaimat, hogy jövő héten már legalább egy új résszel köszönjem meg az eddigi kitartást!
Az erő legyen veletek!:)
Conor
2010. június 7., hétfő
2009. június 20., szombat
Rise of the Moon
15. fejezet
Elővigyázat
Mikor Kelly már annyira mélyen aludt, hogy nem beszélt többet, elmentem haza, hogy átöltözzem és hogy mire felkel, ismét nála legyek frissen. Meglepetésemre otthon nem találtam senkit sem. Apám valószínűleg Marillonéknál volt. A kocsim visszakerült a garázsba, így tudtam, hogy jártak otthon, mielőtt elmentek újra. Reggel, mikor bementünk a suliba, mindenkin lehangultság uralkodott.
A Miss Nelsonnal történtek megviselték az egész várost. Csak ez első három óránkat tartották meg, utána mindenkit hazaküldtek. Ezt értelmetlen döntésnek gondoltam, mert az iskolában még így is nagyobb biztonságban volt mindenki, mint máshol. Kellyt természetesen én vittem haza. Csak ketten voltunk náluk és a nappalijukban üldögéltünk. Különösen hideg volt aznap, még a házban is, pedig feltekertük a fűtést. Átkaroltam Kellyt. Nagyon szótlan volt a szeme pedig könnyes.
- Mi baj van? – kérdeztem az arcát megsimítva.
- Miss Nelsonon gondolkoztam. – felelte szomorúan. – Annyira sajnálom szegényt.
- Mindenki így érez. Sokan szerették.
- Mi lesz most? Mi lesz, ha nem kapják el a gyilkost és még többen halnak majd meg?
- Elkapják. Apámék a nyomában vannak. Én is csatlakozom majd. De most nem hagyhatlak egyedül.
Kelly közelebb húzódott és bűnbánó arcot vágott, mikor a szemembe nézett.
- Tudom, önzőn hangzik, de én nem akarom, hogy elmenj.Nem maradhatnál itt velem? Félek, hogy bajod esik. Nem élném túl, ha elveszítenélek.
- Nem lesz semmi bajom. – súgtam a hajába.
- De nekem szükségem van rád. – karjait a nyakam köré fonta. – Nem akarok visszamenni a rezervátumba. Anya azt mondta, ha Neah Bay-be érkezik a gyilkos, visszatérünk, mert ott biztonságban vagyunk.
- Ebben igaza van. Ott biztonságban lesztek. – ugyan tudtam, ha Kellyék visszaköltöznek a törzshöz, akkor nem láthatom, de mindennél fontosabb volt, hogy ne essen baja. Ott tényleg biztonságban volt a vámpíroktól is, és tőlem is.
- De én nem akarok tőled elszakadni. –még szorosabbra fűzte a karjait.
- Nem is kell. Most még. – mondtam csendesen. Hiszen, ha már igazán Vadász leszek, akkor szó sem lehet róla, hogy vele maradjak. Az az életforma nem biztonságos. Kelly olyasvalakit érdemel, aki nyugalmat, biztonságot és boldogságot nyújthat neki. Én ezeket nem tudom felajánlani. Ez rettentően fájt, mert Vadász akartam lenni és Kellyt is szerettem. De nem egyeztethettem össze a kettőt.
- Most még? – kérdezte rémülten.
- Nyilvánvalóan nem maradhatok veled mindig.
Kelly elhúzódott, hogy jobban lássa az arcomat, de a kezei a nyakamon maradtak.
- Miért mondod ezt?
- Akárhogy is…lássuk be, én csak egy Vadász vagyok. Az életem abból áll, hogy próbálom megóvni másokét, de a sajátomat veszélyeztetem. És veszélyeztetem a közelemben élőkét is.- tiltakozni akart, de folytattam – még nem mondtam el neked, hogy hogyan halt meg anyám. Azért halt meg, mert apám Vadász. Gondold el, ha te ugyanennek lennél kitéve…ezt az életet kéne élned. Mellettem mindig félned kéne.
- Nem. –csattant fel Kelly. – Pont ez az, hogy melletted sosem félnék. Te fontosabb vagy nekem mindennél. És ne hidd, hogy ez csak ostoba frázis, hogy csak mert fiatalok vagyunk, ez nem jelent semmit. Mert igenis jelent. Többet, mint bármi más…és én nem hagyom, hogy elmenj. Veled mennék bárhová…ahol te vagy, ott az én helyem is…ha te ugrasz, ugrom én is. Te nem érzed? Nem érzed, hogy milyen szoros ez a kötelék?
- Kelly én…-kezdtem volna, de elhallgattatott egy csókkal. Nem tiltakoztam.
Mohón faltam finom ajkait és minél több jutott belőlük, annál többet akartam. Míg az ujjai a hajamba fonódtak, a derekát tartva döntöttem el a szófán. Fejénél két oldalt megtámaszkodtam. Aztán az állát, a nyakát csókoltam, ő pedig nagyot sóhajtott. Ez a hang még jobban felizgatott a hasfalamon kószáló kezéről már nem is beszélve. Ez az érzelmi intenzitás, Kelly illata felerősödött és egy pillanat alatt belém villant a már ismerős érzés.
Egyre jobban kívántam Kellyt, egyre jobban szorítottam. Éreztem a kéztetést, hogy nyakára kulcsoljam a kezem és egyetlen mozdulattal véget vessek az életének, miközben egy másik érzés viaskodott ezzel. Az agyamnak egy része képes volt felfogni, hogy mire készülök és arra ösztökélt, hogy húzódjak el Kellytől. Próbálta meggyőzni a szörny oldalamat a helyes döntésről. Végre kitisztult az elmém és hátra vetődtem. A szófa másik végébe vágódtam.
A légzésem nagyon nehéz volt. A tüdőm összeszorult. Kelly riadtan nézett rám, miközben felült. Látta rajtam, hogy zaklatott vagyok és próbált minél messzebb húzódni tőlem, szabad teret adva. Aggódva nézett rám.
- Jól vagy?
- Ne haragudj. – megint csak ez volt, amit mondhattam. – Nincs mentségem.
- Nincs miért haragudnom.
- Kelly, kérlek, legalább ne próbálj meg könnyíteni a lelkiismeretemen. Hagyd, hogy gyűlöljem magam, amiért ilyen szörnyeteg vagyok…
- Ne gyűlöld magad! – mondta dühösen.
- Jól van, ismételgesd csak…az rosszabb. Még jobban irtózom magamtól és…
- Elég! –kiáltott.- Hallod? Elég.
Kelly szeme szikrázott. Ő ugyanolyan dühös volt, mint én…és mindketten rám. Én azért, mert egy szörnyeteg voltam, ő pedig azért, mert gyűlöltem magam emiatt. De nem értette meg, hogy ez mennyire borzasztó. Nem tudom, mit láthatott bennem a szörnyetegen kívül. Egy gyilkosgép voltam, veszélyes vámpírokra és vérfarkasokra…veszélyes Kellyre, akit mindenkinél jobban szerettem. Most már biztos volt, hogy nincs más választásom. Csak egy mód van, hogy megvédjem őt magamtól. Ha távol maradok tőle. Nem szószerint. Mert a közelében kellett lennem. Ez már nem csupán vágy volt, hanem létszükséglet. De szó sem lehet a testiségről. Nem kockáztathatom Kelly épségét.
- Igen. Elég. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Soha többé. – a szemébe néztem. – Soha többé nem érek hozzád.
Kelly szemében rémület tükröződött. Majd arcát a kezeibe temette és sírni kezdett. Közelebb mentem hozzá és a kezére tettem a kezem. Nem akartam, hogy emiatt szomorú legyen, de azt nem tehettem meg, amit ő akart, hiszen nem tudtam mennyire vagyok képes kontrollálni az indulataimat.
- Meg kell értened, hogy hiba volt. Túl messzire mentünk. Nem lehetek úgy a közeledben. Nem tudok úgy a közeledben lenni.
- Mert irtózol tőlem? – kérdezte szomorúan.
- Nem, dehogy. – térdeltem gyorsan elé és kezeim közé fogtam az arcát –Pont hogy nagyon is veled akarok lenni. És ez szabadít fel bennem olyan érzéseket, amik…- az arcáról kétségeket olvastam le.
Magamhoz öleltem, mert majd megőrültem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Kelly…te jó ég, csak nem azt hitted, hogy azért csinálom mindezt, mert nem akarlak?
- Én nem tudom…nem értettem soha, hogy mit szeretsz rajtam…és attól féltem, hogy nem vagyok elég.
- Kelly…hogy hiheted? – zavartan nevettem.
Ezek szerint minden cselekedetemmel kétségeket ébresztettem benne, pedig csak meg akartam kímélni.
- Hiszen te vagy a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Nincs rajtad semmi, amit nem szeretnék, és minden vágyam az, hogy megadjak neked mindent…de nem tudok. Nem bízom magamban, hogy képes vagyok-e rá.
- Én bízom benned.
- Tudom. De várnunk kell. Nem tudom még kezelni ezt az egészet.
- Akkor…ez azt jelenti, hogy egyszer?
- Egyszer. – elmosolyodtam. Ő is annyira akarta, mint én. – De lassan kell. Óvatosan.
Megcsókoltam az arcát miközben kisimítottam az arcából a haját.
Eltelt a délután, csendben ültünk a szófán megint. Kelly a mellkasomnak dőlt és az ujjainkkal játszott.
- Ha visszamegyünk a rezervátumba, azért meglátogatsz néha? –kérdezte csendesen.
- Amikor csak tudok megyek. –ígértem meg.
- Elintézhetjük, hogy a határig elvisznek és ott vársz...azt megtennéd?
- Mindig. – csókoltam meg a fejebúbját. – Ott fogok várni, amikor csak akarod.
Egyszer csak egy kocsi hangot hallottam. Kellyék kocsija volt az. Felálltam. Kelly a kezemet fogta, maradásra akart bírni. Nekem sem volt semmi kedvem elmenni, de ez a fajta bemutatkozás nem lett volna jó, úgyhogy magammal vontam Kellyt a hátsó bejárathoz.
- Holnap reggel itt leszek. Szeretném, ha bemutatnál…
Kelly szeme felcsillant. Még mielőtt mondhatott volna valamit, a mamája köszönt hangosan én pedig kislisszantam az ajtón és hazafutottam.
Elővigyázat
Mikor Kelly már annyira mélyen aludt, hogy nem beszélt többet, elmentem haza, hogy átöltözzem és hogy mire felkel, ismét nála legyek frissen. Meglepetésemre otthon nem találtam senkit sem. Apám valószínűleg Marillonéknál volt. A kocsim visszakerült a garázsba, így tudtam, hogy jártak otthon, mielőtt elmentek újra. Reggel, mikor bementünk a suliba, mindenkin lehangultság uralkodott.
A Miss Nelsonnal történtek megviselték az egész várost. Csak ez első három óránkat tartották meg, utána mindenkit hazaküldtek. Ezt értelmetlen döntésnek gondoltam, mert az iskolában még így is nagyobb biztonságban volt mindenki, mint máshol. Kellyt természetesen én vittem haza. Csak ketten voltunk náluk és a nappalijukban üldögéltünk. Különösen hideg volt aznap, még a házban is, pedig feltekertük a fűtést. Átkaroltam Kellyt. Nagyon szótlan volt a szeme pedig könnyes.
- Mi baj van? – kérdeztem az arcát megsimítva.
- Miss Nelsonon gondolkoztam. – felelte szomorúan. – Annyira sajnálom szegényt.
- Mindenki így érez. Sokan szerették.
- Mi lesz most? Mi lesz, ha nem kapják el a gyilkost és még többen halnak majd meg?
- Elkapják. Apámék a nyomában vannak. Én is csatlakozom majd. De most nem hagyhatlak egyedül.
Kelly közelebb húzódott és bűnbánó arcot vágott, mikor a szemembe nézett.
- Tudom, önzőn hangzik, de én nem akarom, hogy elmenj.Nem maradhatnál itt velem? Félek, hogy bajod esik. Nem élném túl, ha elveszítenélek.
- Nem lesz semmi bajom. – súgtam a hajába.
- De nekem szükségem van rád. – karjait a nyakam köré fonta. – Nem akarok visszamenni a rezervátumba. Anya azt mondta, ha Neah Bay-be érkezik a gyilkos, visszatérünk, mert ott biztonságban vagyunk.
- Ebben igaza van. Ott biztonságban lesztek. – ugyan tudtam, ha Kellyék visszaköltöznek a törzshöz, akkor nem láthatom, de mindennél fontosabb volt, hogy ne essen baja. Ott tényleg biztonságban volt a vámpíroktól is, és tőlem is.
- De én nem akarok tőled elszakadni. –még szorosabbra fűzte a karjait.
- Nem is kell. Most még. – mondtam csendesen. Hiszen, ha már igazán Vadász leszek, akkor szó sem lehet róla, hogy vele maradjak. Az az életforma nem biztonságos. Kelly olyasvalakit érdemel, aki nyugalmat, biztonságot és boldogságot nyújthat neki. Én ezeket nem tudom felajánlani. Ez rettentően fájt, mert Vadász akartam lenni és Kellyt is szerettem. De nem egyeztethettem össze a kettőt.
- Most még? – kérdezte rémülten.
- Nyilvánvalóan nem maradhatok veled mindig.
Kelly elhúzódott, hogy jobban lássa az arcomat, de a kezei a nyakamon maradtak.
- Miért mondod ezt?
- Akárhogy is…lássuk be, én csak egy Vadász vagyok. Az életem abból áll, hogy próbálom megóvni másokét, de a sajátomat veszélyeztetem. És veszélyeztetem a közelemben élőkét is.- tiltakozni akart, de folytattam – még nem mondtam el neked, hogy hogyan halt meg anyám. Azért halt meg, mert apám Vadász. Gondold el, ha te ugyanennek lennél kitéve…ezt az életet kéne élned. Mellettem mindig félned kéne.
- Nem. –csattant fel Kelly. – Pont ez az, hogy melletted sosem félnék. Te fontosabb vagy nekem mindennél. És ne hidd, hogy ez csak ostoba frázis, hogy csak mert fiatalok vagyunk, ez nem jelent semmit. Mert igenis jelent. Többet, mint bármi más…és én nem hagyom, hogy elmenj. Veled mennék bárhová…ahol te vagy, ott az én helyem is…ha te ugrasz, ugrom én is. Te nem érzed? Nem érzed, hogy milyen szoros ez a kötelék?
- Kelly én…-kezdtem volna, de elhallgattatott egy csókkal. Nem tiltakoztam.
Mohón faltam finom ajkait és minél több jutott belőlük, annál többet akartam. Míg az ujjai a hajamba fonódtak, a derekát tartva döntöttem el a szófán. Fejénél két oldalt megtámaszkodtam. Aztán az állát, a nyakát csókoltam, ő pedig nagyot sóhajtott. Ez a hang még jobban felizgatott a hasfalamon kószáló kezéről már nem is beszélve. Ez az érzelmi intenzitás, Kelly illata felerősödött és egy pillanat alatt belém villant a már ismerős érzés.
Egyre jobban kívántam Kellyt, egyre jobban szorítottam. Éreztem a kéztetést, hogy nyakára kulcsoljam a kezem és egyetlen mozdulattal véget vessek az életének, miközben egy másik érzés viaskodott ezzel. Az agyamnak egy része képes volt felfogni, hogy mire készülök és arra ösztökélt, hogy húzódjak el Kellytől. Próbálta meggyőzni a szörny oldalamat a helyes döntésről. Végre kitisztult az elmém és hátra vetődtem. A szófa másik végébe vágódtam.
A légzésem nagyon nehéz volt. A tüdőm összeszorult. Kelly riadtan nézett rám, miközben felült. Látta rajtam, hogy zaklatott vagyok és próbált minél messzebb húzódni tőlem, szabad teret adva. Aggódva nézett rám.
- Jól vagy?
- Ne haragudj. – megint csak ez volt, amit mondhattam. – Nincs mentségem.
- Nincs miért haragudnom.
- Kelly, kérlek, legalább ne próbálj meg könnyíteni a lelkiismeretemen. Hagyd, hogy gyűlöljem magam, amiért ilyen szörnyeteg vagyok…
- Ne gyűlöld magad! – mondta dühösen.
- Jól van, ismételgesd csak…az rosszabb. Még jobban irtózom magamtól és…
- Elég! –kiáltott.- Hallod? Elég.
Kelly szeme szikrázott. Ő ugyanolyan dühös volt, mint én…és mindketten rám. Én azért, mert egy szörnyeteg voltam, ő pedig azért, mert gyűlöltem magam emiatt. De nem értette meg, hogy ez mennyire borzasztó. Nem tudom, mit láthatott bennem a szörnyetegen kívül. Egy gyilkosgép voltam, veszélyes vámpírokra és vérfarkasokra…veszélyes Kellyre, akit mindenkinél jobban szerettem. Most már biztos volt, hogy nincs más választásom. Csak egy mód van, hogy megvédjem őt magamtól. Ha távol maradok tőle. Nem szószerint. Mert a közelében kellett lennem. Ez már nem csupán vágy volt, hanem létszükséglet. De szó sem lehet a testiségről. Nem kockáztathatom Kelly épségét.
- Igen. Elég. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Soha többé. – a szemébe néztem. – Soha többé nem érek hozzád.
Kelly szemében rémület tükröződött. Majd arcát a kezeibe temette és sírni kezdett. Közelebb mentem hozzá és a kezére tettem a kezem. Nem akartam, hogy emiatt szomorú legyen, de azt nem tehettem meg, amit ő akart, hiszen nem tudtam mennyire vagyok képes kontrollálni az indulataimat.
- Meg kell értened, hogy hiba volt. Túl messzire mentünk. Nem lehetek úgy a közeledben. Nem tudok úgy a közeledben lenni.
- Mert irtózol tőlem? – kérdezte szomorúan.
- Nem, dehogy. – térdeltem gyorsan elé és kezeim közé fogtam az arcát –Pont hogy nagyon is veled akarok lenni. És ez szabadít fel bennem olyan érzéseket, amik…- az arcáról kétségeket olvastam le.
Magamhoz öleltem, mert majd megőrültem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Kelly…te jó ég, csak nem azt hitted, hogy azért csinálom mindezt, mert nem akarlak?
- Én nem tudom…nem értettem soha, hogy mit szeretsz rajtam…és attól féltem, hogy nem vagyok elég.
- Kelly…hogy hiheted? – zavartan nevettem.
Ezek szerint minden cselekedetemmel kétségeket ébresztettem benne, pedig csak meg akartam kímélni.
- Hiszen te vagy a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Nincs rajtad semmi, amit nem szeretnék, és minden vágyam az, hogy megadjak neked mindent…de nem tudok. Nem bízom magamban, hogy képes vagyok-e rá.
- Én bízom benned.
- Tudom. De várnunk kell. Nem tudom még kezelni ezt az egészet.
- Akkor…ez azt jelenti, hogy egyszer?
- Egyszer. – elmosolyodtam. Ő is annyira akarta, mint én. – De lassan kell. Óvatosan.
Megcsókoltam az arcát miközben kisimítottam az arcából a haját.
Eltelt a délután, csendben ültünk a szófán megint. Kelly a mellkasomnak dőlt és az ujjainkkal játszott.
- Ha visszamegyünk a rezervátumba, azért meglátogatsz néha? –kérdezte csendesen.
- Amikor csak tudok megyek. –ígértem meg.
- Elintézhetjük, hogy a határig elvisznek és ott vársz...azt megtennéd?
- Mindig. – csókoltam meg a fejebúbját. – Ott fogok várni, amikor csak akarod.
Egyszer csak egy kocsi hangot hallottam. Kellyék kocsija volt az. Felálltam. Kelly a kezemet fogta, maradásra akart bírni. Nekem sem volt semmi kedvem elmenni, de ez a fajta bemutatkozás nem lett volna jó, úgyhogy magammal vontam Kellyt a hátsó bejárathoz.
- Holnap reggel itt leszek. Szeretném, ha bemutatnál…
Kelly szeme felcsillant. Még mielőtt mondhatott volna valamit, a mamája köszönt hangosan én pedig kislisszantam az ajtón és hazafutottam.
Rise of the Moon
14. fejezet
Vallomás
Kelly ablaka, mint mindig, most is nyitva volt. Felmásztam és ezúttal már nem vártam, hogyleoltsa a villanyt és elaludjon. Ahogy bemásztam az ablakon, felpillantott a könyvéből és a kezdeti meglepettséget az arcán átvette a elborzalom. Felpattant és aggódva állt előttem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a pólómra mutatva.
- Kiderült, hogy átléptem a határt, amit a vérfarkasok állítottak fel. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a humorérzékük.
Kelly elhúzta a száját. Aztán hosszan néztünk egymás kezébe. Lassan simított végig az alkaromon, majd a pólóm széléhez nyúlt és felemelte. Hagytam, hogy lehúzza. Mikor látta a sebemet szomorúan nézett rá. Lassan ráhajolt és megcsókolta.Végig csókolta a vágás mentén. Már nem vérzett. Futás közben megszáradhatott a vér rajta. Kezét a hasamra tette. Megkerült és a hátamon lévő hegeket is végig csókolta. Meleg ajkaitól kellemesen bizseregtem. Meg akartam állítani, nehogy túl messzire menjünk a tűrőképességemmel, de nem akartam, mert nagyon jól esett. Mikor ismét elém került, mosolyogva nézett rám. És váratlan dolgot művelt. Megnyalta a sebem. Egy pillanat alatt hátra ugrottam.
- Mit csinálsz? –kérdeztem ijedten.
- Majd én megtisztítom őket. – lassan jött közelebb és újra ráhajolt. Ezúttal óvatosan hozzá érintette a nyelvét. Magam is csodálkoztam, de tényleg éreztem, hogy jól esik, hogy megtisztul a seb.
- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok ilyet is tudnak. – mondtam ámulva,de csak egy mosoly volt a válasz.
Mikor Kelly végzett a hátamon lévő sérülésekkel is, megfordultam és magamhoz öleltem.
- Annyira aggódtam érted. – mondta hosszú hallgatás után.- Ülj le, mindjárt visszajövök.
Az ágyára ültem, ő kiment. Hallottam, hogy a fürdőszobában keresgélt, majd pár perc múlva visszatért és óvatosan bekötötte a sebeimet. Míg ő a kötözéssel foglalkozott, én őt néztem. Gyönyörű volt. Érintése annyira óvatos volt, annyira lágy. Arra gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy egy ilyen lány szeret. Megérintettem az arcát. Mélyen néztem a szemébe. Az arca megint pirosabb lett, de most nem annyira, mint máskor. Sajnálnám, ha nem jönne egy idő után zavarba az ilyen pillanatoktól, mert a pír még szebbé tette őt. Mikor végzett a sebeim ellátásával, az ölembe vontam és a mellére tettem a fejem. Meleg volt a teste és az illata bódító. Hallgattam a szívdobogását. Kelly szívdobogása az a hang, ami minden rosszat el tudna űzni az életemből. Még a fülemet a szívéhez szorítottam, ő a hajamba fúrta az ujjait. Egy hosszú nap után ez volt a legtökéletesebb zárás.
- Miss Nelsont ölték meg. –mondtam miután már régen ültünk csendben.
- Miss Nelson… – ismételte elcsukló hangon. –Ez borzasztó!
- Az. –bólintottam.
- Akkor holnap… az iskolában.
- Ne mondj senkinek semmit. –mondtam.
- Nem. –mondta halkan.
- Aludnod kéne. – felálltam, de Kellyt nem tettem le. Egyik kezemmel megemeltem a takaróját és csak akkor raktam őt le az ágyra. Betakartam és mellé térdeltem.
- Most nem tudnék aludni.
- Próbáld meg. –súgtam a fülébe.
- Gyere mellém. – mondta kérlelően és hátrébb húzódott, hogy nekem is helyet adjon az ágyon. Kényelmesen elfértünk ketten. Átöleltem félkézzel, ő pedig a vállamra tette a fejét.Hosszú hajzuhataga úgy terült szét körülötte, mint a napsugár. Néhány tincs arrább simítottam, hogy még többet lássak az arcából.
- Fáj a sebed? – kérdezte.
- Nem. –mondtam vigyorogva.
- És a te kezed? – emeltem meg egy kicsit a begipszelt kezét.
- Nem. – felelte és a vállamhoz érintette a homlokát.
- Ugye, nem mész el?
- Veled maradok. – mondtam, miközben a haját simogattam és megcsókoltam a halántékát. – De most már tényleg aludnod kell.
Lekapcsoltam az ágya mellett lévő kis lámpát és csendesen figyeltem a plafonon a fák árnyjátékát. A szél néha meglengette őket. Sötét és vészjósló formáik rosszérzéssel töltöttek el. Közelebb húztam magamhoz Kellyt, aki nem sokára már mélyen szuszogott a karjaimban. Jó ideje feküdtünk így, amikor egyszer csak Kelly motyogása törte meg az eső monoton kopogását.
- Conor…- figyeltem, hogy milyen az arca. Nyugodt volt, sőt mosolygott. Aztán még halkan hozzátette: - Szeretlek.
Boldogság feszítette a testemet, s bár tudtam nem hallja, nem akartam, hogy válasz nélkül maradjon, amit mondott.
- Én is szeretlek. – mondtam a sötétségbe.
Vallomás
Kelly ablaka, mint mindig, most is nyitva volt. Felmásztam és ezúttal már nem vártam, hogyleoltsa a villanyt és elaludjon. Ahogy bemásztam az ablakon, felpillantott a könyvéből és a kezdeti meglepettséget az arcán átvette a elborzalom. Felpattant és aggódva állt előttem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a pólómra mutatva.
- Kiderült, hogy átléptem a határt, amit a vérfarkasok állítottak fel. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a humorérzékük.
Kelly elhúzta a száját. Aztán hosszan néztünk egymás kezébe. Lassan simított végig az alkaromon, majd a pólóm széléhez nyúlt és felemelte. Hagytam, hogy lehúzza. Mikor látta a sebemet szomorúan nézett rá. Lassan ráhajolt és megcsókolta.Végig csókolta a vágás mentén. Már nem vérzett. Futás közben megszáradhatott a vér rajta. Kezét a hasamra tette. Megkerült és a hátamon lévő hegeket is végig csókolta. Meleg ajkaitól kellemesen bizseregtem. Meg akartam állítani, nehogy túl messzire menjünk a tűrőképességemmel, de nem akartam, mert nagyon jól esett. Mikor ismét elém került, mosolyogva nézett rám. És váratlan dolgot művelt. Megnyalta a sebem. Egy pillanat alatt hátra ugrottam.
- Mit csinálsz? –kérdeztem ijedten.
- Majd én megtisztítom őket. – lassan jött közelebb és újra ráhajolt. Ezúttal óvatosan hozzá érintette a nyelvét. Magam is csodálkoztam, de tényleg éreztem, hogy jól esik, hogy megtisztul a seb.
- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok ilyet is tudnak. – mondtam ámulva,de csak egy mosoly volt a válasz.
Mikor Kelly végzett a hátamon lévő sérülésekkel is, megfordultam és magamhoz öleltem.
- Annyira aggódtam érted. – mondta hosszú hallgatás után.- Ülj le, mindjárt visszajövök.
Az ágyára ültem, ő kiment. Hallottam, hogy a fürdőszobában keresgélt, majd pár perc múlva visszatért és óvatosan bekötötte a sebeimet. Míg ő a kötözéssel foglalkozott, én őt néztem. Gyönyörű volt. Érintése annyira óvatos volt, annyira lágy. Arra gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy egy ilyen lány szeret. Megérintettem az arcát. Mélyen néztem a szemébe. Az arca megint pirosabb lett, de most nem annyira, mint máskor. Sajnálnám, ha nem jönne egy idő után zavarba az ilyen pillanatoktól, mert a pír még szebbé tette őt. Mikor végzett a sebeim ellátásával, az ölembe vontam és a mellére tettem a fejem. Meleg volt a teste és az illata bódító. Hallgattam a szívdobogását. Kelly szívdobogása az a hang, ami minden rosszat el tudna űzni az életemből. Még a fülemet a szívéhez szorítottam, ő a hajamba fúrta az ujjait. Egy hosszú nap után ez volt a legtökéletesebb zárás.
- Miss Nelsont ölték meg. –mondtam miután már régen ültünk csendben.
- Miss Nelson… – ismételte elcsukló hangon. –Ez borzasztó!
- Az. –bólintottam.
- Akkor holnap… az iskolában.
- Ne mondj senkinek semmit. –mondtam.
- Nem. –mondta halkan.
- Aludnod kéne. – felálltam, de Kellyt nem tettem le. Egyik kezemmel megemeltem a takaróját és csak akkor raktam őt le az ágyra. Betakartam és mellé térdeltem.
- Most nem tudnék aludni.
- Próbáld meg. –súgtam a fülébe.
- Gyere mellém. – mondta kérlelően és hátrébb húzódott, hogy nekem is helyet adjon az ágyon. Kényelmesen elfértünk ketten. Átöleltem félkézzel, ő pedig a vállamra tette a fejét.Hosszú hajzuhataga úgy terült szét körülötte, mint a napsugár. Néhány tincs arrább simítottam, hogy még többet lássak az arcából.
- Fáj a sebed? – kérdezte.
- Nem. –mondtam vigyorogva.
- És a te kezed? – emeltem meg egy kicsit a begipszelt kezét.
- Nem. – felelte és a vállamhoz érintette a homlokát.
- Ugye, nem mész el?
- Veled maradok. – mondtam, miközben a haját simogattam és megcsókoltam a halántékát. – De most már tényleg aludnod kell.
Lekapcsoltam az ágya mellett lévő kis lámpát és csendesen figyeltem a plafonon a fák árnyjátékát. A szél néha meglengette őket. Sötét és vészjósló formáik rosszérzéssel töltöttek el. Közelebb húztam magamhoz Kellyt, aki nem sokára már mélyen szuszogott a karjaimban. Jó ideje feküdtünk így, amikor egyszer csak Kelly motyogása törte meg az eső monoton kopogását.
- Conor…- figyeltem, hogy milyen az arca. Nyugodt volt, sőt mosolygott. Aztán még halkan hozzátette: - Szeretlek.
Boldogság feszítette a testemet, s bár tudtam nem hallja, nem akartam, hogy válasz nélkül maradjon, amit mondott.
- Én is szeretlek. – mondtam a sötétségbe.
Rise of the Moon
13. fejezet
Áldozatok
Kellyék háza előtt álltunk. Éppen csak leparkoltam. Nem szálltunk ki a kocsiból. Az eső is egy kis időre abbahagyta. Kelly nem szólt egy szót sem útközben. Tudtam, hogy valami baja van megint. Morcosan nézett maga elé. Ilyenkor az alsó ajkát lebiggyesztette. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek halkan. Feléfordultam és az ujjaimmal a száját végig simítottam.
- Mi a baj? –kérdeztem óvatosan.
- Nincs bajom.
Persze ezt olyan éllel mondta, hogy nem volt túl meggyőző. Az álla alá csúsztattam az ujjaimat és magamfelé fordítottam az arcát.
- Nagyon rosszul tudsz hazudni. –mondtam.Sóhajtott egyet, majd hirtelen tört elő belőle, ami nyomta a lelkét.
- Na jó. Az a bajom, hogy te megtiltod nekem, hogy eljárjak otthonról.
- Puszta óvintézkedésből. –szúrtam közbe.
- Puszta óvintézkedésből…de azt nem mondod meg miért. Vagyis nem fogunk találkozni?
- Miért ne találkoznánk? Minden nap látni foglak az iskolában.
- Az nem ugyanaz.
- Nem, nem ugyanaz.
- Te persze járkálsz majd a veszélytől függetlenül…
- Persze. Hiszen az én dolgom a veszély megelőzése. –feletem vigyorogva.
Kelly keresztbe fonta a karjait.
- Értsd meg, nem tudok úgy koncentrálni a feladatomra,teljesen nyugtalan leszek, ha nem látlak és érted kell aggódnom. Fogalmad sincs, hogy milyen rossz, ha nem vagy a közelemben.
- Én ugyanúgy érzek. –csattant fel. – Én is nyugtalan vagyok, ha nem látlak. És most már még kevesebb esélyem lesz erre, hiszen be leszek zárva a házba? Akkor persze semmi bajom nem lenne, ha velem lennél…
- Hozzád vagyok kötve. – nevettem bele a nyakába, amire ő is felnevetett, de mikor elhúzodtam ismét komoly lett.
- Tudod, hogy értettem…
- Ha gondolod, bejöhetek…de csak ha szeretnéd.
A szemei felcsillantak a lelkesedéstől. Szerettem, amikor a rosszkedvből hirtelen váltott. Mikor kinyitotta az ajtót, megkordult a gyomra. A hasára kapott és zavartan vigyorgott rám.
- Látod, hogy ehettél volna még? –mondtam emlékeztetve az ebédre.
- Nem kell mindent jobban tudnod.-felelte viccelve.
A konyhába mentünk. Mielőtt még kereshetett volna valami ennivalót magamhoz húztam és megcsókoltam. Most is olyan édes volt az ajka, mint legutóbb, de most nem a vállát fogtam át, hanem a derekát. Még szerencse, hogy elég szorosan tartottam, mert mikor elhúzodtam majdnem összecsuklott. Mikor a vállamba fúrta a fejét, felnevettem.
- Ez nem fair. –mondta a pólómba.- Veled ilyen nem történik? Csak te vagy rám ilyen hatással?
- Nem. Te sokkal őrültebb dolgokat művelsz velem, de valamelyikünknek erősnek kell lennie.
Most ő nevetett. Óvatosan felemeltem és a pultra ültettem.
- Majd én csinálok neked valamit.
- Ó. Szóval azt is tudsz?
- Persze. –vigyorogtam. –Mit szeretnél?
A szekrényükben kerestem azt a csorba tányért, amiről tudtam, hogy a kedvence. Sokszor láttam, hogy kifejezetten azt kereste meg magának, ha evett. Nem tudtam, miért, de tényleg aranyos volt. Mesefigurák voltak rajta és a széléből hiányzott egy darab. Elé tettem.
- A kedvenc tányérod.- jegyeztem meg.
- Honnan tudod? –kérdezte döbbenten.
- Mindig ebből eszel.
Mikor még mindig értetlenül nézett rám, elé léptem és két kezembe fogtam az arcát.
- Esténként néha itt vagyok. Mindent tudni akartam rólad. Úgyhogy sok időt töltöttem nálatok. Figyeltelek.
- Hát ez egy kicsit furán hangzik. –vonta össze a szemöldökét, de egyáltalán nem haragosan.
- Pedig annyira nem is furcsa. De szeretem nézni, amikor alszol. Még sosem láttam senkit ennyire édesen aludni. Mélyen szoktál szuszogni, amikor álmodsz. És mindig megöleled a párnádat – az eszembe villanó képek megmosolyogtattak.
- Jaj, ne is mondd! –mondta és a kezeibe temette az arcát.Gyengéden lefejtettem a csuklóit és a szemébe néztem. Az arca megint pirosabb lett pár árnyalattal.
- Előttem nem kell szégyenkezned.
- Mondjuk a röhejes alvási módszereim nem is annyira borzalmasak. De néha szoktam álmomban is beszélni.
- Tudom.
- Tudod? –az ijedtségtől majd kiugrottak a szemei. Mivel nem mondtam semmit azonnal érezte, hogy van valami. – Mit mondtam?
- Mondtad a nevem néhányszor és hogy ne menjek el…
- Sokszor? –kérdezte lehajtva a fejét.
- Hát…mondhatjuk, hogy, amikor itt voltam, akkor mindig. –mikor megint eltakarta az arcát, gyorsan hozzátettem: - Ezért nem tudhatom, hogy amikor nem voltam itt, akkor is…
- Ez annyira ciki…-mondta a kezébe. Mivel nem engedte egyáltalán, hogy megmozdítsam a kezeit, csak magamhoz öleltem.
- Miért hiszed azt? Én éjjel-nappal rád gondolok és nem szégyenlem bevallani.
Lassan felnézett rám. Egyik kezemet elkaptam a derekáról és a szemem elé tettem.
- Na, tessék! Kimondtam…ez annyira ciki. –utánoztam Kelly hanghordozását.Végre nevetett. Kinyújtotta rám a nyelvét én pedig még szorosabban öleltem őt magamhoz. Óvatosnak kellett lennem a fizikai érintkezéssel, hiszen nem tudhattam, mit vált ki belőlem.
- Szóval, mit ennél? –kérdeztem újra.
- Majd én kiszolgálom magam. –mondta, miközben leugrott a pultról és kinyitotta a hűtőt. Kiszedett valami zöldséges dolgot a tányérjára és betette a mikróba.Miközben evett, én néztem.
- Hogy is tört el az a tányér?
- Ja ez? –kérdezte nevetve.- Egészen kicsi voltam, amikor anyának el kellett mennie itthonról és először maradtunk együtt apuval. Borzalmasan főzött, de azért igyekezett. De nekem nem ízlett és lelöktem a tányért az asztalról.
Elképzeltem a jelenetet. Annyira jellemző volt Kellyre, hogy nem hagyta, hogy mások ráerőltessenek bármit. Úgy látszik már kiskorában is ilyen volt.
- Apa persze nagyon nevetett rajta. Próbálta megragasztani, de nem sok sikerrel. Nem bántam…sokkal jobban tetszett így. Arra a napra emlékeztetett mindig, amikor jól éreztük magunkat. –felelte mosolyogva, aztán elgondolkozott és a szemében szomorúság jelent meg. Tudtam, mit érez.
Tudtam, milyen elveszteni az egyik szülőnket. Abban a pillanatban mellette termettem és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó lenne, ha elég lennék ahhoz, hogy elfelejtse minden bánatát.
- Nem vagyok ám szomorú. – nézett fel rám. – Már megszoktam, hogy hiányzik. Sosem mutatnám anyának. Így is sokat kellett megélnie.
A homlokához nyomtam a számat. Hihetetlen, hogy inkább elnyomja a fájdalmát, minthogy elszomorítsa a mamáját. Önzetlen és lelkileg erősebb, mint bárki. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha mindig magamhoz ölelem. Ha ott van közvetlenül a karjaimban. Csak akkor van egy kis esélyem arra, hogy biztonságban tarthatom. Mindentől kivéve magamtól.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Marillon hívott. Már sejtettem, hogy miért hívhatott és ez elöntött aggódalommal.
- Siess, Conor! Megtalálta az áldozatát. – mondta Marillon zaklatott hangon.
- Rohanok. –feletem és letettem.
Kelly aggódva nézett fel rám, mindkét keze a mellkasomon pihent, mintha rám akarna kapaszkodni.
- El kell menned? –kérdezte, mikor lenéztem rá.
- A gyilkos. Lecsapott. Még nem tudom ki van veszélyben, de te, nehogy ki tedd a házból a lábad. Még mindig itt vagy nagyobb biztonságban. Esküszöm, nem akarok elmenni…
- Nem lesz semmi bajom. Anya amúgy is hamarosan hazaér.
- De egy pillanatra sem akarlak magadra hagyni.
- Menned kell Conor.
- Tudom. De nem szívesen teszem. Nagyon vigyázz magadra!
- Te vigyázz magadra! –mondta és lábujjhegyre állt, hogy elérje a számat.
Mielőtt megcsókoltam volna nevetnem kellett. Még hogy én? Nekem nem kell tartanom semmitől. Ő az, aki olyan törékeny, mint az üveg. Épp emiatt majd megőrültem, hogy egyedül kell hagynom.
- Sietek vissza hozzád! –súgtam a fülébe és egy pillanat alatt kint voltam a konyhából. Ha hátranéztem volna, akkor nem tudtam volna elszakadni tőle.
Gyorsan hajtottam a Neah Bay-ből kivezető úton. Az eső megint esni kezdett és már egészen sötét volt. Az erdő ijesztően nagynak tűnt. A végtelennek tűnő út mentén egy lehajtó vezetett a rengetegbe. Nem kellett sokat mennem és megláttam apám kocsiját. Megálltam és kiszálltam. Marillon lépett elém a fák közül.
- Apád ott van. – intett abba az irányba, ahonnan jött.
Éppen elindultam, amikor a karom után kapott.
- Szörnyű munkát végzett.
Bementem a sötétbe és már láttam apámat, amint egy holttest mellett guggol. Óvatosan vizsgálgatta. Először csak azt láttam, hogy a test természetellenesen kitekeredett. A nyaka nagyon furcsa szögben állt.
- Több lábnyom van. –mondta apám csendesen.Lenéztem a földre és valóban túl háromféle lábnyom vésődött a nedves talajba.
- Társai vannak? –kérdeztem.
- Úgy tűnik. –bólintott apám. Közelebb hajolt a testhez és megszagolta. – Mindhárman ittak belőle.
-Mit kereshetett itt? –kérdeztem a test felé mutatva.
- Idehozták. Biztos a városban kapták el és elhurcolták idáig, hogy később találják meg.
Megkerültem a testet és így pont az arcával kerültem szembe. Bár rémülettől volt eltorzulva, felismertem. Miss Nelson volt az, a diákirodáról. Kegyetlen halála volt, pedig nem érdemelte meg. Kedves és segítőkészségéért. Valószínűleg a gyilkosa ezt használhatta ki, hogy elcsalja őt magával. Elfordultam, mert nem tudtam tovább Miss Nelson agyonkínzott testét nézni.
Egyszer csak lágy szellő cikázott végig a fák között és felém sodort valami kellemsen édes illatot. Vagy vérfarkas járt a közelben…vagy vámpír. Ezek szerint a gyilkos még a közelben ólálkodott.
- Te is érzed? –kérdeztem apámat, aki ahogy felpillantott elkomorult.
Valószínűleg arra gondolt, amire én is. Nem vártam meg, hogy szóljon. A szag irányába rohantam. Csak Marillon hangját hallottam még, amint utánam kiáltott valamit, de nem figyeltem rá. A fülembe zúgó szél szinte megsüketített. Szinte repültem a fák között. A páfrányokkal borított földhöz alig ért hozzá a lábam. Máskor ha futottam, mindig átadtam magamat az önfeledt száguldásnak. Imádtam ezzel az új sebességgel futni, de most csak egy kép volt az agyamban. Szegény Miss Nelsoné, aki áldozatául esett néhány vandál lény vérszomjának. Rohantam a szag irányába, már egyre közelebb kerültem, mintha közvetlenül mellettem állt volna, akit kerestem. Szemeimmel az erdőt pásztáztam. Hiába nem számított a sötétség, semmit sem láttam.
Aztán egyszer csak elém ugrott egy hatalmas állat. Egy jó fejjel magasabb volt nálam. Dühösen vicsorgott rám, éles szemfogai fenyegetően villantak meg a fák lombjai közt beszűrődő holdfényben. Barna szinű vastag bundája az ég felé meredezett. Éppen lefékeztem, mielőtt bele rohantam volna, de nem voltam elég távol nagy mancsaitól, amiknek a végén éles karmok meredeztek. Meglendítette egyik mellső lábát és éles ütést éreztem a mellkasomban. A lendülettel, amivel megcsapott vagy öt métert repültem hátra. De azonnal összeszedtem magam. Felálltam és ugyanonnan rávetettem magam a farkasra. Összegabalyodva dulakodtunk. Kezemmel megtaláltam a torkát és szorítani kezdtem, közben hátamba mélyesztette acél karmait. Egy ismerős hang szakította meg a harcunkat. Marillon jó tíz méterre állt tőlünk. Látszott rajta, hogy lépni akar, de nem tette. Mintha egy üvegfalba ütközött volna.
- Ereszd el! – nem tudtam, melyikünknek mondta, de mindketten elengettük a másikat. – Gyere ide Conor! – intett felém.
Óvatosan indultam meg felé, nem akartam a farkasnak hátat fordítani, de mielőtt végig gondolhattam volna bármit is, az eltűnt a bokrok között és szinte abban a pillanatban ugyanonnan kilépett egy magas, sötét alak. Vonásaiból látszott, hogy indián származású. Hosszú fekete haja szabadon lógott a hátára. Egyetlen nadrágot viselt. Morcos arccal nézett ránk, de tisztes távolságra állt meg tőlünk.
- Átlépte a határt. –mondta Marillonnak.
- Mint Vadászra, rá nem érvényesek a köztünk megkötött egyezségek. Nem is tudott a határról. –mondta Marillon villogó szemmel.
- Akkor talán legközelebb világosítsátok fel, mielőtt szabadon hagyjátok futkározni. Ha nem ember vagy valaki a milyeink közül lépi át ezt a határt, annak szebesülnie kell a következményekkel. –emlékeztette Marillont a megállapodásra.
- Egy gyilkost üldöztünk.
- Mi is mindig azt tesszük. – válaszolt mérgesen az idegen.Marillon érezte a hangjából, hogy ránk gondolt gyilkos címszó alatt.
- Ez most szedte egyik áldozatát. Sekiuból érkezett ide. Gondolom hallottatok ti is az esetről.Az indián bólintott.- Most már itt van. Úgyhogy azt javaslom, hogy legyetek ti is éberek. Nem tudhatjuk, mit akarnak.
- Többen vannak? –kérdezett vissza.
- Úgy néz ki, hogy hárman. – mondta Marillon, mire az indián bólintott.
- Most menjetek. –küldött minket utunkra és egy ugrással eltűnt a szemünk elől.
Marillon egy ideig még nézte a helyet, ahol eltűnt.
- Megsérültél? –fordult felém.
- Semmi komoly. –legyintettem.
Tényleg nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy a sebeim hamar begyógyulnak majd. Talán holnapra már semmi sem lesz belőlük. Ahogy lenéztem,valahogy mégis mást kellett volna éreznem. Jobb vállamtól a bal oldali bordámig vékony, de elég mély vágás éktelenkedett. A pólóm is végig szakadt a vonalán, a szegélye is eléggé véres volt.
- Apa?
- Ő ott maradt. Valami gond van?
- Tudod, ismertem. A suliban dolgozott.
- Sajnálom. – tette a vállamra a kezét. – De megtaláljuk őket.Némán bólintottam.
- Menjünk haza. – mondta Marillon kedvesen.
Eszembe jutott, hogy még nem mehetek haza, hiszen megígértem Kellynek, hogy visszamegyek hozzájuk.
- Még el kell intéznem valamit. Megtennéd, hogy hazaviszed a kocsim? – a kezébe nyomtam a kulcsot és már el is futottam a város irányába. Az erős szél, ami szembe csapott, kicsit marta a sebemet, de csak arra tudtam gondolni, hogy Kelly mellett lehessek minél előbb.
Áldozatok
Kellyék háza előtt álltunk. Éppen csak leparkoltam. Nem szálltunk ki a kocsiból. Az eső is egy kis időre abbahagyta. Kelly nem szólt egy szót sem útközben. Tudtam, hogy valami baja van megint. Morcosan nézett maga elé. Ilyenkor az alsó ajkát lebiggyesztette. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek halkan. Feléfordultam és az ujjaimmal a száját végig simítottam.
- Mi a baj? –kérdeztem óvatosan.
- Nincs bajom.
Persze ezt olyan éllel mondta, hogy nem volt túl meggyőző. Az álla alá csúsztattam az ujjaimat és magamfelé fordítottam az arcát.
- Nagyon rosszul tudsz hazudni. –mondtam.Sóhajtott egyet, majd hirtelen tört elő belőle, ami nyomta a lelkét.
- Na jó. Az a bajom, hogy te megtiltod nekem, hogy eljárjak otthonról.
- Puszta óvintézkedésből. –szúrtam közbe.
- Puszta óvintézkedésből…de azt nem mondod meg miért. Vagyis nem fogunk találkozni?
- Miért ne találkoznánk? Minden nap látni foglak az iskolában.
- Az nem ugyanaz.
- Nem, nem ugyanaz.
- Te persze járkálsz majd a veszélytől függetlenül…
- Persze. Hiszen az én dolgom a veszély megelőzése. –feletem vigyorogva.
Kelly keresztbe fonta a karjait.
- Értsd meg, nem tudok úgy koncentrálni a feladatomra,teljesen nyugtalan leszek, ha nem látlak és érted kell aggódnom. Fogalmad sincs, hogy milyen rossz, ha nem vagy a közelemben.
- Én ugyanúgy érzek. –csattant fel. – Én is nyugtalan vagyok, ha nem látlak. És most már még kevesebb esélyem lesz erre, hiszen be leszek zárva a házba? Akkor persze semmi bajom nem lenne, ha velem lennél…
- Hozzád vagyok kötve. – nevettem bele a nyakába, amire ő is felnevetett, de mikor elhúzodtam ismét komoly lett.
- Tudod, hogy értettem…
- Ha gondolod, bejöhetek…de csak ha szeretnéd.
A szemei felcsillantak a lelkesedéstől. Szerettem, amikor a rosszkedvből hirtelen váltott. Mikor kinyitotta az ajtót, megkordult a gyomra. A hasára kapott és zavartan vigyorgott rám.
- Látod, hogy ehettél volna még? –mondtam emlékeztetve az ebédre.
- Nem kell mindent jobban tudnod.-felelte viccelve.
A konyhába mentünk. Mielőtt még kereshetett volna valami ennivalót magamhoz húztam és megcsókoltam. Most is olyan édes volt az ajka, mint legutóbb, de most nem a vállát fogtam át, hanem a derekát. Még szerencse, hogy elég szorosan tartottam, mert mikor elhúzodtam majdnem összecsuklott. Mikor a vállamba fúrta a fejét, felnevettem.
- Ez nem fair. –mondta a pólómba.- Veled ilyen nem történik? Csak te vagy rám ilyen hatással?
- Nem. Te sokkal őrültebb dolgokat művelsz velem, de valamelyikünknek erősnek kell lennie.
Most ő nevetett. Óvatosan felemeltem és a pultra ültettem.
- Majd én csinálok neked valamit.
- Ó. Szóval azt is tudsz?
- Persze. –vigyorogtam. –Mit szeretnél?
A szekrényükben kerestem azt a csorba tányért, amiről tudtam, hogy a kedvence. Sokszor láttam, hogy kifejezetten azt kereste meg magának, ha evett. Nem tudtam, miért, de tényleg aranyos volt. Mesefigurák voltak rajta és a széléből hiányzott egy darab. Elé tettem.
- A kedvenc tányérod.- jegyeztem meg.
- Honnan tudod? –kérdezte döbbenten.
- Mindig ebből eszel.
Mikor még mindig értetlenül nézett rám, elé léptem és két kezembe fogtam az arcát.
- Esténként néha itt vagyok. Mindent tudni akartam rólad. Úgyhogy sok időt töltöttem nálatok. Figyeltelek.
- Hát ez egy kicsit furán hangzik. –vonta össze a szemöldökét, de egyáltalán nem haragosan.
- Pedig annyira nem is furcsa. De szeretem nézni, amikor alszol. Még sosem láttam senkit ennyire édesen aludni. Mélyen szoktál szuszogni, amikor álmodsz. És mindig megöleled a párnádat – az eszembe villanó képek megmosolyogtattak.
- Jaj, ne is mondd! –mondta és a kezeibe temette az arcát.Gyengéden lefejtettem a csuklóit és a szemébe néztem. Az arca megint pirosabb lett pár árnyalattal.
- Előttem nem kell szégyenkezned.
- Mondjuk a röhejes alvási módszereim nem is annyira borzalmasak. De néha szoktam álmomban is beszélni.
- Tudom.
- Tudod? –az ijedtségtől majd kiugrottak a szemei. Mivel nem mondtam semmit azonnal érezte, hogy van valami. – Mit mondtam?
- Mondtad a nevem néhányszor és hogy ne menjek el…
- Sokszor? –kérdezte lehajtva a fejét.
- Hát…mondhatjuk, hogy, amikor itt voltam, akkor mindig. –mikor megint eltakarta az arcát, gyorsan hozzátettem: - Ezért nem tudhatom, hogy amikor nem voltam itt, akkor is…
- Ez annyira ciki…-mondta a kezébe. Mivel nem engedte egyáltalán, hogy megmozdítsam a kezeit, csak magamhoz öleltem.
- Miért hiszed azt? Én éjjel-nappal rád gondolok és nem szégyenlem bevallani.
Lassan felnézett rám. Egyik kezemet elkaptam a derekáról és a szemem elé tettem.
- Na, tessék! Kimondtam…ez annyira ciki. –utánoztam Kelly hanghordozását.Végre nevetett. Kinyújtotta rám a nyelvét én pedig még szorosabban öleltem őt magamhoz. Óvatosnak kellett lennem a fizikai érintkezéssel, hiszen nem tudhattam, mit vált ki belőlem.
- Szóval, mit ennél? –kérdeztem újra.
- Majd én kiszolgálom magam. –mondta, miközben leugrott a pultról és kinyitotta a hűtőt. Kiszedett valami zöldséges dolgot a tányérjára és betette a mikróba.Miközben evett, én néztem.
- Hogy is tört el az a tányér?
- Ja ez? –kérdezte nevetve.- Egészen kicsi voltam, amikor anyának el kellett mennie itthonról és először maradtunk együtt apuval. Borzalmasan főzött, de azért igyekezett. De nekem nem ízlett és lelöktem a tányért az asztalról.
Elképzeltem a jelenetet. Annyira jellemző volt Kellyre, hogy nem hagyta, hogy mások ráerőltessenek bármit. Úgy látszik már kiskorában is ilyen volt.
- Apa persze nagyon nevetett rajta. Próbálta megragasztani, de nem sok sikerrel. Nem bántam…sokkal jobban tetszett így. Arra a napra emlékeztetett mindig, amikor jól éreztük magunkat. –felelte mosolyogva, aztán elgondolkozott és a szemében szomorúság jelent meg. Tudtam, mit érez.
Tudtam, milyen elveszteni az egyik szülőnket. Abban a pillanatban mellette termettem és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó lenne, ha elég lennék ahhoz, hogy elfelejtse minden bánatát.
- Nem vagyok ám szomorú. – nézett fel rám. – Már megszoktam, hogy hiányzik. Sosem mutatnám anyának. Így is sokat kellett megélnie.
A homlokához nyomtam a számat. Hihetetlen, hogy inkább elnyomja a fájdalmát, minthogy elszomorítsa a mamáját. Önzetlen és lelkileg erősebb, mint bárki. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha mindig magamhoz ölelem. Ha ott van közvetlenül a karjaimban. Csak akkor van egy kis esélyem arra, hogy biztonságban tarthatom. Mindentől kivéve magamtól.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Marillon hívott. Már sejtettem, hogy miért hívhatott és ez elöntött aggódalommal.
- Siess, Conor! Megtalálta az áldozatát. – mondta Marillon zaklatott hangon.
- Rohanok. –feletem és letettem.
Kelly aggódva nézett fel rám, mindkét keze a mellkasomon pihent, mintha rám akarna kapaszkodni.
- El kell menned? –kérdezte, mikor lenéztem rá.
- A gyilkos. Lecsapott. Még nem tudom ki van veszélyben, de te, nehogy ki tedd a házból a lábad. Még mindig itt vagy nagyobb biztonságban. Esküszöm, nem akarok elmenni…
- Nem lesz semmi bajom. Anya amúgy is hamarosan hazaér.
- De egy pillanatra sem akarlak magadra hagyni.
- Menned kell Conor.
- Tudom. De nem szívesen teszem. Nagyon vigyázz magadra!
- Te vigyázz magadra! –mondta és lábujjhegyre állt, hogy elérje a számat.
Mielőtt megcsókoltam volna nevetnem kellett. Még hogy én? Nekem nem kell tartanom semmitől. Ő az, aki olyan törékeny, mint az üveg. Épp emiatt majd megőrültem, hogy egyedül kell hagynom.
- Sietek vissza hozzád! –súgtam a fülébe és egy pillanat alatt kint voltam a konyhából. Ha hátranéztem volna, akkor nem tudtam volna elszakadni tőle.
Gyorsan hajtottam a Neah Bay-ből kivezető úton. Az eső megint esni kezdett és már egészen sötét volt. Az erdő ijesztően nagynak tűnt. A végtelennek tűnő út mentén egy lehajtó vezetett a rengetegbe. Nem kellett sokat mennem és megláttam apám kocsiját. Megálltam és kiszálltam. Marillon lépett elém a fák közül.
- Apád ott van. – intett abba az irányba, ahonnan jött.
Éppen elindultam, amikor a karom után kapott.
- Szörnyű munkát végzett.
Bementem a sötétbe és már láttam apámat, amint egy holttest mellett guggol. Óvatosan vizsgálgatta. Először csak azt láttam, hogy a test természetellenesen kitekeredett. A nyaka nagyon furcsa szögben állt.
- Több lábnyom van. –mondta apám csendesen.Lenéztem a földre és valóban túl háromféle lábnyom vésődött a nedves talajba.
- Társai vannak? –kérdeztem.
- Úgy tűnik. –bólintott apám. Közelebb hajolt a testhez és megszagolta. – Mindhárman ittak belőle.
-Mit kereshetett itt? –kérdeztem a test felé mutatva.
- Idehozták. Biztos a városban kapták el és elhurcolták idáig, hogy később találják meg.
Megkerültem a testet és így pont az arcával kerültem szembe. Bár rémülettől volt eltorzulva, felismertem. Miss Nelson volt az, a diákirodáról. Kegyetlen halála volt, pedig nem érdemelte meg. Kedves és segítőkészségéért. Valószínűleg a gyilkosa ezt használhatta ki, hogy elcsalja őt magával. Elfordultam, mert nem tudtam tovább Miss Nelson agyonkínzott testét nézni.
Egyszer csak lágy szellő cikázott végig a fák között és felém sodort valami kellemsen édes illatot. Vagy vérfarkas járt a közelben…vagy vámpír. Ezek szerint a gyilkos még a közelben ólálkodott.
- Te is érzed? –kérdeztem apámat, aki ahogy felpillantott elkomorult.
Valószínűleg arra gondolt, amire én is. Nem vártam meg, hogy szóljon. A szag irányába rohantam. Csak Marillon hangját hallottam még, amint utánam kiáltott valamit, de nem figyeltem rá. A fülembe zúgó szél szinte megsüketített. Szinte repültem a fák között. A páfrányokkal borított földhöz alig ért hozzá a lábam. Máskor ha futottam, mindig átadtam magamat az önfeledt száguldásnak. Imádtam ezzel az új sebességgel futni, de most csak egy kép volt az agyamban. Szegény Miss Nelsoné, aki áldozatául esett néhány vandál lény vérszomjának. Rohantam a szag irányába, már egyre közelebb kerültem, mintha közvetlenül mellettem állt volna, akit kerestem. Szemeimmel az erdőt pásztáztam. Hiába nem számított a sötétség, semmit sem láttam.
Aztán egyszer csak elém ugrott egy hatalmas állat. Egy jó fejjel magasabb volt nálam. Dühösen vicsorgott rám, éles szemfogai fenyegetően villantak meg a fák lombjai közt beszűrődő holdfényben. Barna szinű vastag bundája az ég felé meredezett. Éppen lefékeztem, mielőtt bele rohantam volna, de nem voltam elég távol nagy mancsaitól, amiknek a végén éles karmok meredeztek. Meglendítette egyik mellső lábát és éles ütést éreztem a mellkasomban. A lendülettel, amivel megcsapott vagy öt métert repültem hátra. De azonnal összeszedtem magam. Felálltam és ugyanonnan rávetettem magam a farkasra. Összegabalyodva dulakodtunk. Kezemmel megtaláltam a torkát és szorítani kezdtem, közben hátamba mélyesztette acél karmait. Egy ismerős hang szakította meg a harcunkat. Marillon jó tíz méterre állt tőlünk. Látszott rajta, hogy lépni akar, de nem tette. Mintha egy üvegfalba ütközött volna.
- Ereszd el! – nem tudtam, melyikünknek mondta, de mindketten elengettük a másikat. – Gyere ide Conor! – intett felém.
Óvatosan indultam meg felé, nem akartam a farkasnak hátat fordítani, de mielőtt végig gondolhattam volna bármit is, az eltűnt a bokrok között és szinte abban a pillanatban ugyanonnan kilépett egy magas, sötét alak. Vonásaiból látszott, hogy indián származású. Hosszú fekete haja szabadon lógott a hátára. Egyetlen nadrágot viselt. Morcos arccal nézett ránk, de tisztes távolságra állt meg tőlünk.
- Átlépte a határt. –mondta Marillonnak.
- Mint Vadászra, rá nem érvényesek a köztünk megkötött egyezségek. Nem is tudott a határról. –mondta Marillon villogó szemmel.
- Akkor talán legközelebb világosítsátok fel, mielőtt szabadon hagyjátok futkározni. Ha nem ember vagy valaki a milyeink közül lépi át ezt a határt, annak szebesülnie kell a következményekkel. –emlékeztette Marillont a megállapodásra.
- Egy gyilkost üldöztünk.
- Mi is mindig azt tesszük. – válaszolt mérgesen az idegen.Marillon érezte a hangjából, hogy ránk gondolt gyilkos címszó alatt.
- Ez most szedte egyik áldozatát. Sekiuból érkezett ide. Gondolom hallottatok ti is az esetről.Az indián bólintott.- Most már itt van. Úgyhogy azt javaslom, hogy legyetek ti is éberek. Nem tudhatjuk, mit akarnak.
- Többen vannak? –kérdezett vissza.
- Úgy néz ki, hogy hárman. – mondta Marillon, mire az indián bólintott.
- Most menjetek. –küldött minket utunkra és egy ugrással eltűnt a szemünk elől.
Marillon egy ideig még nézte a helyet, ahol eltűnt.
- Megsérültél? –fordult felém.
- Semmi komoly. –legyintettem.
Tényleg nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy a sebeim hamar begyógyulnak majd. Talán holnapra már semmi sem lesz belőlük. Ahogy lenéztem,valahogy mégis mást kellett volna éreznem. Jobb vállamtól a bal oldali bordámig vékony, de elég mély vágás éktelenkedett. A pólóm is végig szakadt a vonalán, a szegélye is eléggé véres volt.
- Apa?
- Ő ott maradt. Valami gond van?
- Tudod, ismertem. A suliban dolgozott.
- Sajnálom. – tette a vállamra a kezét. – De megtaláljuk őket.Némán bólintottam.
- Menjünk haza. – mondta Marillon kedvesen.
Eszembe jutott, hogy még nem mehetek haza, hiszen megígértem Kellynek, hogy visszamegyek hozzájuk.
- Még el kell intéznem valamit. Megtennéd, hogy hazaviszed a kocsim? – a kezébe nyomtam a kulcsot és már el is futottam a város irányába. Az erős szél, ami szembe csapott, kicsit marta a sebemet, de csak arra tudtam gondolni, hogy Kelly mellett lehessek minél előbb.
2009. június 16., kedd
Rise of the Moon
12. fejezet
Tiltások
Felpattantam a fotelből a hírre. Az első kérdésem nehezen akart kibukni belőlem, talán tartottam a választól.
- Kit ölt meg?
Marillon döbbenten nézett rám.
- Még nem ölt meg senkit. –felelte nagy szemekkel.- De már a környéken van. Az állatok idegesek.
- Akkor még nem is biztos. –mondtam. –Tőletek is lehetnek idegesek az állatok.
- És tőletek is.- vágott vissza Marillon.
- Erről most ne nyissunk vitát. – szólt közbe apám. – Mit gondoltok, mikor gyilkol? –fordult Marillonhoz.
- Talán még ma, de holnap mindenképp. Régen evett már, azóta csak állati vérhez juthatott. Nagyon szomjas.
- Neah Bay messzebb volt, mint az eddigi városok.
- Igen. –helyeselt Marillon.
Nagyon jól elbeszélgettek, de engem zavart, hogy semmi konkrétat sem csináltunk. Kit érdekel, hogy mikor támad, a fő, hogy senki se essen az áldozatául.
- Mit csinálunk akkor? –kérdeztem sürgetően.
- Várunk. –válaszolt apám.
- Várunk? Mire?
- Hogy jelet hagyjon…
Nagyon reméltem, hogy nem arra gondolt, amit hittem, hogy gondolt.
- Ugye a jelet nem úgy érted, hogy…
- Attól tartok, igen. –valszolt most Marillon.
- De azt nem lehet.- mondtam magamból kikelve. Hogy gondolták, hogy egyetlen embert is hagyunk áldozatul esni? Akkor mi a fenét keresünk itt, ha nem azért, hogy megmentsük az ártatlanokat?
- Csak akkor kaphatjuk el. Ezúttal nem menekülhet. Itt leszünk és besétál a csapdába. –mondta Marillon.
- Úgy, hogy egy ártatlan embert használunk csaléteknek? –kiáltottam.
- Mindig vannak áldozatok. – mondta apám csendesen.
Nem akartam hinni a füleimnek, hogy ezt az ő szájából hallottam. A düh és a tehetetlenség szétmart. Igazuk volt, hogy nyomra kellett várnunk. Addig nem is sejthetjük, hogy hol tartózkodik, amíg nem hagy maga után egy nyomot. De közben nem hagyhattam azt sem, hogy valakinek baja essen. Hiszen ez is a dolgunk. Minden élet számít!
- Anya halálakor is ezt mondtad?
Abban a pillanatban, hogy ez kicsúszott a számon, megbántam, hogy hagytam. Apám arca olyan fehér lett, mint a fal és olyan fájdalom ült az arcára, hogy szinte már én is éreztem azt.
Marillon döbbenten figyelt rám és azonnal apám oldalán termett. Belekarolt, bár apámnak nem volt szüksége támogatásra. Ez csak baráti gesztus lehetett tőle.
Sajnáltam, hogy megbántottam apámat, de közben csak azokra gondoltam, akik Neah Bay-ben élnek. Igazából rajtunk kívül senkire sem számíthattak. Nincs más erő, ami megállíthatna egy vérszomjas vámpírt.
És ha Kelly lenne az áldozata? Hiszen Kelly illata, a vérének az illata úgy csalogatja a ragadozót, mint a mágnes. A gondolatba is bele tudtam volna őrülni.
Marillon és apám csendben figyeltek rám. Nem bírtam tovább állni a tekintetüket, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Gyorsaságra vágytam, azt akartam, hogy valami elfelejtesse velem ezt az egészet. Kivágtattam a hátsó ajtón és amilyen gyorsan csak tudtam a tenger felé futottam. A hűvös szél kitisztította a fejemet.
Ahogy a tengerparti sziklákon álltam, magam is elcsodálkoztam, hogy mit váltott ki belőlem ez az érzelmi indulat. Néhány perce még úgy éreztem, hogy széttépném az összes ilyen lényt, aki ártatlanokat bánt. Rombolni akartam, széttépni, megölni valamit vagy valakit. még jó hogy ezt az érzést levezettem a futással.
Aztán eszembe jutott Kelly. Szóval így viselkednék, ha esetleg túl közel kerülnénk egymáshoz? Mint egy őrült, vagy egy eszelős vadállat.
Egy másodperc töredéke alatt megölhetném és míg élnék bánnám.
És mégsem tudok távol maradni tőle. Nem maradhatok távol, hiszen én vagyoka z egyetlen, aki meg is tudja őt védeni…akinek meg kell őt védeni.
Úgy éreztem, mintha ketté szakadnék.
Másnap sokkal korábban indultam el otthonról és nem a sulihoz mentem, hanem előbb Kellyék háza elé. Az eső esett, mint majdnem mindig.Egy épület mellett húzodtam meg és láttam, hogy Kelly anyja elhagyta a házat. A másik lány kezében a kisfiúval a bejáratból integetett neki. Nem tudom, hogy ők kik lehettek. Nem sokára nagyobb mozgolódás lett a házban és a fekete hajú lány is elment a kisfiúval otthonról. Csak Kelly maradt otthon.
Micsoda felelőtlenség egyetlen pillanatra is magára hagyni? Kelly a saját lábában is képes megbotlani, ráadásul annyira törékeny, mint a porcelán.
A bejáratukhoz hajtottam és néhány perc múlva már nyílt is az ajtó. Kelly megkövült, amikor meglátott. Lejött a lépcsőn és megállt előttem. Az illata még finomabb volt az esőben.
- Hogy kerülsz ide? –kérdezte.
- Arra gondoltam, mehetnénk együtt suliba. –feleltem vidáman. Nem volt nehéz, hiszen vicces volt, hogy ennyire megdöbbent a látványomtól. Nem szólt semmit, úgyhogy komolyra váltottam én is.- Persze, csak akkor, ha nem baj.
- Nem…dehogy. –mondta zavartan. Nem számított a mai fuvarra. Kinyitottam neki az ajtót, ő továbbra is hitetlenkedve ült be a kocsiba. Gyorsan megkerültem az autót és egy pillanat alatt már mellette ültem. Éreztem, hogy figyel, de próbáltam az utat nézni. Azt nem mondhattam el, hogy egy gyilkost keresünk és hogy azért vagyunk Neah Bay-ben.
Csak egy sóhajt hallottam, úgyhogy ránéztem.
- Mi az? –kérdeztem.
- Akkor elmondod, hogy miért jöttél értem?
- Mondtam már.- feletem ártatlan arccal.- Hogy együtt menjünk suliba.
Megint csak egy sóhaj volt a válasz, de mielőtt reagálhattam volna, kifakadt.
- Mindig azt hiszem, hogy egyszer talán tudni fogom, mit miért csinálsz.-Nem tudom mire gondolhatott. Biztos a tegnap délutáni búcsúra? – Azt remélem, hogy nem fog frusztrálni sosem, hogy nem tudom mire gondolsz, mit érzel…de nem. Ez egyre rosszabb.
- Te beszélsz frusztrációról? Azt tudnád, hogy én mit érzek néha. Mit néha, állandóan! Hozzád képest nyitott könyv vagyok. Bezárkózol teljesen, a reakcióid kiszámíthatatlanok. Egész nap azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek veled. Éjjeleken át gondolkozom rólad. Még aludni sem hagysz. – sokkolóan hathattak rá a szavaim, az arckifejezéséből legalábbis ezt szűrtem le, de rátettem még egy lapáttal. – Nem mintha egyáltalán aludnék.
- Nem szoktál aludni? – kérdezte elhűlve.
- Most nem az a lényeg, Kelly. Nekem mindennél fontosabb, hogy vigyázzak rád. Szinte megőrülök, ha nem látlak, vagy nem tudom, hogy jól vagy-e. – mondtam hol őt, hol az utat figyelve.
- Ne hajts olyan gyorsan, nem vagyunk késésben. – felelte.
Erre nevetnem kellett. Itt egy gyilkos a város közelében, ugyan ő nem tudja, de hatalmas veszélynek van kitéve és a vezetésem az, ami a legjobban zavarja?
Pont ez az, amiről beszéltem. Egyszerűen kiismerhetetlen.
- Talán félsz?
- Igen. Utálom, ha valaki gyorsan hajt.
- Tőlem is félsz?
- Miért félnék tőled?
- Miért is…- színleltem a gondolkodást, mintha nem lenne vagy ezer oka, hogy féljen tőlem. –Talán mert a természet törvényei szerint ellenségek vagyunk.
A kabátja cipzárát tekergette.
- Nekem nem számít. –felelte csendesen.
- Pedig kéne Kelly. Kéne, hogy számítson,mert az életed múlik rajta.
- Nem sokat ér az életem, ha nem vagy velem. –válaszolta. A szavai úgy szúrták a mellkasomat,mintha kést döfött volna belém.
De próbáltam összeszedni magam.
- Akkor szerencsédre, bár igazából balszerencsédre, az van, hogy nem tudok tőled távol maradni.
- Szóval…akkor nem mész el? –kérdezte, most már az ujjait tördelve. Nem akartam, hogy feszült legyen, meg akartam nyugtatni, úgyhogy megfogtam a bal kezét, amit aztán nem is engedtem el amíg le nem parkoltunk a sulinál.
- Sehova nélküled.
Kicsit elpirult és halvány mosoly jelent meg az arcán, de elfordult, mintha azt akarta volna, hogy ne lássam. De én akartam.
- Nézz rám Kelly.
Nemet intett és kifelé bámult. Annyira makacs…
- Nézz rám, kérlek. –kértem szebben. Ez hatott. Végre valami, amivel kicsit meg lehet törni. Az arca pirosabb lett egy kicsit. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen szépség létezik? Nem lehet földi lény, ahhoz túl meseszerű.
Az eső annyira esett, hogy az álló autó üvegén át semmit sem lehetett látni. A bal kezem még mindig a kormányon volt, de teljesen felé fordultam. Jobb kezemmel elengedtem a kezét és egy kicsit feljebb emeltem az állát. A bőre meleg volt és selymes, az illata pedig hihetetlen.
A szájára figyeltem, ami fehér bőre mellett különösen pirosnak tűnt. Ajkai olyanok voltak, mint két érett eper. Éreztem, ha nem kóstolom meg őket, akkor széttép a vágy. Lassan közelítettem meg. Esélyt adva neki, ha meggondolná magát, akkor elhúzódhasson. De nem tiltakozott. A szeme csillogott és úgy éreztem, ez csak annak a jele lehet, hogy ő is akarja. Ennek nagyon örültem, önbizalmat adott. Kelly nem mozdult, az én ajkaim pedig megtalálták az övét.
Valóban annyira édesek voltak, mint az eper.
Kezemet lassan a nyakára csúsztattam, és egyre közelebb húzódtam. Először a felső ajkát csókoltam végig, majd az alsót. Kelly eddig úgy tűnt mozdulatlanul marad, de aztán résnyire nyitotta a száját. Én is. Kezei a hajamba fonódtak. A légzésünk szaggatottá vált és úgy tűnt nem tudunk egymástól elszakadni. Nem is akartunk. Aztán végig csókoltam az arcát, így ő levegőhöz jutott. Nekem nem volt különösebben szükségem a levegőre. Inkább Kellyre.
Aztán hirtelen felbátorodott és ajkait visszaszórította az enyémekre. Már teljesen az üléséhez nyomtam, úgyhogy megpróbáltam visszább húzódni, de görcsösen kapaszkodott belém.
És akkor, mint valami villámcsapás egy erős, égető érzés csapott belém. Az illata belengte a tudatomat. Mintha valaki benyomott volna egy gombot a fejemben. Arra gondoltam, ha sokáig nem hagyom még levegőhöz jutni, akkor megölöm. Az ijesztő a dologban, hogy az volt a célom. A gondolatra elhúzódtam tőle. Kinyújtott jobb karom volt köztünk.
Féltem, hogy olyasmit teszek, amit később nagyon bánnék. Kelly lassan nyitotta fel a szemeit, úgy tűnt kicsit szédül. A kezem még mindig a nyakán volt. Úgy lélegzett, mintha több kilométert futott volna. A szíve is nagyon hangosan vert.
- Valami baj van? –kérdezte zihálva.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy koncentráljak, ezért csak egy bólintást engedtem meg magamnak.
- Rossz volt a…-kezdte ijedten.
- Dehogy. –feleltem, nehogy kétségei legyenek, hiszen annyira csodálatos volt, hogy le sem lehet írni. – Csak úgy éreztem…
Nehezen tudtam megfogalmazni, hogy mit is éreztem, főleg, hogy próbáltam úgy, hogy ne ijesszem meg vele. Mert…mit is mondhatnék…átvillant az agyamon, hogy megölöm.
- Hogy sok volt? –kérdezte óvatosan.
- Igen.
Kedvesen nézett rám. Megértően! Miért teszi ezt velem? Miért próbál megérteni? Hiszen most akartam megölni. Dühített a megértése. Dühített, hogy nem nézhet rám másképp csak megértően,mert annyira szörnyeteg vagyok, hogy ahelyett, hogy adnék neki, csak el akarok venni tőle. Az életét. Arra vágytam abban a pillanatban.
El kaptam róla a kezem és a kormányt markoltam. Reccsenés hallatszott. Na jó, új kormányra is szükségem lesz…
Becsuktam a szemem. Megnyomtam az ablak gombját, így friss levegő áramlott be, amiből mélyeket szívtam és lenyugodtam kicsit. Kelly lassan mozdult meg, majd lágyan a karomra tette a kezét. Már megint ez a megértés! Miért nem menekül el? Miért nem kéri, hogy menjek el én? Vagy próbálna meg ütni, mondjuk az csak neki fájna, és faképnél hagyna…meggyűlölne. Annyi megvetést érdemelnék és ő helyette megértő.
Legszívesebben leköptem volna magam.
- Ezt nem szabad többet. –végre sikerült beszélnem. – Tovább is mehettünk volna és ki tudja mi lett volna a vége.
Kelly lágyan simogatta a karomat. Elkaptam a kezét.
- Hallod, Kelly? Meg is ölhettelek volna…
Kicsit felszisszent. valószínűleg nagyon szorítottam a kezét. Mielőtt visszaadtam volna neki, megcsókoltam, ő pedig a fejemhez hajtotta a fejét.
- De nem tetted. – a jobb kezén a gipsz alól kilógó ujjaival simogatta a hajamat. Óvatosan megfogtam a kezét.
- Fáj még?
- Most nem. –felelte mosolyogva és lenézett a kezeinkre, majd felemelte az enyémet és mindegyik ujjamat megpuszilta.
- Bocsáss meg. –mondtam. Sovány vígasz, de nem tudtam, mit mondjak. Nincs mentség a tetteimre.
- Nincs miért bocsánatot kérned. –válaszolta és már éppen szólni akartam, amikor az ujjait a számra tette. – El fogunk késni.
Gyorsan kipattantam az autóból, láttam, hogy már senki sincs a parkolóban, úgyhogy egy pillanat alatt az ő oldalán termettem és kinyitottam az ajtaját.
- Tudod, a többi ember nincs hozzá szokva az ilyesmikhez. –mondta.
- Ehhez? – kérdeztem mosolyogva és újra megtaláltam az ajkait. Mikor elhúzódtam kicsit szédelgett, de szorosan tartottam.
- Kétségkívül ez sem mindennapi látvány itt, de én a gyorsaságodra gondoltam.
Besétáltunk az épületbe. Elkísértem a terméig és elbúcsúztunk egymástól. Ebédnél újra találkoztunk, addig csiga lassúsággal telt az idő.
Míg evett, begipszelt kezének ujjaival játszottam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vettem semmit, megpakoltam a magam tálcáját is, de nem tudtam enni.
- Azért ehetnél. – szólt korholóan, mikor az én pizzámat is neki adtam.
- Minek, ha nem vagyok éhes? – kérdeztem értetlenül.
- Mert egyedül nem tudok ennyit enni.
Pedig ehetett volna nyugodtan, hiszen olyan vékony volt. Persze nekem nem számított,hogy hogyan néz ki, olyan szempontból, egyszerűen csak féltettem. Erről eszembe is jutott mindjárt, hogy mit akartam neki még reggel mondani.
- Egyébként szeretném, ha sötétedés után, meg bármikor a nap folyamán, nem mászkálnál egyedül a városban és a környékén. Igazából annak sem örülök, ha bárki mással mászkálsz az adott időpontokban. Az lenne a legjobb, ha egy ideig nem is járnál el sehova.
Kelly nagy szemekkel nézett rám.
- Úgy értsem, hogy… megtiltod, hogy…eljárjak otthonról?
- Valami olyasmi. – válaszoltam és unalmamban beleharaptam az almámba.
A szeme megint elkerekedett, nem tudta mit mondjon erre a tilalmamra.
- De miért?
- Gondolom hallottál azokról a gyilkosságokról a környéken.
- Ugye, nem gondolod komolyan…
- De. A legkomolyabban.
Mélyet lélegzett, hogy ne legyen dühös. Nagyon.
Mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította.
Tiltások
Felpattantam a fotelből a hírre. Az első kérdésem nehezen akart kibukni belőlem, talán tartottam a választól.
- Kit ölt meg?
Marillon döbbenten nézett rám.
- Még nem ölt meg senkit. –felelte nagy szemekkel.- De már a környéken van. Az állatok idegesek.
- Akkor még nem is biztos. –mondtam. –Tőletek is lehetnek idegesek az állatok.
- És tőletek is.- vágott vissza Marillon.
- Erről most ne nyissunk vitát. – szólt közbe apám. – Mit gondoltok, mikor gyilkol? –fordult Marillonhoz.
- Talán még ma, de holnap mindenképp. Régen evett már, azóta csak állati vérhez juthatott. Nagyon szomjas.
- Neah Bay messzebb volt, mint az eddigi városok.
- Igen. –helyeselt Marillon.
Nagyon jól elbeszélgettek, de engem zavart, hogy semmi konkrétat sem csináltunk. Kit érdekel, hogy mikor támad, a fő, hogy senki se essen az áldozatául.
- Mit csinálunk akkor? –kérdeztem sürgetően.
- Várunk. –válaszolt apám.
- Várunk? Mire?
- Hogy jelet hagyjon…
Nagyon reméltem, hogy nem arra gondolt, amit hittem, hogy gondolt.
- Ugye a jelet nem úgy érted, hogy…
- Attól tartok, igen. –valszolt most Marillon.
- De azt nem lehet.- mondtam magamból kikelve. Hogy gondolták, hogy egyetlen embert is hagyunk áldozatul esni? Akkor mi a fenét keresünk itt, ha nem azért, hogy megmentsük az ártatlanokat?
- Csak akkor kaphatjuk el. Ezúttal nem menekülhet. Itt leszünk és besétál a csapdába. –mondta Marillon.
- Úgy, hogy egy ártatlan embert használunk csaléteknek? –kiáltottam.
- Mindig vannak áldozatok. – mondta apám csendesen.
Nem akartam hinni a füleimnek, hogy ezt az ő szájából hallottam. A düh és a tehetetlenség szétmart. Igazuk volt, hogy nyomra kellett várnunk. Addig nem is sejthetjük, hogy hol tartózkodik, amíg nem hagy maga után egy nyomot. De közben nem hagyhattam azt sem, hogy valakinek baja essen. Hiszen ez is a dolgunk. Minden élet számít!
- Anya halálakor is ezt mondtad?
Abban a pillanatban, hogy ez kicsúszott a számon, megbántam, hogy hagytam. Apám arca olyan fehér lett, mint a fal és olyan fájdalom ült az arcára, hogy szinte már én is éreztem azt.
Marillon döbbenten figyelt rám és azonnal apám oldalán termett. Belekarolt, bár apámnak nem volt szüksége támogatásra. Ez csak baráti gesztus lehetett tőle.
Sajnáltam, hogy megbántottam apámat, de közben csak azokra gondoltam, akik Neah Bay-ben élnek. Igazából rajtunk kívül senkire sem számíthattak. Nincs más erő, ami megállíthatna egy vérszomjas vámpírt.
És ha Kelly lenne az áldozata? Hiszen Kelly illata, a vérének az illata úgy csalogatja a ragadozót, mint a mágnes. A gondolatba is bele tudtam volna őrülni.
Marillon és apám csendben figyeltek rám. Nem bírtam tovább állni a tekintetüket, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Gyorsaságra vágytam, azt akartam, hogy valami elfelejtesse velem ezt az egészet. Kivágtattam a hátsó ajtón és amilyen gyorsan csak tudtam a tenger felé futottam. A hűvös szél kitisztította a fejemet.
Ahogy a tengerparti sziklákon álltam, magam is elcsodálkoztam, hogy mit váltott ki belőlem ez az érzelmi indulat. Néhány perce még úgy éreztem, hogy széttépném az összes ilyen lényt, aki ártatlanokat bánt. Rombolni akartam, széttépni, megölni valamit vagy valakit. még jó hogy ezt az érzést levezettem a futással.
Aztán eszembe jutott Kelly. Szóval így viselkednék, ha esetleg túl közel kerülnénk egymáshoz? Mint egy őrült, vagy egy eszelős vadállat.
Egy másodperc töredéke alatt megölhetném és míg élnék bánnám.
És mégsem tudok távol maradni tőle. Nem maradhatok távol, hiszen én vagyoka z egyetlen, aki meg is tudja őt védeni…akinek meg kell őt védeni.
Úgy éreztem, mintha ketté szakadnék.
Másnap sokkal korábban indultam el otthonról és nem a sulihoz mentem, hanem előbb Kellyék háza elé. Az eső esett, mint majdnem mindig.Egy épület mellett húzodtam meg és láttam, hogy Kelly anyja elhagyta a házat. A másik lány kezében a kisfiúval a bejáratból integetett neki. Nem tudom, hogy ők kik lehettek. Nem sokára nagyobb mozgolódás lett a házban és a fekete hajú lány is elment a kisfiúval otthonról. Csak Kelly maradt otthon.
Micsoda felelőtlenség egyetlen pillanatra is magára hagyni? Kelly a saját lábában is képes megbotlani, ráadásul annyira törékeny, mint a porcelán.
A bejáratukhoz hajtottam és néhány perc múlva már nyílt is az ajtó. Kelly megkövült, amikor meglátott. Lejött a lépcsőn és megállt előttem. Az illata még finomabb volt az esőben.
- Hogy kerülsz ide? –kérdezte.
- Arra gondoltam, mehetnénk együtt suliba. –feleltem vidáman. Nem volt nehéz, hiszen vicces volt, hogy ennyire megdöbbent a látványomtól. Nem szólt semmit, úgyhogy komolyra váltottam én is.- Persze, csak akkor, ha nem baj.
- Nem…dehogy. –mondta zavartan. Nem számított a mai fuvarra. Kinyitottam neki az ajtót, ő továbbra is hitetlenkedve ült be a kocsiba. Gyorsan megkerültem az autót és egy pillanat alatt már mellette ültem. Éreztem, hogy figyel, de próbáltam az utat nézni. Azt nem mondhattam el, hogy egy gyilkost keresünk és hogy azért vagyunk Neah Bay-ben.
Csak egy sóhajt hallottam, úgyhogy ránéztem.
- Mi az? –kérdeztem.
- Akkor elmondod, hogy miért jöttél értem?
- Mondtam már.- feletem ártatlan arccal.- Hogy együtt menjünk suliba.
Megint csak egy sóhaj volt a válasz, de mielőtt reagálhattam volna, kifakadt.
- Mindig azt hiszem, hogy egyszer talán tudni fogom, mit miért csinálsz.-Nem tudom mire gondolhatott. Biztos a tegnap délutáni búcsúra? – Azt remélem, hogy nem fog frusztrálni sosem, hogy nem tudom mire gondolsz, mit érzel…de nem. Ez egyre rosszabb.
- Te beszélsz frusztrációról? Azt tudnád, hogy én mit érzek néha. Mit néha, állandóan! Hozzád képest nyitott könyv vagyok. Bezárkózol teljesen, a reakcióid kiszámíthatatlanok. Egész nap azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek veled. Éjjeleken át gondolkozom rólad. Még aludni sem hagysz. – sokkolóan hathattak rá a szavaim, az arckifejezéséből legalábbis ezt szűrtem le, de rátettem még egy lapáttal. – Nem mintha egyáltalán aludnék.
- Nem szoktál aludni? – kérdezte elhűlve.
- Most nem az a lényeg, Kelly. Nekem mindennél fontosabb, hogy vigyázzak rád. Szinte megőrülök, ha nem látlak, vagy nem tudom, hogy jól vagy-e. – mondtam hol őt, hol az utat figyelve.
- Ne hajts olyan gyorsan, nem vagyunk késésben. – felelte.
Erre nevetnem kellett. Itt egy gyilkos a város közelében, ugyan ő nem tudja, de hatalmas veszélynek van kitéve és a vezetésem az, ami a legjobban zavarja?
Pont ez az, amiről beszéltem. Egyszerűen kiismerhetetlen.
- Talán félsz?
- Igen. Utálom, ha valaki gyorsan hajt.
- Tőlem is félsz?
- Miért félnék tőled?
- Miért is…- színleltem a gondolkodást, mintha nem lenne vagy ezer oka, hogy féljen tőlem. –Talán mert a természet törvényei szerint ellenségek vagyunk.
A kabátja cipzárát tekergette.
- Nekem nem számít. –felelte csendesen.
- Pedig kéne Kelly. Kéne, hogy számítson,mert az életed múlik rajta.
- Nem sokat ér az életem, ha nem vagy velem. –válaszolta. A szavai úgy szúrták a mellkasomat,mintha kést döfött volna belém.
De próbáltam összeszedni magam.
- Akkor szerencsédre, bár igazából balszerencsédre, az van, hogy nem tudok tőled távol maradni.
- Szóval…akkor nem mész el? –kérdezte, most már az ujjait tördelve. Nem akartam, hogy feszült legyen, meg akartam nyugtatni, úgyhogy megfogtam a bal kezét, amit aztán nem is engedtem el amíg le nem parkoltunk a sulinál.
- Sehova nélküled.
Kicsit elpirult és halvány mosoly jelent meg az arcán, de elfordult, mintha azt akarta volna, hogy ne lássam. De én akartam.
- Nézz rám Kelly.
Nemet intett és kifelé bámult. Annyira makacs…
- Nézz rám, kérlek. –kértem szebben. Ez hatott. Végre valami, amivel kicsit meg lehet törni. Az arca pirosabb lett egy kicsit. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen szépség létezik? Nem lehet földi lény, ahhoz túl meseszerű.
Az eső annyira esett, hogy az álló autó üvegén át semmit sem lehetett látni. A bal kezem még mindig a kormányon volt, de teljesen felé fordultam. Jobb kezemmel elengedtem a kezét és egy kicsit feljebb emeltem az állát. A bőre meleg volt és selymes, az illata pedig hihetetlen.
A szájára figyeltem, ami fehér bőre mellett különösen pirosnak tűnt. Ajkai olyanok voltak, mint két érett eper. Éreztem, ha nem kóstolom meg őket, akkor széttép a vágy. Lassan közelítettem meg. Esélyt adva neki, ha meggondolná magát, akkor elhúzódhasson. De nem tiltakozott. A szeme csillogott és úgy éreztem, ez csak annak a jele lehet, hogy ő is akarja. Ennek nagyon örültem, önbizalmat adott. Kelly nem mozdult, az én ajkaim pedig megtalálták az övét.
Valóban annyira édesek voltak, mint az eper.
Kezemet lassan a nyakára csúsztattam, és egyre közelebb húzódtam. Először a felső ajkát csókoltam végig, majd az alsót. Kelly eddig úgy tűnt mozdulatlanul marad, de aztán résnyire nyitotta a száját. Én is. Kezei a hajamba fonódtak. A légzésünk szaggatottá vált és úgy tűnt nem tudunk egymástól elszakadni. Nem is akartunk. Aztán végig csókoltam az arcát, így ő levegőhöz jutott. Nekem nem volt különösebben szükségem a levegőre. Inkább Kellyre.
Aztán hirtelen felbátorodott és ajkait visszaszórította az enyémekre. Már teljesen az üléséhez nyomtam, úgyhogy megpróbáltam visszább húzódni, de görcsösen kapaszkodott belém.
És akkor, mint valami villámcsapás egy erős, égető érzés csapott belém. Az illata belengte a tudatomat. Mintha valaki benyomott volna egy gombot a fejemben. Arra gondoltam, ha sokáig nem hagyom még levegőhöz jutni, akkor megölöm. Az ijesztő a dologban, hogy az volt a célom. A gondolatra elhúzódtam tőle. Kinyújtott jobb karom volt köztünk.
Féltem, hogy olyasmit teszek, amit később nagyon bánnék. Kelly lassan nyitotta fel a szemeit, úgy tűnt kicsit szédül. A kezem még mindig a nyakán volt. Úgy lélegzett, mintha több kilométert futott volna. A szíve is nagyon hangosan vert.
- Valami baj van? –kérdezte zihálva.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy koncentráljak, ezért csak egy bólintást engedtem meg magamnak.
- Rossz volt a…-kezdte ijedten.
- Dehogy. –feleltem, nehogy kétségei legyenek, hiszen annyira csodálatos volt, hogy le sem lehet írni. – Csak úgy éreztem…
Nehezen tudtam megfogalmazni, hogy mit is éreztem, főleg, hogy próbáltam úgy, hogy ne ijesszem meg vele. Mert…mit is mondhatnék…átvillant az agyamon, hogy megölöm.
- Hogy sok volt? –kérdezte óvatosan.
- Igen.
Kedvesen nézett rám. Megértően! Miért teszi ezt velem? Miért próbál megérteni? Hiszen most akartam megölni. Dühített a megértése. Dühített, hogy nem nézhet rám másképp csak megértően,mert annyira szörnyeteg vagyok, hogy ahelyett, hogy adnék neki, csak el akarok venni tőle. Az életét. Arra vágytam abban a pillanatban.
El kaptam róla a kezem és a kormányt markoltam. Reccsenés hallatszott. Na jó, új kormányra is szükségem lesz…
Becsuktam a szemem. Megnyomtam az ablak gombját, így friss levegő áramlott be, amiből mélyeket szívtam és lenyugodtam kicsit. Kelly lassan mozdult meg, majd lágyan a karomra tette a kezét. Már megint ez a megértés! Miért nem menekül el? Miért nem kéri, hogy menjek el én? Vagy próbálna meg ütni, mondjuk az csak neki fájna, és faképnél hagyna…meggyűlölne. Annyi megvetést érdemelnék és ő helyette megértő.
Legszívesebben leköptem volna magam.
- Ezt nem szabad többet. –végre sikerült beszélnem. – Tovább is mehettünk volna és ki tudja mi lett volna a vége.
Kelly lágyan simogatta a karomat. Elkaptam a kezét.
- Hallod, Kelly? Meg is ölhettelek volna…
Kicsit felszisszent. valószínűleg nagyon szorítottam a kezét. Mielőtt visszaadtam volna neki, megcsókoltam, ő pedig a fejemhez hajtotta a fejét.
- De nem tetted. – a jobb kezén a gipsz alól kilógó ujjaival simogatta a hajamat. Óvatosan megfogtam a kezét.
- Fáj még?
- Most nem. –felelte mosolyogva és lenézett a kezeinkre, majd felemelte az enyémet és mindegyik ujjamat megpuszilta.
- Bocsáss meg. –mondtam. Sovány vígasz, de nem tudtam, mit mondjak. Nincs mentség a tetteimre.
- Nincs miért bocsánatot kérned. –válaszolta és már éppen szólni akartam, amikor az ujjait a számra tette. – El fogunk késni.
Gyorsan kipattantam az autóból, láttam, hogy már senki sincs a parkolóban, úgyhogy egy pillanat alatt az ő oldalán termettem és kinyitottam az ajtaját.
- Tudod, a többi ember nincs hozzá szokva az ilyesmikhez. –mondta.
- Ehhez? – kérdeztem mosolyogva és újra megtaláltam az ajkait. Mikor elhúzódtam kicsit szédelgett, de szorosan tartottam.
- Kétségkívül ez sem mindennapi látvány itt, de én a gyorsaságodra gondoltam.
Besétáltunk az épületbe. Elkísértem a terméig és elbúcsúztunk egymástól. Ebédnél újra találkoztunk, addig csiga lassúsággal telt az idő.
Míg evett, begipszelt kezének ujjaival játszottam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vettem semmit, megpakoltam a magam tálcáját is, de nem tudtam enni.
- Azért ehetnél. – szólt korholóan, mikor az én pizzámat is neki adtam.
- Minek, ha nem vagyok éhes? – kérdeztem értetlenül.
- Mert egyedül nem tudok ennyit enni.
Pedig ehetett volna nyugodtan, hiszen olyan vékony volt. Persze nekem nem számított,hogy hogyan néz ki, olyan szempontból, egyszerűen csak féltettem. Erről eszembe is jutott mindjárt, hogy mit akartam neki még reggel mondani.
- Egyébként szeretném, ha sötétedés után, meg bármikor a nap folyamán, nem mászkálnál egyedül a városban és a környékén. Igazából annak sem örülök, ha bárki mással mászkálsz az adott időpontokban. Az lenne a legjobb, ha egy ideig nem is járnál el sehova.
Kelly nagy szemekkel nézett rám.
- Úgy értsem, hogy… megtiltod, hogy…eljárjak otthonról?
- Valami olyasmi. – válaszoltam és unalmamban beleharaptam az almámba.
A szeme megint elkerekedett, nem tudta mit mondjon erre a tilalmamra.
- De miért?
- Gondolom hallottál azokról a gyilkosságokról a környéken.
- Ugye, nem gondolod komolyan…
- De. A legkomolyabban.
Mélyet lélegzett, hogy ne legyen dühös. Nagyon.
Mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította.
Rise of the Moon
11. fejezet
A gyilkos megérkezik
A napok teltek és Kelly társaságában már nem tűnt annyira unalmasnak az iskola. Bár apámnak nem mondtam, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt mentem vissza mégis a suliba.
Kelly közelében minden perc hasznos volt végre. Életemben először úgy éreztem, hogy megéri felkelni minden nap. Ezt mondjuk csak képletesen értem,mert aludni nagyon nem aludtam.
Mivel nem voltunk osztálytársak, csak a szünetekben találkoztunk és mindig együtt ettünk. Vagyis főleg csak ő evett. Én nem kívántam már semmilyen élelmet magamhoz venni. Ha ettem otthon hétvégén, akkor következő hétvégééig eszembe sem jutott, hogy egyek. Ilyenek a Vadászok.
Szívesebben hallgattam, azt, ahogyan Kelly beszélt. Ha olyasmiről beszélhetett, amit nagyon szeret, vagy nagyon érdekelte mindig bele lendült. Én pedig figyeltem. Minden szavát ittam és csodálkoztam is, hogy ennyire egyformák vagyunk. Amit mondott, olyan volt, mintha én mondtam volna. Persze, úgyanúgy kérdezett is, de a kérdéseket jobban szerettem én feltenni.
Úgy éreztem, mindenről tudni akarok, ami vele kapcsolatos…össze akartam kötni magamban minden megismert pontját, de minél többet mondott, annál kevesebbet tudtam.
Ezért esténként, mikor ő már aludt és én meg a szobájában ültem, próbáltam még több mindent megtudni róla. De csak több kérdés vetődött fel.
Kelly persze nem tudta, hogy esténként nála vagyok. Biztos megrémisztette volna a gondolat, hogy valaki leselkedik utána, pedig úriember voltam és a kellő pillanatokban mindig elfordultam.
Egyik este, amikor már javában szuszogott -mikor úgy csinált, tudtam, hogy mélyen alszik- megpillantottam egy nyitott könyvet az asztalán. Föléhajoltam, fény nélül is úgy láttam, mintha nappal lett volna. Kelly apró betűi olyanok voltak, mint a gyöngy, mikor láttam, hogy a naplója el akartam kapni róla a szemem, hiszen nem akarok bele olvasni az engedélye nélkül, de az utolsó soron megakadt a szemem.
„ Most már biztos, hogy szerelmes vagyok Conor Hayes-be.”
Ez az egy mondat, olyan örömmel töltött el, hogy legszívesebben felugrottam volna, de akkor Kellyt is felkeltem. és ugyanakkor aggódalomra is késztetett, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Kelly is szenved. Barátságnál több nem lehet közöttünk, mert az veszélyes lenne.
Épp elég volt, hogy én szenvedek és most már kiderült, hogy ő is. Ez csak az én hibám, hiszen én próbáltam meg a közelében maradni. Én töltöttem vele minden szabad percemet.
Annyira felerősödött bennem minden érzés, hogy megrémültem. Féltem valami ostobaságot cselekednék, ezért inkább hazamentem. El kellett mondanom apámnak.
A nappaliban ültünk. Apámnak elmondtam, hogy szeretem Kellyt, illetve magam sem voltam biztos benne, hogy mi az, amit érzek, de nagyon erős volt. Elmondtam, hogy Kelly apja vérfarkas volt, de már öt éve meghalt egy balesetben. És biztos voltam abban is, hogy bár Kellyn nem mutatkoznak a származásának a jelei, az ő közelségére alakulhatott ki a Vadász énem.
- Pont ez a baj. –kezdte. – Ha a közelében előtör belőled a Vadász,akkor bármilyen érzelmi hatásra kiválthat belőled többet.
- Akaratomon kívül bánthanám? – kérdeztem.
- Igen.
Nem szóltam semmit. Tudtam valahol mélyen, ha nem is érzem, attól még én magam is veszélyes lehetek Kellyre nézve. Elég csak túl közel kerülnöm hozzá és megölhetem, hiszen mégis csak egy vérfarkas volt az apja.
- De…-folytatta apám.- Ez még nem jelenti azt, hogy meg is teszed.
- Hogy érted?
- Conor, a te akaratod olyan erős, hogy biztos vagyok benne, tudnál magadon uralkodni. Valamiért másabb vagy, mint az átlagos Vadászok. Sokkal intenzívebbeka tulajdonságaid. Emlékszel, amikor Marillon ellen kellett kiállnod és már elsőre majdnem legyőzted. Egy olyan Vadásznál, aki még alig van tisztában az erejével, a tudásával ez lehetetlen lett volna. Marillon mögött több mint száz év tapasztalat van, míg te azelőtt sosem próbáltad ki a tudásod. Mivel nem várt teljesítmény volt, amit mutattál, nem tudhatjuk azt sem, hogy ebben az esetben is nem vagy-e sokkal nagyobb tudatának abban, hogy mit teszel.
- Nem sodorhatom veszélybe Kellyt.
- Nem fogod. – tette a vállamra a kezét. A zongorámnál ültem és a billentyűket figyeltem, miközben gondolatban messze jártam.
- Nem kéne ennek fordítva lennie? – feletem gúnyosan nevetve.
- Minek? –kérdeztem mosolyogva apám.
- Nekem kellene téged győzködnöm.
- Engem már meggyőztél. – válaszolt és a zongorán heverő kottapapírra bökött. Annak a dalnak a kottája volt, amit Kellyről írtam. Elmerülten néztem a papírra és észre sem vettem, hogy apám kiment a szobából. Magamra maradtam a gondolataimmal és egyszer csak az ujjaim megint az ismerős dallamot kezdték játszani.
Másnap már az utolsó órának is vége volt. Kelly egy nagy mappát cipelt, valószínűleg a rajzai voltak benne. A kapuban azonnal kivettem a kezéből és elkísértem a kocsijáig. Szívesebben vittem volna inkább én haza, mert abban a régi roncsban nem igazán biztam. A Tudat, hogy Kellynek egyetlen haja szála is meggörbülhet szinte megőríjtett.
Bedobtam a hátsó ülésre a mappát, de Kellyt nem engedtem beülni. A visszacsukott ajtóhoz szórítottam, illetve csak a kezeimet a két válla mellé támasztottam.
Meglepődve nézett rám. Miért meglepődve? Miért nem félve? Hiszen a közelemben óriási veszélynek volt kitéve. Miért nem éled fel benne az az életösztön, ami arra készteti, hogy messzire elkerüljön egy olyan alakot, mint én?
Bár a parkoló tele volt, senki sem figyelt ránk. Kelly melegbarna szemeiben fény csillant. A fény végig futott az arcán és vörös hajzuhatagán. Egy felhő elvonult a Nap elől és végre eljutott hozzánk annak fénye. Kelly olyan volt, mintha nem is evilági teremtmény lenne. A vállain leomló hajára néztem.
Közel hajoltam, egészen közel. Míg a nyakához nem ért az orrom. Beleszagoltam a hajába, az eddig is körülölelő illat, most tetőtől talpig átjárt. Kelly megremegett és hirtelen elkaptam a fejem. Biztos, megijesztettem.
Az arcába néztem, nem szóltunk semmit, csak a hangos szívverését hallgattam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kelly zavartan nézett le. Mindig zavarba jött, ha rámosolyogtam, de mi mást tehettem volna. Ő váltotta ki belőlem. Ő volt az, aki már elviselhetetlenül szép volt kívül-belül…meg sem érdemeltem őt. Az arcába hulló hajtincset a válla mögé simítottam. A kezem hozzá ért a forró bőréhez.
De tűrtöztetnem kellett magam. A végén még úgy elszabadulok, hogy kárt teszek benne és azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Szörnyű érzés, hogy pont az válltja ki belőlem a gyilkos ösztönt, akit szeretek.
Kinyitottam neki az ajtót. Mikor beült, becsuktam és még egyszer behajoltam hozzá. Megsimítottam a haját, aztán felálltam és a kocsimhoz mentem. Ha tovább maradok, bármi megtörténhetett volna.
Este már otthon ültem, Kellyhez készültem volna, amikor Marillon toppant be hozzánk feldúltan. Apámon látszott, hogy sejti mi történt, Marillon azonban azonnal belefogott.
- Itt van a gyilkos Neah Bay-ben.
A gyilkos megérkezik
A napok teltek és Kelly társaságában már nem tűnt annyira unalmasnak az iskola. Bár apámnak nem mondtam, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt mentem vissza mégis a suliba.
Kelly közelében minden perc hasznos volt végre. Életemben először úgy éreztem, hogy megéri felkelni minden nap. Ezt mondjuk csak képletesen értem,mert aludni nagyon nem aludtam.
Mivel nem voltunk osztálytársak, csak a szünetekben találkoztunk és mindig együtt ettünk. Vagyis főleg csak ő evett. Én nem kívántam már semmilyen élelmet magamhoz venni. Ha ettem otthon hétvégén, akkor következő hétvégééig eszembe sem jutott, hogy egyek. Ilyenek a Vadászok.
Szívesebben hallgattam, azt, ahogyan Kelly beszélt. Ha olyasmiről beszélhetett, amit nagyon szeret, vagy nagyon érdekelte mindig bele lendült. Én pedig figyeltem. Minden szavát ittam és csodálkoztam is, hogy ennyire egyformák vagyunk. Amit mondott, olyan volt, mintha én mondtam volna. Persze, úgyanúgy kérdezett is, de a kérdéseket jobban szerettem én feltenni.
Úgy éreztem, mindenről tudni akarok, ami vele kapcsolatos…össze akartam kötni magamban minden megismert pontját, de minél többet mondott, annál kevesebbet tudtam.
Ezért esténként, mikor ő már aludt és én meg a szobájában ültem, próbáltam még több mindent megtudni róla. De csak több kérdés vetődött fel.
Kelly persze nem tudta, hogy esténként nála vagyok. Biztos megrémisztette volna a gondolat, hogy valaki leselkedik utána, pedig úriember voltam és a kellő pillanatokban mindig elfordultam.
Egyik este, amikor már javában szuszogott -mikor úgy csinált, tudtam, hogy mélyen alszik- megpillantottam egy nyitott könyvet az asztalán. Föléhajoltam, fény nélül is úgy láttam, mintha nappal lett volna. Kelly apró betűi olyanok voltak, mint a gyöngy, mikor láttam, hogy a naplója el akartam kapni róla a szemem, hiszen nem akarok bele olvasni az engedélye nélkül, de az utolsó soron megakadt a szemem.
„ Most már biztos, hogy szerelmes vagyok Conor Hayes-be.”
Ez az egy mondat, olyan örömmel töltött el, hogy legszívesebben felugrottam volna, de akkor Kellyt is felkeltem. és ugyanakkor aggódalomra is késztetett, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Kelly is szenved. Barátságnál több nem lehet közöttünk, mert az veszélyes lenne.
Épp elég volt, hogy én szenvedek és most már kiderült, hogy ő is. Ez csak az én hibám, hiszen én próbáltam meg a közelében maradni. Én töltöttem vele minden szabad percemet.
Annyira felerősödött bennem minden érzés, hogy megrémültem. Féltem valami ostobaságot cselekednék, ezért inkább hazamentem. El kellett mondanom apámnak.
A nappaliban ültünk. Apámnak elmondtam, hogy szeretem Kellyt, illetve magam sem voltam biztos benne, hogy mi az, amit érzek, de nagyon erős volt. Elmondtam, hogy Kelly apja vérfarkas volt, de már öt éve meghalt egy balesetben. És biztos voltam abban is, hogy bár Kellyn nem mutatkoznak a származásának a jelei, az ő közelségére alakulhatott ki a Vadász énem.
- Pont ez a baj. –kezdte. – Ha a közelében előtör belőled a Vadász,akkor bármilyen érzelmi hatásra kiválthat belőled többet.
- Akaratomon kívül bánthanám? – kérdeztem.
- Igen.
Nem szóltam semmit. Tudtam valahol mélyen, ha nem is érzem, attól még én magam is veszélyes lehetek Kellyre nézve. Elég csak túl közel kerülnöm hozzá és megölhetem, hiszen mégis csak egy vérfarkas volt az apja.
- De…-folytatta apám.- Ez még nem jelenti azt, hogy meg is teszed.
- Hogy érted?
- Conor, a te akaratod olyan erős, hogy biztos vagyok benne, tudnál magadon uralkodni. Valamiért másabb vagy, mint az átlagos Vadászok. Sokkal intenzívebbeka tulajdonságaid. Emlékszel, amikor Marillon ellen kellett kiállnod és már elsőre majdnem legyőzted. Egy olyan Vadásznál, aki még alig van tisztában az erejével, a tudásával ez lehetetlen lett volna. Marillon mögött több mint száz év tapasztalat van, míg te azelőtt sosem próbáltad ki a tudásod. Mivel nem várt teljesítmény volt, amit mutattál, nem tudhatjuk azt sem, hogy ebben az esetben is nem vagy-e sokkal nagyobb tudatának abban, hogy mit teszel.
- Nem sodorhatom veszélybe Kellyt.
- Nem fogod. – tette a vállamra a kezét. A zongorámnál ültem és a billentyűket figyeltem, miközben gondolatban messze jártam.
- Nem kéne ennek fordítva lennie? – feletem gúnyosan nevetve.
- Minek? –kérdeztem mosolyogva apám.
- Nekem kellene téged győzködnöm.
- Engem már meggyőztél. – válaszolt és a zongorán heverő kottapapírra bökött. Annak a dalnak a kottája volt, amit Kellyről írtam. Elmerülten néztem a papírra és észre sem vettem, hogy apám kiment a szobából. Magamra maradtam a gondolataimmal és egyszer csak az ujjaim megint az ismerős dallamot kezdték játszani.
Másnap már az utolsó órának is vége volt. Kelly egy nagy mappát cipelt, valószínűleg a rajzai voltak benne. A kapuban azonnal kivettem a kezéből és elkísértem a kocsijáig. Szívesebben vittem volna inkább én haza, mert abban a régi roncsban nem igazán biztam. A Tudat, hogy Kellynek egyetlen haja szála is meggörbülhet szinte megőríjtett.
Bedobtam a hátsó ülésre a mappát, de Kellyt nem engedtem beülni. A visszacsukott ajtóhoz szórítottam, illetve csak a kezeimet a két válla mellé támasztottam.
Meglepődve nézett rám. Miért meglepődve? Miért nem félve? Hiszen a közelemben óriási veszélynek volt kitéve. Miért nem éled fel benne az az életösztön, ami arra készteti, hogy messzire elkerüljön egy olyan alakot, mint én?
Bár a parkoló tele volt, senki sem figyelt ránk. Kelly melegbarna szemeiben fény csillant. A fény végig futott az arcán és vörös hajzuhatagán. Egy felhő elvonult a Nap elől és végre eljutott hozzánk annak fénye. Kelly olyan volt, mintha nem is evilági teremtmény lenne. A vállain leomló hajára néztem.
Közel hajoltam, egészen közel. Míg a nyakához nem ért az orrom. Beleszagoltam a hajába, az eddig is körülölelő illat, most tetőtől talpig átjárt. Kelly megremegett és hirtelen elkaptam a fejem. Biztos, megijesztettem.
Az arcába néztem, nem szóltunk semmit, csak a hangos szívverését hallgattam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kelly zavartan nézett le. Mindig zavarba jött, ha rámosolyogtam, de mi mást tehettem volna. Ő váltotta ki belőlem. Ő volt az, aki már elviselhetetlenül szép volt kívül-belül…meg sem érdemeltem őt. Az arcába hulló hajtincset a válla mögé simítottam. A kezem hozzá ért a forró bőréhez.
De tűrtöztetnem kellett magam. A végén még úgy elszabadulok, hogy kárt teszek benne és azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Szörnyű érzés, hogy pont az válltja ki belőlem a gyilkos ösztönt, akit szeretek.
Kinyitottam neki az ajtót. Mikor beült, becsuktam és még egyszer behajoltam hozzá. Megsimítottam a haját, aztán felálltam és a kocsimhoz mentem. Ha tovább maradok, bármi megtörténhetett volna.
Este már otthon ültem, Kellyhez készültem volna, amikor Marillon toppant be hozzánk feldúltan. Apámon látszott, hogy sejti mi történt, Marillon azonban azonnal belefogott.
- Itt van a gyilkos Neah Bay-ben.
Rise of the Moon
10. fejezet
Ismét az erdőben
Mivel pont egy pénteki napról hiányoztam, hosszú hétvégét tölthettem el gyakorlással. Marillon, Yves és Solange szintén velünk tartottak, aminek nagyon örültem. Furcsa, hogy a sors arra teremtett, hogy ezeket a lényeket üldözzem. A barátaink voltak, nem az elleségeink.
Marillonnal nagyon jóban voltunk. Sokat beszélgettünk és sokat tanultam az elműlt három napban. Egyetlen dolog hiányzott csak. Kelly. Abban reménykedhettem csak,hogy senkinek nem árulta el a suliban a megmentős esetet. Bíztam Kellyben, de közben voltak kétségeim is. Főleg azzal kapcsolatban, ahogy éreztem. Továbbra sem tudtam, hogy mit akarok. Kellyt akartam, de közben féltettem őt attól, ami mellettem várta volna.
Eltelt a hétfői nap és megint csak otthon maradtam, de elhatároztam, hogy este megint Kellynél leszek. Immár egyenesen tudtam az utat, de ha nem is tudtam volna az illatok segíteségévelpróbálkozhatnék. A hétvége után végre megtanultam használni az érzékeimet igazán és olyan hihetetlen képességeim fejlődtek ki, vagy legalábbis erősödtek meg, amilyenről nem is álmodtam volna.
A párkány alatt ültem. A nap már régen lement, körülöttünk sötétség uralkodott. Mikor Kelly már aludt, újra bemásztam az ablakán. Nagyon nyugtalan volt. Törött karját ide-oda dobálta álmában. Teljesen kimelegedett, mintha mérföldeket futott volna. Mély álomban feküdt, de folyton az én nevemet ismételgette. Ezúttal közelebb ültem. Kezemet a homlokára tettem. Nagyon forrónak tűnt.
- Conor, ne menj el…-ennyit sóhajtott még, majd az éjszaka többi részére csendben maradt.
Úgy döntöttem, másnap mindenképpen bemegyek a suliba. Most már sokat tudok magamról és segíthetném a kutatást is.
Másnap már a parkolóban üldögéltem a kocsim oldalának dőlve, mikro Kelly is megérkezett. Mikor meglátott igyekeztem a lehető leghidegebb arcot vágni. Nehéz volt, hiszen Kellyről volt szó.
Még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit is mondjak neki legelőször, már felém tartott, arcán elszántság tükröződött. Elfordultam, mintha észre sem vettem volna, de akkor sietősre fogta. Még mindig azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, de ő már mellettem állt. Egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szemöldökét kicsit összehúzta. Ettől még édesebbnek találtam és akármenynire is próbált erősnek látszódni, számomra megint csak egy fújtató kiscica volt.
- Conor! – szólt már messziről. – Beszélhetnék veled?
- Mit szeretnél, Kelly? –fordultam meg kelletlenül.
Nem ezt a reakciót várhatta, mert arcán meglepetés ült. A hangja halványabb lett.
- Azt reméltem…hogy elmondod, mi történt. –Bár elmondhattam volna az igazat.
- Majdnem elütött téged egy autó. –feleltem a tőlem telhető természetességgel.
- Tudod, hogy mire gondolok. Hogyan tudtál megmenteni? Hogy termettél ott?
- Mi lenne, ha elfelejtenénk az egészet. Amint látom, élsz és virulsz. Nincs semmi más, amiről beszélnünk kéne.
- De én láttam, hogy messze voltál. –erősködött.
- Amit te láttál…-kezdtem, de aztán elharaptam a mondat végét. – Örülj inkább, hogy megmenekültél és hagyj.
Kelly arca egészen sápadt lett. Nem akartam neki elmondani, hogy mi vagyok. Akkor úgy is meggyűlölne. Igaz, így is ezt fogom elérni, de legalább nem tudja meg senki, hogy Vadász vagyok.
- De tartozol azzal, hogy elmondod. – mondta újra, és igaza is volt.
- Nem, nem tartozom semmivel. Neked nem.
Ezt annyira élesen sikerült mondanom, hogy Kelly nem is felelt semmit, csak állt előttem, a szeme megtelt könnyel.
- Mi lenne, ha inkább csak megköszönnéd és most már nem erősködnél?
Kelly arcán düh és fájdalom keveredett. Miért olyan fontos neki, hogy tudja mi történt?
Arra számítottam, hogy a nap végére már mindenki tudni fogja, hogy mi történt,legalábbis egy bizonyos részét, de senki sem tett említést az esetről. Miért nem beszélt senkinek sem?
Nem értettem, Kelly miért teszi ezt értem. Tudja, hogy nem akarom az esetet firtatni, megbántom és mégis magában tartja.
Nem tudtam magam túltenni ezeken a dolgokon. Este nem voltam Kellyék házánál, pedig nagyon szerettem volna, csak vámpír barátaink nálunk töltötték az estét. Többnyire tervekről folyt a beszélgetés, de én alig tudtam koncentrálni. Végül elhatározásra jutottam. Nem tudok Kellytől távol maradni.
A következő nap is annyira unalmas volt és nem akartam semmit sem csak hogy végre ebéd legyen és beszélhessek Kellyvel. Azonban nem jött ebédelni. Kimentem, hogy megkeressem. Egy padon ült, olvasott. A gyenge nap, megjegyzem az első olyan nap, amikor végre jó idő van, egészen melegen sütött. Vörös haján megcsillant a fénye. Senki sem volt a közelben, de nem akartam, hogy véletlenül is meghalljanak minket, úgyhogy sietve mellette termettem.
- Beszélhetnék veled? –kérdeztem.
Kelly fáradtan emelte rám a szemeit. Nem aludt volna este? Vagy talán egy hete. Egy szó nélkül felállt.
- Ha nem gond, szeretném, ha elmennénk valahova,ahol senki sem hall minket.
Bólintott,de még mindig nem beszélt. Kezdtem rosszul érezni magam emiatt. Az erdő felé vettem az irányt, pici, halk lépteit hallgattam, miközben már egészen eltávolodtunk a sulitól. Kelly sokkal kisebbeket lépett,mint én, úgyhogy megpróbáltam lassabbra fogni,hogy ne kelljen rohannia. Már egészen bementünk az erdőbe, amikor megfordultam és Kelly majdnem belém csapódott, aztán meg hátra. Megfogtam mindkét karját, hogy ne essen el.
- Úgy döntöttem, hogy nem akarok távol maradni tőled. –semmit nem reagált, úgyhogy folytattam.- Szörnyen viselkedtem,de ha megmondom miért, akkor remélem megérted és nem fogsz nagyon haragudni rám. –még mindig semmi. Csendben figyelt engem. –Kelly?
- Nem értelek.
- Melyik részét? –kérdeztem.
- Nem tudom követni a hangulat változásaidat. Eddig úgy viselkedtél, mint aki megbánta, hogy megmentett, most meg azt mondod, hogy nem akarsz távol lenni tőlem.
- Jó okom volt rá, hogy megpróbáljalak távol tartani.
- Tudom jól. –vágta rá hirtelen. Meglepetésként ért, amit mondott.
- Hogyhogy tudod?
- Tudom, mi vagy és azt is tudom, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy. Ezért valamilyen szinten meg is értem, hogy utálsz, de rossz is. Nem gondoltam volna, hogy…megkedvellek –mondta halkan a végét. –De ez így van és legalább barátok lehetnénk…vagyis megpróbálhatnánk.
- Kelly, most én nem értelek téged.
- Megmentettél,mert olyan gyors vagy…természetfelettien gyors és erős.Figyeltelek és láttam, hogy miket csinálsz. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mi vagy. Tudtam, vámpír azért nem lehetsz,mert nem vagy elég hideg. Ha vérfarkas lennél, azt megismertem volna, hiszen…
- Kelly, honnan tudsz te ilyeneket?
- Onnan, hogy én is…azaz, csak félig vérfarkas vagyok. Apám a quileute törzsből származik. A törzs férfi tagjai egykor mind a farkas klán tagjai is voltak. Női tagok nincsenek igazán… valószínűleg bennem sem dominál ez a vérfarkas ág,de azért létezik. A vérem hordozza ezta tulajdonságot..tlán előtör belőlem. Ezért van az, hogy te ösztönösen irtózol tőlem. Sokat hallottam ezekről és tudok ezt-azt. Persze, így már világos volt, hogy megbántad mikor megmentettél.
Hirtelen hagyta abba a mondandóját, én meg úgy éreztem, hogy az állam valahol a bokám környékén van. Én készültem arra, hogy bevalljam neki, mi vagyok és ő megelőzött. Már ismert és tudott mindent. Ha láttam volna…ha tudom, már rég megmondtam volna neki mindent. De annyira kiismerhetetlen, annyira más, mint bárki. Ez egyszerre vonzó benne és idegesít is. Zavar, hogy nem tudhatom, mire gondol, hiszen neki egészen máshogy jár az agya, mint a korabeli lányoké. Megtart magának minden érzést és az embert szinte széttépi a tudatlanság a közelében. Okosabb, mint képzeltem. Megértőbb, mint bárki,akit ismertem. Hogy akarhat a barátom lenni, miközben tudja, hogy én arra születtem, hogy elpusztítsam az olyanokat, mint ő. És mégis szeret. Én pedig őt, miközben azt hiszi, hogy gyűlölöm. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Egy fekete felhő lebeg a fejünk felett.
- Egy pillanatra sem bántam meg. Jobban bántam volna, ha nem.
Elgondolkozott és láttam, hogy elpirult. Zavarában a lábát nézte. Ezt azért nem szerettem, mert akkor a szemét sem láttam, amiből néha ki lehetett olvasni az érzéseit.
- Ez akkor azt jelenti, hogy nem gyűlölsz? –kérdezte halkan.
- Miért gyűlölnélek? – hiszen homlok egyenest az ellenkezőjét érzem.
- Mert a természeted szerint gyűlölnöd kéne engem. Egy Vadásznak olyan a természete…
- Ez azt bizonyítja, hogy csapnivaló Vadász vagyok.- feleltem mosolyogva. Reméltem, hogy végre megérti, hogy bármik is vagyunk, csak az számít, hogy vele legyek.
Arcán végre megjelent egy kis vidámság. A szemeiből eltűntek a könnyek.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
- Egyszer én is cselekedhetek jól. Reméljük, több alkalom nem lesz, mert még a Mennybe jutok.
- Köszönöm. –mondta nevetve.
- Bármikor. – feleltem. örültem, hogy végre nevet, mert olyankor csodálatos volt. A nevetése kedves és szívből jövő. Az illatával pedig megtelt a tüdőm.
Ismét az erdőben
Mivel pont egy pénteki napról hiányoztam, hosszú hétvégét tölthettem el gyakorlással. Marillon, Yves és Solange szintén velünk tartottak, aminek nagyon örültem. Furcsa, hogy a sors arra teremtett, hogy ezeket a lényeket üldözzem. A barátaink voltak, nem az elleségeink.
Marillonnal nagyon jóban voltunk. Sokat beszélgettünk és sokat tanultam az elműlt három napban. Egyetlen dolog hiányzott csak. Kelly. Abban reménykedhettem csak,hogy senkinek nem árulta el a suliban a megmentős esetet. Bíztam Kellyben, de közben voltak kétségeim is. Főleg azzal kapcsolatban, ahogy éreztem. Továbbra sem tudtam, hogy mit akarok. Kellyt akartam, de közben féltettem őt attól, ami mellettem várta volna.
Eltelt a hétfői nap és megint csak otthon maradtam, de elhatároztam, hogy este megint Kellynél leszek. Immár egyenesen tudtam az utat, de ha nem is tudtam volna az illatok segíteségévelpróbálkozhatnék. A hétvége után végre megtanultam használni az érzékeimet igazán és olyan hihetetlen képességeim fejlődtek ki, vagy legalábbis erősödtek meg, amilyenről nem is álmodtam volna.
A párkány alatt ültem. A nap már régen lement, körülöttünk sötétség uralkodott. Mikor Kelly már aludt, újra bemásztam az ablakán. Nagyon nyugtalan volt. Törött karját ide-oda dobálta álmában. Teljesen kimelegedett, mintha mérföldeket futott volna. Mély álomban feküdt, de folyton az én nevemet ismételgette. Ezúttal közelebb ültem. Kezemet a homlokára tettem. Nagyon forrónak tűnt.
- Conor, ne menj el…-ennyit sóhajtott még, majd az éjszaka többi részére csendben maradt.
Úgy döntöttem, másnap mindenképpen bemegyek a suliba. Most már sokat tudok magamról és segíthetném a kutatást is.
Másnap már a parkolóban üldögéltem a kocsim oldalának dőlve, mikro Kelly is megérkezett. Mikor meglátott igyekeztem a lehető leghidegebb arcot vágni. Nehéz volt, hiszen Kellyről volt szó.
Még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit is mondjak neki legelőször, már felém tartott, arcán elszántság tükröződött. Elfordultam, mintha észre sem vettem volna, de akkor sietősre fogta. Még mindig azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, de ő már mellettem állt. Egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szemöldökét kicsit összehúzta. Ettől még édesebbnek találtam és akármenynire is próbált erősnek látszódni, számomra megint csak egy fújtató kiscica volt.
- Conor! – szólt már messziről. – Beszélhetnék veled?
- Mit szeretnél, Kelly? –fordultam meg kelletlenül.
Nem ezt a reakciót várhatta, mert arcán meglepetés ült. A hangja halványabb lett.
- Azt reméltem…hogy elmondod, mi történt. –Bár elmondhattam volna az igazat.
- Majdnem elütött téged egy autó. –feleltem a tőlem telhető természetességgel.
- Tudod, hogy mire gondolok. Hogyan tudtál megmenteni? Hogy termettél ott?
- Mi lenne, ha elfelejtenénk az egészet. Amint látom, élsz és virulsz. Nincs semmi más, amiről beszélnünk kéne.
- De én láttam, hogy messze voltál. –erősködött.
- Amit te láttál…-kezdtem, de aztán elharaptam a mondat végét. – Örülj inkább, hogy megmenekültél és hagyj.
Kelly arca egészen sápadt lett. Nem akartam neki elmondani, hogy mi vagyok. Akkor úgy is meggyűlölne. Igaz, így is ezt fogom elérni, de legalább nem tudja meg senki, hogy Vadász vagyok.
- De tartozol azzal, hogy elmondod. – mondta újra, és igaza is volt.
- Nem, nem tartozom semmivel. Neked nem.
Ezt annyira élesen sikerült mondanom, hogy Kelly nem is felelt semmit, csak állt előttem, a szeme megtelt könnyel.
- Mi lenne, ha inkább csak megköszönnéd és most már nem erősködnél?
Kelly arcán düh és fájdalom keveredett. Miért olyan fontos neki, hogy tudja mi történt?
Arra számítottam, hogy a nap végére már mindenki tudni fogja, hogy mi történt,legalábbis egy bizonyos részét, de senki sem tett említést az esetről. Miért nem beszélt senkinek sem?
Nem értettem, Kelly miért teszi ezt értem. Tudja, hogy nem akarom az esetet firtatni, megbántom és mégis magában tartja.
Nem tudtam magam túltenni ezeken a dolgokon. Este nem voltam Kellyék házánál, pedig nagyon szerettem volna, csak vámpír barátaink nálunk töltötték az estét. Többnyire tervekről folyt a beszélgetés, de én alig tudtam koncentrálni. Végül elhatározásra jutottam. Nem tudok Kellytől távol maradni.
A következő nap is annyira unalmas volt és nem akartam semmit sem csak hogy végre ebéd legyen és beszélhessek Kellyvel. Azonban nem jött ebédelni. Kimentem, hogy megkeressem. Egy padon ült, olvasott. A gyenge nap, megjegyzem az első olyan nap, amikor végre jó idő van, egészen melegen sütött. Vörös haján megcsillant a fénye. Senki sem volt a közelben, de nem akartam, hogy véletlenül is meghalljanak minket, úgyhogy sietve mellette termettem.
- Beszélhetnék veled? –kérdeztem.
Kelly fáradtan emelte rám a szemeit. Nem aludt volna este? Vagy talán egy hete. Egy szó nélkül felállt.
- Ha nem gond, szeretném, ha elmennénk valahova,ahol senki sem hall minket.
Bólintott,de még mindig nem beszélt. Kezdtem rosszul érezni magam emiatt. Az erdő felé vettem az irányt, pici, halk lépteit hallgattam, miközben már egészen eltávolodtunk a sulitól. Kelly sokkal kisebbeket lépett,mint én, úgyhogy megpróbáltam lassabbra fogni,hogy ne kelljen rohannia. Már egészen bementünk az erdőbe, amikor megfordultam és Kelly majdnem belém csapódott, aztán meg hátra. Megfogtam mindkét karját, hogy ne essen el.
- Úgy döntöttem, hogy nem akarok távol maradni tőled. –semmit nem reagált, úgyhogy folytattam.- Szörnyen viselkedtem,de ha megmondom miért, akkor remélem megérted és nem fogsz nagyon haragudni rám. –még mindig semmi. Csendben figyelt engem. –Kelly?
- Nem értelek.
- Melyik részét? –kérdeztem.
- Nem tudom követni a hangulat változásaidat. Eddig úgy viselkedtél, mint aki megbánta, hogy megmentett, most meg azt mondod, hogy nem akarsz távol lenni tőlem.
- Jó okom volt rá, hogy megpróbáljalak távol tartani.
- Tudom jól. –vágta rá hirtelen. Meglepetésként ért, amit mondott.
- Hogyhogy tudod?
- Tudom, mi vagy és azt is tudom, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy. Ezért valamilyen szinten meg is értem, hogy utálsz, de rossz is. Nem gondoltam volna, hogy…megkedvellek –mondta halkan a végét. –De ez így van és legalább barátok lehetnénk…vagyis megpróbálhatnánk.
- Kelly, most én nem értelek téged.
- Megmentettél,mert olyan gyors vagy…természetfelettien gyors és erős.Figyeltelek és láttam, hogy miket csinálsz. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mi vagy. Tudtam, vámpír azért nem lehetsz,mert nem vagy elég hideg. Ha vérfarkas lennél, azt megismertem volna, hiszen…
- Kelly, honnan tudsz te ilyeneket?
- Onnan, hogy én is…azaz, csak félig vérfarkas vagyok. Apám a quileute törzsből származik. A törzs férfi tagjai egykor mind a farkas klán tagjai is voltak. Női tagok nincsenek igazán… valószínűleg bennem sem dominál ez a vérfarkas ág,de azért létezik. A vérem hordozza ezta tulajdonságot..tlán előtör belőlem. Ezért van az, hogy te ösztönösen irtózol tőlem. Sokat hallottam ezekről és tudok ezt-azt. Persze, így már világos volt, hogy megbántad mikor megmentettél.
Hirtelen hagyta abba a mondandóját, én meg úgy éreztem, hogy az állam valahol a bokám környékén van. Én készültem arra, hogy bevalljam neki, mi vagyok és ő megelőzött. Már ismert és tudott mindent. Ha láttam volna…ha tudom, már rég megmondtam volna neki mindent. De annyira kiismerhetetlen, annyira más, mint bárki. Ez egyszerre vonzó benne és idegesít is. Zavar, hogy nem tudhatom, mire gondol, hiszen neki egészen máshogy jár az agya, mint a korabeli lányoké. Megtart magának minden érzést és az embert szinte széttépi a tudatlanság a közelében. Okosabb, mint képzeltem. Megértőbb, mint bárki,akit ismertem. Hogy akarhat a barátom lenni, miközben tudja, hogy én arra születtem, hogy elpusztítsam az olyanokat, mint ő. És mégis szeret. Én pedig őt, miközben azt hiszi, hogy gyűlölöm. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Egy fekete felhő lebeg a fejünk felett.
- Egy pillanatra sem bántam meg. Jobban bántam volna, ha nem.
Elgondolkozott és láttam, hogy elpirult. Zavarában a lábát nézte. Ezt azért nem szerettem, mert akkor a szemét sem láttam, amiből néha ki lehetett olvasni az érzéseit.
- Ez akkor azt jelenti, hogy nem gyűlölsz? –kérdezte halkan.
- Miért gyűlölnélek? – hiszen homlok egyenest az ellenkezőjét érzem.
- Mert a természeted szerint gyűlölnöd kéne engem. Egy Vadásznak olyan a természete…
- Ez azt bizonyítja, hogy csapnivaló Vadász vagyok.- feleltem mosolyogva. Reméltem, hogy végre megérti, hogy bármik is vagyunk, csak az számít, hogy vele legyek.
Arcán végre megjelent egy kis vidámság. A szemeiből eltűntek a könnyek.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
- Egyszer én is cselekedhetek jól. Reméljük, több alkalom nem lesz, mert még a Mennybe jutok.
- Köszönöm. –mondta nevetve.
- Bármikor. – feleltem. örültem, hogy végre nevet, mert olyankor csodálatos volt. A nevetése kedves és szívből jövő. Az illatával pedig megtelt a tüdőm.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
