Rise of the Moon

15. fejezet
Elővigyázat
Mikor Kelly már annyira mélyen aludt, hogy nem beszélt többet, elmentem haza, hogy átöltözzem és hogy mire felkel, ismét nála legyek frissen. Meglepetésemre otthon nem találtam senkit sem. Apám valószínűleg Marillonéknál volt. A kocsim visszakerült a garázsba, így tudtam, hogy jártak otthon, mielőtt elmentek újra. Reggel, mikor bementünk a suliba, mindenkin lehangultság uralkodott.
A Miss Nelsonnal történtek megviselték az egész várost. Csak ez első három óránkat tartották meg, utána mindenkit hazaküldtek. Ezt értelmetlen döntésnek gondoltam, mert az iskolában még így is nagyobb biztonságban volt mindenki, mint máshol. Kellyt természetesen én vittem haza. Csak ketten voltunk náluk és a nappalijukban üldögéltünk. Különösen hideg volt aznap, még a házban is, pedig feltekertük a fűtést. Átkaroltam Kellyt. Nagyon szótlan volt a szeme pedig könnyes.
- Mi baj van? – kérdeztem az arcát megsimítva.
- Miss Nelsonon gondolkoztam. – felelte szomorúan. – Annyira sajnálom szegényt.
- Mindenki így érez. Sokan szerették.
- Mi lesz most? Mi lesz, ha nem kapják el a gyilkost és még többen halnak majd meg?
- Elkapják. Apámék a nyomában vannak. Én is csatlakozom majd. De most nem hagyhatlak egyedül.
Kelly közelebb húzódott és bűnbánó arcot vágott, mikor a szemembe nézett.
- Tudom, önzőn hangzik, de én nem akarom, hogy elmenj.Nem maradhatnál itt velem? Félek, hogy bajod esik. Nem élném túl, ha elveszítenélek.
- Nem lesz semmi bajom. – súgtam a hajába.
- De nekem szükségem van rád. – karjait a nyakam köré fonta. – Nem akarok visszamenni a rezervátumba. Anya azt mondta, ha Neah Bay-be érkezik a gyilkos, visszatérünk, mert ott biztonságban vagyunk.
- Ebben igaza van. Ott biztonságban lesztek. – ugyan tudtam, ha Kellyék visszaköltöznek a törzshöz, akkor nem láthatom, de mindennél fontosabb volt, hogy ne essen baja. Ott tényleg biztonságban volt a vámpíroktól is, és tőlem is.
- De én nem akarok tőled elszakadni. –még szorosabbra fűzte a karjait.
- Nem is kell. Most még. – mondtam csendesen. Hiszen, ha már igazán Vadász leszek, akkor szó sem lehet róla, hogy vele maradjak. Az az életforma nem biztonságos. Kelly olyasvalakit érdemel, aki nyugalmat, biztonságot és boldogságot nyújthat neki. Én ezeket nem tudom felajánlani. Ez rettentően fájt, mert Vadász akartam lenni és Kellyt is szerettem. De nem egyeztethettem össze a kettőt.
- Most még? – kérdezte rémülten.
- Nyilvánvalóan nem maradhatok veled mindig.
Kelly elhúzódott, hogy jobban lássa az arcomat, de a kezei a nyakamon maradtak.
- Miért mondod ezt?
- Akárhogy is…lássuk be, én csak egy Vadász vagyok. Az életem abból áll, hogy próbálom megóvni másokét, de a sajátomat veszélyeztetem. És veszélyeztetem a közelemben élőkét is.- tiltakozni akart, de folytattam – még nem mondtam el neked, hogy hogyan halt meg anyám. Azért halt meg, mert apám Vadász. Gondold el, ha te ugyanennek lennél kitéve…ezt az életet kéne élned. Mellettem mindig félned kéne.
- Nem. –csattant fel Kelly. – Pont ez az, hogy melletted sosem félnék. Te fontosabb vagy nekem mindennél. És ne hidd, hogy ez csak ostoba frázis, hogy csak mert fiatalok vagyunk, ez nem jelent semmit. Mert igenis jelent. Többet, mint bármi más…és én nem hagyom, hogy elmenj. Veled mennék bárhová…ahol te vagy, ott az én helyem is…ha te ugrasz, ugrom én is. Te nem érzed? Nem érzed, hogy milyen szoros ez a kötelék?
- Kelly én…-kezdtem volna, de elhallgattatott egy csókkal. Nem tiltakoztam.
Mohón faltam finom ajkait és minél több jutott belőlük, annál többet akartam. Míg az ujjai a hajamba fonódtak, a derekát tartva döntöttem el a szófán. Fejénél két oldalt megtámaszkodtam. Aztán az állát, a nyakát csókoltam, ő pedig nagyot sóhajtott. Ez a hang még jobban felizgatott a hasfalamon kószáló kezéről már nem is beszélve. Ez az érzelmi intenzitás, Kelly illata felerősödött és egy pillanat alatt belém villant a már ismerős érzés.
Egyre jobban kívántam Kellyt, egyre jobban szorítottam. Éreztem a kéztetést, hogy nyakára kulcsoljam a kezem és egyetlen mozdulattal véget vessek az életének, miközben egy másik érzés viaskodott ezzel. Az agyamnak egy része képes volt felfogni, hogy mire készülök és arra ösztökélt, hogy húzódjak el Kellytől. Próbálta meggyőzni a szörny oldalamat a helyes döntésről. Végre kitisztult az elmém és hátra vetődtem. A szófa másik végébe vágódtam.
A légzésem nagyon nehéz volt. A tüdőm összeszorult. Kelly riadtan nézett rám, miközben felült. Látta rajtam, hogy zaklatott vagyok és próbált minél messzebb húzódni tőlem, szabad teret adva. Aggódva nézett rám.
- Jól vagy?
- Ne haragudj. – megint csak ez volt, amit mondhattam. – Nincs mentségem.
- Nincs miért haragudnom.
- Kelly, kérlek, legalább ne próbálj meg könnyíteni a lelkiismeretemen. Hagyd, hogy gyűlöljem magam, amiért ilyen szörnyeteg vagyok…
- Ne gyűlöld magad! – mondta dühösen.
- Jól van, ismételgesd csak…az rosszabb. Még jobban irtózom magamtól és…
- Elég! –kiáltott.- Hallod? Elég.
Kelly szeme szikrázott. Ő ugyanolyan dühös volt, mint én…és mindketten rám. Én azért, mert egy szörnyeteg voltam, ő pedig azért, mert gyűlöltem magam emiatt. De nem értette meg, hogy ez mennyire borzasztó. Nem tudom, mit láthatott bennem a szörnyetegen kívül. Egy gyilkosgép voltam, veszélyes vámpírokra és vérfarkasokra…veszélyes Kellyre, akit mindenkinél jobban szerettem. Most már biztos volt, hogy nincs más választásom. Csak egy mód van, hogy megvédjem őt magamtól. Ha távol maradok tőle. Nem szószerint. Mert a közelében kellett lennem. Ez már nem csupán vágy volt, hanem létszükséglet. De szó sem lehet a testiségről. Nem kockáztathatom Kelly épségét.
- Igen. Elég. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Soha többé. – a szemébe néztem. – Soha többé nem érek hozzád.
Kelly szemében rémület tükröződött. Majd arcát a kezeibe temette és sírni kezdett. Közelebb mentem hozzá és a kezére tettem a kezem. Nem akartam, hogy emiatt szomorú legyen, de azt nem tehettem meg, amit ő akart, hiszen nem tudtam mennyire vagyok képes kontrollálni az indulataimat.
- Meg kell értened, hogy hiba volt. Túl messzire mentünk. Nem lehetek úgy a közeledben. Nem tudok úgy a közeledben lenni.
- Mert irtózol tőlem? – kérdezte szomorúan.
- Nem, dehogy. – térdeltem gyorsan elé és kezeim közé fogtam az arcát –Pont hogy nagyon is veled akarok lenni. És ez szabadít fel bennem olyan érzéseket, amik…- az arcáról kétségeket olvastam le.
Magamhoz öleltem, mert majd megőrültem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Kelly…te jó ég, csak nem azt hitted, hogy azért csinálom mindezt, mert nem akarlak?
- Én nem tudom…nem értettem soha, hogy mit szeretsz rajtam…és attól féltem, hogy nem vagyok elég.
- Kelly…hogy hiheted? – zavartan nevettem.
Ezek szerint minden cselekedetemmel kétségeket ébresztettem benne, pedig csak meg akartam kímélni.
- Hiszen te vagy a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Nincs rajtad semmi, amit nem szeretnék, és minden vágyam az, hogy megadjak neked mindent…de nem tudok. Nem bízom magamban, hogy képes vagyok-e rá.
- Én bízom benned.
- Tudom. De várnunk kell. Nem tudom még kezelni ezt az egészet.
- Akkor…ez azt jelenti, hogy egyszer?
- Egyszer. – elmosolyodtam. Ő is annyira akarta, mint én. – De lassan kell. Óvatosan.
Megcsókoltam az arcát miközben kisimítottam az arcából a haját.
Eltelt a délután, csendben ültünk a szófán megint. Kelly a mellkasomnak dőlt és az ujjainkkal játszott.
- Ha visszamegyünk a rezervátumba, azért meglátogatsz néha? –kérdezte csendesen.
- Amikor csak tudok megyek. –ígértem meg.
- Elintézhetjük, hogy a határig elvisznek és ott vársz...azt megtennéd?
- Mindig. – csókoltam meg a fejebúbját. – Ott fogok várni, amikor csak akarod.
Egyszer csak egy kocsi hangot hallottam. Kellyék kocsija volt az. Felálltam. Kelly a kezemet fogta, maradásra akart bírni. Nekem sem volt semmi kedvem elmenni, de ez a fajta bemutatkozás nem lett volna jó, úgyhogy magammal vontam Kellyt a hátsó bejárathoz.
- Holnap reggel itt leszek. Szeretném, ha bemutatnál…
Kelly szeme felcsillant. Még mielőtt mondhatott volna valamit, a mamája köszönt hangosan én pedig kislisszantam az ajtón és hazafutottam.

Rise of the Moon

14. fejezet
Vallomás
Kelly ablaka, mint mindig, most is nyitva volt. Felmásztam és ezúttal már nem vártam, hogyleoltsa a villanyt és elaludjon. Ahogy bemásztam az ablakon, felpillantott a könyvéből és a kezdeti meglepettséget az arcán átvette a elborzalom. Felpattant és aggódva állt előttem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a pólómra mutatva.
- Kiderült, hogy átléptem a határt, amit a vérfarkasok állítottak fel. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a humorérzékük.
Kelly elhúzta a száját. Aztán hosszan néztünk egymás kezébe. Lassan simított végig az alkaromon, majd a pólóm széléhez nyúlt és felemelte. Hagytam, hogy lehúzza. Mikor látta a sebemet szomorúan nézett rá. Lassan ráhajolt és megcsókolta.Végig csókolta a vágás mentén. Már nem vérzett. Futás közben megszáradhatott a vér rajta. Kezét a hasamra tette. Megkerült és a hátamon lévő hegeket is végig csókolta. Meleg ajkaitól kellemesen bizseregtem. Meg akartam állítani, nehogy túl messzire menjünk a tűrőképességemmel, de nem akartam, mert nagyon jól esett. Mikor ismét elém került, mosolyogva nézett rám. És váratlan dolgot művelt. Megnyalta a sebem. Egy pillanat alatt hátra ugrottam.
- Mit csinálsz? –kérdeztem ijedten.
- Majd én megtisztítom őket. – lassan jött közelebb és újra ráhajolt. Ezúttal óvatosan hozzá érintette a nyelvét. Magam is csodálkoztam, de tényleg éreztem, hogy jól esik, hogy megtisztul a seb.
- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok ilyet is tudnak. – mondtam ámulva,de csak egy mosoly volt a válasz.
Mikor Kelly végzett a hátamon lévő sérülésekkel is, megfordultam és magamhoz öleltem.
- Annyira aggódtam érted. – mondta hosszú hallgatás után.- Ülj le, mindjárt visszajövök.
Az ágyára ültem, ő kiment. Hallottam, hogy a fürdőszobában keresgélt, majd pár perc múlva visszatért és óvatosan bekötötte a sebeimet. Míg ő a kötözéssel foglalkozott, én őt néztem. Gyönyörű volt. Érintése annyira óvatos volt, annyira lágy. Arra gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy egy ilyen lány szeret. Megérintettem az arcát. Mélyen néztem a szemébe. Az arca megint pirosabb lett, de most nem annyira, mint máskor. Sajnálnám, ha nem jönne egy idő után zavarba az ilyen pillanatoktól, mert a pír még szebbé tette őt. Mikor végzett a sebeim ellátásával, az ölembe vontam és a mellére tettem a fejem. Meleg volt a teste és az illata bódító. Hallgattam a szívdobogását. Kelly szívdobogása az a hang, ami minden rosszat el tudna űzni az életemből. Még a fülemet a szívéhez szorítottam, ő a hajamba fúrta az ujjait. Egy hosszú nap után ez volt a legtökéletesebb zárás.
- Miss Nelsont ölték meg. –mondtam miután már régen ültünk csendben.
- Miss Nelson… – ismételte elcsukló hangon. –Ez borzasztó!
- Az. –bólintottam.
- Akkor holnap… az iskolában.
- Ne mondj senkinek semmit. –mondtam.
- Nem. –mondta halkan.
- Aludnod kéne. – felálltam, de Kellyt nem tettem le. Egyik kezemmel megemeltem a takaróját és csak akkor raktam őt le az ágyra. Betakartam és mellé térdeltem.
- Most nem tudnék aludni.
- Próbáld meg. –súgtam a fülébe.
- Gyere mellém. – mondta kérlelően és hátrébb húzódott, hogy nekem is helyet adjon az ágyon. Kényelmesen elfértünk ketten. Átöleltem félkézzel, ő pedig a vállamra tette a fejét.Hosszú hajzuhataga úgy terült szét körülötte, mint a napsugár. Néhány tincs arrább simítottam, hogy még többet lássak az arcából.
- Fáj a sebed? – kérdezte.
- Nem. –mondtam vigyorogva.
- És a te kezed? – emeltem meg egy kicsit a begipszelt kezét.
- Nem. – felelte és a vállamhoz érintette a homlokát.
- Ugye, nem mész el?
- Veled maradok. – mondtam, miközben a haját simogattam és megcsókoltam a halántékát. – De most már tényleg aludnod kell.
Lekapcsoltam az ágya mellett lévő kis lámpát és csendesen figyeltem a plafonon a fák árnyjátékát. A szél néha meglengette őket. Sötét és vészjósló formáik rosszérzéssel töltöttek el. Közelebb húztam magamhoz Kellyt, aki nem sokára már mélyen szuszogott a karjaimban. Jó ideje feküdtünk így, amikor egyszer csak Kelly motyogása törte meg az eső monoton kopogását.
- Conor…- figyeltem, hogy milyen az arca. Nyugodt volt, sőt mosolygott. Aztán még halkan hozzátette: - Szeretlek.
Boldogság feszítette a testemet, s bár tudtam nem hallja, nem akartam, hogy válasz nélkül maradjon, amit mondott.
- Én is szeretlek. – mondtam a sötétségbe.

Rise of the Moon

13. fejezet
Áldozatok
Kellyék háza előtt álltunk. Éppen csak leparkoltam. Nem szálltunk ki a kocsiból. Az eső is egy kis időre abbahagyta. Kelly nem szólt egy szót sem útközben. Tudtam, hogy valami baja van megint. Morcosan nézett maga elé. Ilyenkor az alsó ajkát lebiggyesztette. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek halkan. Feléfordultam és az ujjaimmal a száját végig simítottam.
- Mi a baj? –kérdeztem óvatosan.
- Nincs bajom.
Persze ezt olyan éllel mondta, hogy nem volt túl meggyőző. Az álla alá csúsztattam az ujjaimat és magamfelé fordítottam az arcát.
- Nagyon rosszul tudsz hazudni. –mondtam.Sóhajtott egyet, majd hirtelen tört elő belőle, ami nyomta a lelkét.
- Na jó. Az a bajom, hogy te megtiltod nekem, hogy eljárjak otthonról.
- Puszta óvintézkedésből. –szúrtam közbe.
- Puszta óvintézkedésből…de azt nem mondod meg miért. Vagyis nem fogunk találkozni?
- Miért ne találkoznánk? Minden nap látni foglak az iskolában.
- Az nem ugyanaz.
- Nem, nem ugyanaz.
- Te persze járkálsz majd a veszélytől függetlenül…
- Persze. Hiszen az én dolgom a veszély megelőzése. –feletem vigyorogva.
Kelly keresztbe fonta a karjait.
- Értsd meg, nem tudok úgy koncentrálni a feladatomra,teljesen nyugtalan leszek, ha nem látlak és érted kell aggódnom. Fogalmad sincs, hogy milyen rossz, ha nem vagy a közelemben.
- Én ugyanúgy érzek. –csattant fel. – Én is nyugtalan vagyok, ha nem látlak. És most már még kevesebb esélyem lesz erre, hiszen be leszek zárva a házba? Akkor persze semmi bajom nem lenne, ha velem lennél…
- Hozzád vagyok kötve. – nevettem bele a nyakába, amire ő is felnevetett, de mikor elhúzodtam ismét komoly lett.
- Tudod, hogy értettem…
- Ha gondolod, bejöhetek…de csak ha szeretnéd.
A szemei felcsillantak a lelkesedéstől. Szerettem, amikor a rosszkedvből hirtelen váltott. Mikor kinyitotta az ajtót, megkordult a gyomra. A hasára kapott és zavartan vigyorgott rám.
- Látod, hogy ehettél volna még? –mondtam emlékeztetve az ebédre.
- Nem kell mindent jobban tudnod.-felelte viccelve.
A konyhába mentünk. Mielőtt még kereshetett volna valami ennivalót magamhoz húztam és megcsókoltam. Most is olyan édes volt az ajka, mint legutóbb, de most nem a vállát fogtam át, hanem a derekát. Még szerencse, hogy elég szorosan tartottam, mert mikor elhúzodtam majdnem összecsuklott. Mikor a vállamba fúrta a fejét, felnevettem.
- Ez nem fair. –mondta a pólómba.- Veled ilyen nem történik? Csak te vagy rám ilyen hatással?
- Nem. Te sokkal őrültebb dolgokat művelsz velem, de valamelyikünknek erősnek kell lennie.
Most ő nevetett. Óvatosan felemeltem és a pultra ültettem.
- Majd én csinálok neked valamit.
- Ó. Szóval azt is tudsz?
- Persze. –vigyorogtam. –Mit szeretnél?
A szekrényükben kerestem azt a csorba tányért, amiről tudtam, hogy a kedvence. Sokszor láttam, hogy kifejezetten azt kereste meg magának, ha evett. Nem tudtam, miért, de tényleg aranyos volt. Mesefigurák voltak rajta és a széléből hiányzott egy darab. Elé tettem.
- A kedvenc tányérod.- jegyeztem meg.
- Honnan tudod? –kérdezte döbbenten.
- Mindig ebből eszel.
Mikor még mindig értetlenül nézett rám, elé léptem és két kezembe fogtam az arcát.
- Esténként néha itt vagyok. Mindent tudni akartam rólad. Úgyhogy sok időt töltöttem nálatok. Figyeltelek.
- Hát ez egy kicsit furán hangzik. –vonta össze a szemöldökét, de egyáltalán nem haragosan.
- Pedig annyira nem is furcsa. De szeretem nézni, amikor alszol. Még sosem láttam senkit ennyire édesen aludni. Mélyen szoktál szuszogni, amikor álmodsz. És mindig megöleled a párnádat – az eszembe villanó képek megmosolyogtattak.
- Jaj, ne is mondd! –mondta és a kezeibe temette az arcát.Gyengéden lefejtettem a csuklóit és a szemébe néztem. Az arca megint pirosabb lett pár árnyalattal.
- Előttem nem kell szégyenkezned.
- Mondjuk a röhejes alvási módszereim nem is annyira borzalmasak. De néha szoktam álmomban is beszélni.
- Tudom.
- Tudod? –az ijedtségtől majd kiugrottak a szemei. Mivel nem mondtam semmit azonnal érezte, hogy van valami. – Mit mondtam?
- Mondtad a nevem néhányszor és hogy ne menjek el…
- Sokszor? –kérdezte lehajtva a fejét.
- Hát…mondhatjuk, hogy, amikor itt voltam, akkor mindig. –mikor megint eltakarta az arcát, gyorsan hozzátettem: - Ezért nem tudhatom, hogy amikor nem voltam itt, akkor is…
- Ez annyira ciki…-mondta a kezébe. Mivel nem engedte egyáltalán, hogy megmozdítsam a kezeit, csak magamhoz öleltem.
- Miért hiszed azt? Én éjjel-nappal rád gondolok és nem szégyenlem bevallani.
Lassan felnézett rám. Egyik kezemet elkaptam a derekáról és a szemem elé tettem.
- Na, tessék! Kimondtam…ez annyira ciki. –utánoztam Kelly hanghordozását.Végre nevetett. Kinyújtotta rám a nyelvét én pedig még szorosabban öleltem őt magamhoz. Óvatosnak kellett lennem a fizikai érintkezéssel, hiszen nem tudhattam, mit vált ki belőlem.
- Szóval, mit ennél? –kérdeztem újra.
- Majd én kiszolgálom magam. –mondta, miközben leugrott a pultról és kinyitotta a hűtőt. Kiszedett valami zöldséges dolgot a tányérjára és betette a mikróba.Miközben evett, én néztem.
- Hogy is tört el az a tányér?
- Ja ez? –kérdezte nevetve.- Egészen kicsi voltam, amikor anyának el kellett mennie itthonról és először maradtunk együtt apuval. Borzalmasan főzött, de azért igyekezett. De nekem nem ízlett és lelöktem a tányért az asztalról.
Elképzeltem a jelenetet. Annyira jellemző volt Kellyre, hogy nem hagyta, hogy mások ráerőltessenek bármit. Úgy látszik már kiskorában is ilyen volt.
- Apa persze nagyon nevetett rajta. Próbálta megragasztani, de nem sok sikerrel. Nem bántam…sokkal jobban tetszett így. Arra a napra emlékeztetett mindig, amikor jól éreztük magunkat. –felelte mosolyogva, aztán elgondolkozott és a szemében szomorúság jelent meg. Tudtam, mit érez.
Tudtam, milyen elveszteni az egyik szülőnket. Abban a pillanatban mellette termettem és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó lenne, ha elég lennék ahhoz, hogy elfelejtse minden bánatát.
- Nem vagyok ám szomorú. – nézett fel rám. – Már megszoktam, hogy hiányzik. Sosem mutatnám anyának. Így is sokat kellett megélnie.
A homlokához nyomtam a számat. Hihetetlen, hogy inkább elnyomja a fájdalmát, minthogy elszomorítsa a mamáját. Önzetlen és lelkileg erősebb, mint bárki. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha mindig magamhoz ölelem. Ha ott van közvetlenül a karjaimban. Csak akkor van egy kis esélyem arra, hogy biztonságban tarthatom. Mindentől kivéve magamtól.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Marillon hívott. Már sejtettem, hogy miért hívhatott és ez elöntött aggódalommal.
- Siess, Conor! Megtalálta az áldozatát. – mondta Marillon zaklatott hangon.
- Rohanok. –feletem és letettem.
Kelly aggódva nézett fel rám, mindkét keze a mellkasomon pihent, mintha rám akarna kapaszkodni.
- El kell menned? –kérdezte, mikor lenéztem rá.
- A gyilkos. Lecsapott. Még nem tudom ki van veszélyben, de te, nehogy ki tedd a házból a lábad. Még mindig itt vagy nagyobb biztonságban. Esküszöm, nem akarok elmenni…
- Nem lesz semmi bajom. Anya amúgy is hamarosan hazaér.
- De egy pillanatra sem akarlak magadra hagyni.
- Menned kell Conor.
- Tudom. De nem szívesen teszem. Nagyon vigyázz magadra!
- Te vigyázz magadra! –mondta és lábujjhegyre állt, hogy elérje a számat.
Mielőtt megcsókoltam volna nevetnem kellett. Még hogy én? Nekem nem kell tartanom semmitől. Ő az, aki olyan törékeny, mint az üveg. Épp emiatt majd megőrültem, hogy egyedül kell hagynom.
- Sietek vissza hozzád! –súgtam a fülébe és egy pillanat alatt kint voltam a konyhából. Ha hátranéztem volna, akkor nem tudtam volna elszakadni tőle.


Gyorsan hajtottam a Neah Bay-ből kivezető úton. Az eső megint esni kezdett és már egészen sötét volt. Az erdő ijesztően nagynak tűnt. A végtelennek tűnő út mentén egy lehajtó vezetett a rengetegbe. Nem kellett sokat mennem és megláttam apám kocsiját. Megálltam és kiszálltam. Marillon lépett elém a fák közül.
- Apád ott van. – intett abba az irányba, ahonnan jött.
Éppen elindultam, amikor a karom után kapott.
- Szörnyű munkát végzett.
Bementem a sötétbe és már láttam apámat, amint egy holttest mellett guggol. Óvatosan vizsgálgatta. Először csak azt láttam, hogy a test természetellenesen kitekeredett. A nyaka nagyon furcsa szögben állt.
- Több lábnyom van. –mondta apám csendesen.Lenéztem a földre és valóban túl háromféle lábnyom vésődött a nedves talajba.
- Társai vannak? –kérdeztem.
- Úgy tűnik. –bólintott apám. Közelebb hajolt a testhez és megszagolta. – Mindhárman ittak belőle.
-Mit kereshetett itt? –kérdeztem a test felé mutatva.
- Idehozták. Biztos a városban kapták el és elhurcolták idáig, hogy később találják meg.
Megkerültem a testet és így pont az arcával kerültem szembe. Bár rémülettől volt eltorzulva, felismertem. Miss Nelson volt az, a diákirodáról. Kegyetlen halála volt, pedig nem érdemelte meg. Kedves és segítőkészségéért. Valószínűleg a gyilkosa ezt használhatta ki, hogy elcsalja őt magával. Elfordultam, mert nem tudtam tovább Miss Nelson agyonkínzott testét nézni.
Egyszer csak lágy szellő cikázott végig a fák között és felém sodort valami kellemsen édes illatot. Vagy vérfarkas járt a közelben…vagy vámpír. Ezek szerint a gyilkos még a közelben ólálkodott.
- Te is érzed? –kérdeztem apámat, aki ahogy felpillantott elkomorult.
Valószínűleg arra gondolt, amire én is. Nem vártam meg, hogy szóljon. A szag irányába rohantam. Csak Marillon hangját hallottam még, amint utánam kiáltott valamit, de nem figyeltem rá. A fülembe zúgó szél szinte megsüketített. Szinte repültem a fák között. A páfrányokkal borított földhöz alig ért hozzá a lábam. Máskor ha futottam, mindig átadtam magamat az önfeledt száguldásnak. Imádtam ezzel az új sebességgel futni, de most csak egy kép volt az agyamban. Szegény Miss Nelsoné, aki áldozatául esett néhány vandál lény vérszomjának. Rohantam a szag irányába, már egyre közelebb kerültem, mintha közvetlenül mellettem állt volna, akit kerestem. Szemeimmel az erdőt pásztáztam. Hiába nem számított a sötétség, semmit sem láttam.
Aztán egyszer csak elém ugrott egy hatalmas állat. Egy jó fejjel magasabb volt nálam. Dühösen vicsorgott rám, éles szemfogai fenyegetően villantak meg a fák lombjai közt beszűrődő holdfényben. Barna szinű vastag bundája az ég felé meredezett. Éppen lefékeztem, mielőtt bele rohantam volna, de nem voltam elég távol nagy mancsaitól, amiknek a végén éles karmok meredeztek. Meglendítette egyik mellső lábát és éles ütést éreztem a mellkasomban. A lendülettel, amivel megcsapott vagy öt métert repültem hátra. De azonnal összeszedtem magam. Felálltam és ugyanonnan rávetettem magam a farkasra. Összegabalyodva dulakodtunk. Kezemmel megtaláltam a torkát és szorítani kezdtem, közben hátamba mélyesztette acél karmait. Egy ismerős hang szakította meg a harcunkat. Marillon jó tíz méterre állt tőlünk. Látszott rajta, hogy lépni akar, de nem tette. Mintha egy üvegfalba ütközött volna.
- Ereszd el! – nem tudtam, melyikünknek mondta, de mindketten elengettük a másikat. – Gyere ide Conor! – intett felém.
Óvatosan indultam meg felé, nem akartam a farkasnak hátat fordítani, de mielőtt végig gondolhattam volna bármit is, az eltűnt a bokrok között és szinte abban a pillanatban ugyanonnan kilépett egy magas, sötét alak. Vonásaiból látszott, hogy indián származású. Hosszú fekete haja szabadon lógott a hátára. Egyetlen nadrágot viselt. Morcos arccal nézett ránk, de tisztes távolságra állt meg tőlünk.
- Átlépte a határt. –mondta Marillonnak.
- Mint Vadászra, rá nem érvényesek a köztünk megkötött egyezségek. Nem is tudott a határról. –mondta Marillon villogó szemmel.
- Akkor talán legközelebb világosítsátok fel, mielőtt szabadon hagyjátok futkározni. Ha nem ember vagy valaki a milyeink közül lépi át ezt a határt, annak szebesülnie kell a következményekkel. –emlékeztette Marillont a megállapodásra.
- Egy gyilkost üldöztünk.
- Mi is mindig azt tesszük. – válaszolt mérgesen az idegen.Marillon érezte a hangjából, hogy ránk gondolt gyilkos címszó alatt.
- Ez most szedte egyik áldozatát. Sekiuból érkezett ide. Gondolom hallottatok ti is az esetről.Az indián bólintott.- Most már itt van. Úgyhogy azt javaslom, hogy legyetek ti is éberek. Nem tudhatjuk, mit akarnak.
- Többen vannak? –kérdezett vissza.
- Úgy néz ki, hogy hárman. – mondta Marillon, mire az indián bólintott.
- Most menjetek. –küldött minket utunkra és egy ugrással eltűnt a szemünk elől.
Marillon egy ideig még nézte a helyet, ahol eltűnt.
- Megsérültél? –fordult felém.
- Semmi komoly. –legyintettem.
Tényleg nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy a sebeim hamar begyógyulnak majd. Talán holnapra már semmi sem lesz belőlük. Ahogy lenéztem,valahogy mégis mást kellett volna éreznem. Jobb vállamtól a bal oldali bordámig vékony, de elég mély vágás éktelenkedett. A pólóm is végig szakadt a vonalán, a szegélye is eléggé véres volt.
- Apa?
- Ő ott maradt. Valami gond van?
- Tudod, ismertem. A suliban dolgozott.
- Sajnálom. – tette a vállamra a kezét. – De megtaláljuk őket.Némán bólintottam.
- Menjünk haza. – mondta Marillon kedvesen.
Eszembe jutott, hogy még nem mehetek haza, hiszen megígértem Kellynek, hogy visszamegyek hozzájuk.
- Még el kell intéznem valamit. Megtennéd, hogy hazaviszed a kocsim? – a kezébe nyomtam a kulcsot és már el is futottam a város irányába. Az erős szél, ami szembe csapott, kicsit marta a sebemet, de csak arra tudtam gondolni, hogy Kelly mellett lehessek minél előbb.

Rise of the Moon

12. fejezet

Tiltások

Felpattantam a fotelből a hírre. Az első kérdésem nehezen akart kibukni belőlem, talán tartottam a választól.
- Kit ölt meg?
Marillon döbbenten nézett rám.
- Még nem ölt meg senkit. –felelte nagy szemekkel.- De már a környéken van. Az állatok idegesek.
- Akkor még nem is biztos. –mondtam. –Tőletek is lehetnek idegesek az állatok.
- És tőletek is.- vágott vissza Marillon.
- Erről most ne nyissunk vitát. – szólt közbe apám. – Mit gondoltok, mikor gyilkol? –fordult Marillonhoz.
- Talán még ma, de holnap mindenképp. Régen evett már, azóta csak állati vérhez juthatott. Nagyon szomjas.
- Neah Bay messzebb volt, mint az eddigi városok.
- Igen. –helyeselt Marillon.
Nagyon jól elbeszélgettek, de engem zavart, hogy semmi konkrétat sem csináltunk. Kit érdekel, hogy mikor támad, a fő, hogy senki se essen az áldozatául.
- Mit csinálunk akkor? –kérdeztem sürgetően.
- Várunk. –válaszolt apám.
- Várunk? Mire?
- Hogy jelet hagyjon…
Nagyon reméltem, hogy nem arra gondolt, amit hittem, hogy gondolt.
- Ugye a jelet nem úgy érted, hogy…
- Attól tartok, igen. –valszolt most Marillon.
- De azt nem lehet.- mondtam magamból kikelve. Hogy gondolták, hogy egyetlen embert is hagyunk áldozatul esni? Akkor mi a fenét keresünk itt, ha nem azért, hogy megmentsük az ártatlanokat?
- Csak akkor kaphatjuk el. Ezúttal nem menekülhet. Itt leszünk és besétál a csapdába. –mondta Marillon.
- Úgy, hogy egy ártatlan embert használunk csaléteknek? –kiáltottam.
- Mindig vannak áldozatok. – mondta apám csendesen.
Nem akartam hinni a füleimnek, hogy ezt az ő szájából hallottam. A düh és a tehetetlenség szétmart. Igazuk volt, hogy nyomra kellett várnunk. Addig nem is sejthetjük, hogy hol tartózkodik, amíg nem hagy maga után egy nyomot. De közben nem hagyhattam azt sem, hogy valakinek baja essen. Hiszen ez is a dolgunk. Minden élet számít!
- Anya halálakor is ezt mondtad?
Abban a pillanatban, hogy ez kicsúszott a számon, megbántam, hogy hagytam. Apám arca olyan fehér lett, mint a fal és olyan fájdalom ült az arcára, hogy szinte már én is éreztem azt.
Marillon döbbenten figyelt rám és azonnal apám oldalán termett. Belekarolt, bár apámnak nem volt szüksége támogatásra. Ez csak baráti gesztus lehetett tőle.
Sajnáltam, hogy megbántottam apámat, de közben csak azokra gondoltam, akik Neah Bay-ben élnek. Igazából rajtunk kívül senkire sem számíthattak. Nincs más erő, ami megállíthatna egy vérszomjas vámpírt.
És ha Kelly lenne az áldozata? Hiszen Kelly illata, a vérének az illata úgy csalogatja a ragadozót, mint a mágnes. A gondolatba is bele tudtam volna őrülni.
Marillon és apám csendben figyeltek rám. Nem bírtam tovább állni a tekintetüket, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Gyorsaságra vágytam, azt akartam, hogy valami elfelejtesse velem ezt az egészet. Kivágtattam a hátsó ajtón és amilyen gyorsan csak tudtam a tenger felé futottam. A hűvös szél kitisztította a fejemet.
Ahogy a tengerparti sziklákon álltam, magam is elcsodálkoztam, hogy mit váltott ki belőlem ez az érzelmi indulat. Néhány perce még úgy éreztem, hogy széttépném az összes ilyen lényt, aki ártatlanokat bánt. Rombolni akartam, széttépni, megölni valamit vagy valakit. még jó hogy ezt az érzést levezettem a futással.
Aztán eszembe jutott Kelly. Szóval így viselkednék, ha esetleg túl közel kerülnénk egymáshoz? Mint egy őrült, vagy egy eszelős vadállat.
Egy másodperc töredéke alatt megölhetném és míg élnék bánnám.
És mégsem tudok távol maradni tőle. Nem maradhatok távol, hiszen én vagyoka z egyetlen, aki meg is tudja őt védeni…akinek meg kell őt védeni.
Úgy éreztem, mintha ketté szakadnék.


Másnap sokkal korábban indultam el otthonról és nem a sulihoz mentem, hanem előbb Kellyék háza elé. Az eső esett, mint majdnem mindig.Egy épület mellett húzodtam meg és láttam, hogy Kelly anyja elhagyta a házat. A másik lány kezében a kisfiúval a bejáratból integetett neki. Nem tudom, hogy ők kik lehettek. Nem sokára nagyobb mozgolódás lett a házban és a fekete hajú lány is elment a kisfiúval otthonról. Csak Kelly maradt otthon.
Micsoda felelőtlenség egyetlen pillanatra is magára hagyni? Kelly a saját lábában is képes megbotlani, ráadásul annyira törékeny, mint a porcelán.
A bejáratukhoz hajtottam és néhány perc múlva már nyílt is az ajtó. Kelly megkövült, amikor meglátott. Lejött a lépcsőn és megállt előttem. Az illata még finomabb volt az esőben.
- Hogy kerülsz ide? –kérdezte.
- Arra gondoltam, mehetnénk együtt suliba. –feleltem vidáman. Nem volt nehéz, hiszen vicces volt, hogy ennyire megdöbbent a látványomtól. Nem szólt semmit, úgyhogy komolyra váltottam én is.- Persze, csak akkor, ha nem baj.
- Nem…dehogy. –mondta zavartan. Nem számított a mai fuvarra. Kinyitottam neki az ajtót, ő továbbra is hitetlenkedve ült be a kocsiba. Gyorsan megkerültem az autót és egy pillanat alatt már mellette ültem. Éreztem, hogy figyel, de próbáltam az utat nézni. Azt nem mondhattam el, hogy egy gyilkost keresünk és hogy azért vagyunk Neah Bay-ben.
Csak egy sóhajt hallottam, úgyhogy ránéztem.
- Mi az? –kérdeztem.
- Akkor elmondod, hogy miért jöttél értem?
- Mondtam már.- feletem ártatlan arccal.- Hogy együtt menjünk suliba.
Megint csak egy sóhaj volt a válasz, de mielőtt reagálhattam volna, kifakadt.
- Mindig azt hiszem, hogy egyszer talán tudni fogom, mit miért csinálsz.-Nem tudom mire gondolhatott. Biztos a tegnap délutáni búcsúra? – Azt remélem, hogy nem fog frusztrálni sosem, hogy nem tudom mire gondolsz, mit érzel…de nem. Ez egyre rosszabb.
- Te beszélsz frusztrációról? Azt tudnád, hogy én mit érzek néha. Mit néha, állandóan! Hozzád képest nyitott könyv vagyok. Bezárkózol teljesen, a reakcióid kiszámíthatatlanok. Egész nap azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek veled. Éjjeleken át gondolkozom rólad. Még aludni sem hagysz. – sokkolóan hathattak rá a szavaim, az arckifejezéséből legalábbis ezt szűrtem le, de rátettem még egy lapáttal. – Nem mintha egyáltalán aludnék.
- Nem szoktál aludni? – kérdezte elhűlve.
- Most nem az a lényeg, Kelly. Nekem mindennél fontosabb, hogy vigyázzak rád. Szinte megőrülök, ha nem látlak, vagy nem tudom, hogy jól vagy-e. – mondtam hol őt, hol az utat figyelve.
- Ne hajts olyan gyorsan, nem vagyunk késésben. – felelte.
Erre nevetnem kellett. Itt egy gyilkos a város közelében, ugyan ő nem tudja, de hatalmas veszélynek van kitéve és a vezetésem az, ami a legjobban zavarja?
Pont ez az, amiről beszéltem. Egyszerűen kiismerhetetlen.
- Talán félsz?
- Igen. Utálom, ha valaki gyorsan hajt.
- Tőlem is félsz?
- Miért félnék tőled?
- Miért is…- színleltem a gondolkodást, mintha nem lenne vagy ezer oka, hogy féljen tőlem. –Talán mert a természet törvényei szerint ellenségek vagyunk.
A kabátja cipzárát tekergette.
- Nekem nem számít. –felelte csendesen.
- Pedig kéne Kelly. Kéne, hogy számítson,mert az életed múlik rajta.
- Nem sokat ér az életem, ha nem vagy velem. –válaszolta. A szavai úgy szúrták a mellkasomat,mintha kést döfött volna belém.
De próbáltam összeszedni magam.
- Akkor szerencsédre, bár igazából balszerencsédre, az van, hogy nem tudok tőled távol maradni.
- Szóval…akkor nem mész el? –kérdezte, most már az ujjait tördelve. Nem akartam, hogy feszült legyen, meg akartam nyugtatni, úgyhogy megfogtam a bal kezét, amit aztán nem is engedtem el amíg le nem parkoltunk a sulinál.
- Sehova nélküled.
Kicsit elpirult és halvány mosoly jelent meg az arcán, de elfordult, mintha azt akarta volna, hogy ne lássam. De én akartam.
- Nézz rám Kelly.
Nemet intett és kifelé bámult. Annyira makacs…
- Nézz rám, kérlek. –kértem szebben. Ez hatott. Végre valami, amivel kicsit meg lehet törni. Az arca pirosabb lett egy kicsit. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen szépség létezik? Nem lehet földi lény, ahhoz túl meseszerű.
Az eső annyira esett, hogy az álló autó üvegén át semmit sem lehetett látni. A bal kezem még mindig a kormányon volt, de teljesen felé fordultam. Jobb kezemmel elengedtem a kezét és egy kicsit feljebb emeltem az állát. A bőre meleg volt és selymes, az illata pedig hihetetlen.
A szájára figyeltem, ami fehér bőre mellett különösen pirosnak tűnt. Ajkai olyanok voltak, mint két érett eper. Éreztem, ha nem kóstolom meg őket, akkor széttép a vágy. Lassan közelítettem meg. Esélyt adva neki, ha meggondolná magát, akkor elhúzódhasson. De nem tiltakozott. A szeme csillogott és úgy éreztem, ez csak annak a jele lehet, hogy ő is akarja. Ennek nagyon örültem, önbizalmat adott. Kelly nem mozdult, az én ajkaim pedig megtalálták az övét.
Valóban annyira édesek voltak, mint az eper.
Kezemet lassan a nyakára csúsztattam, és egyre közelebb húzódtam. Először a felső ajkát csókoltam végig, majd az alsót. Kelly eddig úgy tűnt mozdulatlanul marad, de aztán résnyire nyitotta a száját. Én is. Kezei a hajamba fonódtak. A légzésünk szaggatottá vált és úgy tűnt nem tudunk egymástól elszakadni. Nem is akartunk. Aztán végig csókoltam az arcát, így ő levegőhöz jutott. Nekem nem volt különösebben szükségem a levegőre. Inkább Kellyre.
Aztán hirtelen felbátorodott és ajkait visszaszórította az enyémekre. Már teljesen az üléséhez nyomtam, úgyhogy megpróbáltam visszább húzódni, de görcsösen kapaszkodott belém.
És akkor, mint valami villámcsapás egy erős, égető érzés csapott belém. Az illata belengte a tudatomat. Mintha valaki benyomott volna egy gombot a fejemben. Arra gondoltam, ha sokáig nem hagyom még levegőhöz jutni, akkor megölöm. Az ijesztő a dologban, hogy az volt a célom. A gondolatra elhúzódtam tőle. Kinyújtott jobb karom volt köztünk.
Féltem, hogy olyasmit teszek, amit később nagyon bánnék. Kelly lassan nyitotta fel a szemeit, úgy tűnt kicsit szédül. A kezem még mindig a nyakán volt. Úgy lélegzett, mintha több kilométert futott volna. A szíve is nagyon hangosan vert.
- Valami baj van? –kérdezte zihálva.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy koncentráljak, ezért csak egy bólintást engedtem meg magamnak.
- Rossz volt a…-kezdte ijedten.
- Dehogy. –feleltem, nehogy kétségei legyenek, hiszen annyira csodálatos volt, hogy le sem lehet írni. – Csak úgy éreztem…
Nehezen tudtam megfogalmazni, hogy mit is éreztem, főleg, hogy próbáltam úgy, hogy ne ijesszem meg vele. Mert…mit is mondhatnék…átvillant az agyamon, hogy megölöm.
- Hogy sok volt? –kérdezte óvatosan.
- Igen.
Kedvesen nézett rám. Megértően! Miért teszi ezt velem? Miért próbál megérteni? Hiszen most akartam megölni. Dühített a megértése. Dühített, hogy nem nézhet rám másképp csak megértően,mert annyira szörnyeteg vagyok, hogy ahelyett, hogy adnék neki, csak el akarok venni tőle. Az életét. Arra vágytam abban a pillanatban.
El kaptam róla a kezem és a kormányt markoltam. Reccsenés hallatszott. Na jó, új kormányra is szükségem lesz…
Becsuktam a szemem. Megnyomtam az ablak gombját, így friss levegő áramlott be, amiből mélyeket szívtam és lenyugodtam kicsit. Kelly lassan mozdult meg, majd lágyan a karomra tette a kezét. Már megint ez a megértés! Miért nem menekül el? Miért nem kéri, hogy menjek el én? Vagy próbálna meg ütni, mondjuk az csak neki fájna, és faképnél hagyna…meggyűlölne. Annyi megvetést érdemelnék és ő helyette megértő.
Legszívesebben leköptem volna magam.
- Ezt nem szabad többet. –végre sikerült beszélnem. – Tovább is mehettünk volna és ki tudja mi lett volna a vége.
Kelly lágyan simogatta a karomat. Elkaptam a kezét.
- Hallod, Kelly? Meg is ölhettelek volna…
Kicsit felszisszent. valószínűleg nagyon szorítottam a kezét. Mielőtt visszaadtam volna neki, megcsókoltam, ő pedig a fejemhez hajtotta a fejét.
- De nem tetted. – a jobb kezén a gipsz alól kilógó ujjaival simogatta a hajamat. Óvatosan megfogtam a kezét.
- Fáj még?
- Most nem. –felelte mosolyogva és lenézett a kezeinkre, majd felemelte az enyémet és mindegyik ujjamat megpuszilta.
- Bocsáss meg. –mondtam. Sovány vígasz, de nem tudtam, mit mondjak. Nincs mentség a tetteimre.
- Nincs miért bocsánatot kérned. –válaszolta és már éppen szólni akartam, amikor az ujjait a számra tette. – El fogunk késni.
Gyorsan kipattantam az autóból, láttam, hogy már senki sincs a parkolóban, úgyhogy egy pillanat alatt az ő oldalán termettem és kinyitottam az ajtaját.
- Tudod, a többi ember nincs hozzá szokva az ilyesmikhez. –mondta.
- Ehhez? – kérdeztem mosolyogva és újra megtaláltam az ajkait. Mikor elhúzódtam kicsit szédelgett, de szorosan tartottam.
- Kétségkívül ez sem mindennapi látvány itt, de én a gyorsaságodra gondoltam.
Besétáltunk az épületbe. Elkísértem a terméig és elbúcsúztunk egymástól. Ebédnél újra találkoztunk, addig csiga lassúsággal telt az idő.
Míg evett, begipszelt kezének ujjaival játszottam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vettem semmit, megpakoltam a magam tálcáját is, de nem tudtam enni.
- Azért ehetnél. – szólt korholóan, mikor az én pizzámat is neki adtam.
- Minek, ha nem vagyok éhes? – kérdeztem értetlenül.
- Mert egyedül nem tudok ennyit enni.
Pedig ehetett volna nyugodtan, hiszen olyan vékony volt. Persze nekem nem számított,hogy hogyan néz ki, olyan szempontból, egyszerűen csak féltettem. Erről eszembe is jutott mindjárt, hogy mit akartam neki még reggel mondani.
- Egyébként szeretném, ha sötétedés után, meg bármikor a nap folyamán, nem mászkálnál egyedül a városban és a környékén. Igazából annak sem örülök, ha bárki mással mászkálsz az adott időpontokban. Az lenne a legjobb, ha egy ideig nem is járnál el sehova.
Kelly nagy szemekkel nézett rám.
- Úgy értsem, hogy… megtiltod, hogy…eljárjak otthonról?
- Valami olyasmi. – válaszoltam és unalmamban beleharaptam az almámba.
A szeme megint elkerekedett, nem tudta mit mondjon erre a tilalmamra.
- De miért?
- Gondolom hallottál azokról a gyilkosságokról a környéken.
- Ugye, nem gondolod komolyan…
- De. A legkomolyabban.
Mélyet lélegzett, hogy ne legyen dühös. Nagyon.
Mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította.

Rise of the Moon

11. fejezet

A gyilkos megérkezik

A napok teltek és Kelly társaságában már nem tűnt annyira unalmasnak az iskola. Bár apámnak nem mondtam, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt mentem vissza mégis a suliba.
Kelly közelében minden perc hasznos volt végre. Életemben először úgy éreztem, hogy megéri felkelni minden nap. Ezt mondjuk csak képletesen értem,mert aludni nagyon nem aludtam.
Mivel nem voltunk osztálytársak, csak a szünetekben találkoztunk és mindig együtt ettünk. Vagyis főleg csak ő evett. Én nem kívántam már semmilyen élelmet magamhoz venni. Ha ettem otthon hétvégén, akkor következő hétvégééig eszembe sem jutott, hogy egyek. Ilyenek a Vadászok.
Szívesebben hallgattam, azt, ahogyan Kelly beszélt. Ha olyasmiről beszélhetett, amit nagyon szeret, vagy nagyon érdekelte mindig bele lendült. Én pedig figyeltem. Minden szavát ittam és csodálkoztam is, hogy ennyire egyformák vagyunk. Amit mondott, olyan volt, mintha én mondtam volna. Persze, úgyanúgy kérdezett is, de a kérdéseket jobban szerettem én feltenni.
Úgy éreztem, mindenről tudni akarok, ami vele kapcsolatos…össze akartam kötni magamban minden megismert pontját, de minél többet mondott, annál kevesebbet tudtam.
Ezért esténként, mikor ő már aludt és én meg a szobájában ültem, próbáltam még több mindent megtudni róla. De csak több kérdés vetődött fel.
Kelly persze nem tudta, hogy esténként nála vagyok. Biztos megrémisztette volna a gondolat, hogy valaki leselkedik utána, pedig úriember voltam és a kellő pillanatokban mindig elfordultam.
Egyik este, amikor már javában szuszogott -mikor úgy csinált, tudtam, hogy mélyen alszik- megpillantottam egy nyitott könyvet az asztalán. Föléhajoltam, fény nélül is úgy láttam, mintha nappal lett volna. Kelly apró betűi olyanok voltak, mint a gyöngy, mikor láttam, hogy a naplója el akartam kapni róla a szemem, hiszen nem akarok bele olvasni az engedélye nélkül, de az utolsó soron megakadt a szemem.
„ Most már biztos, hogy szerelmes vagyok Conor Hayes-be.”
Ez az egy mondat, olyan örömmel töltött el, hogy legszívesebben felugrottam volna, de akkor Kellyt is felkeltem. és ugyanakkor aggódalomra is késztetett, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Kelly is szenved. Barátságnál több nem lehet közöttünk, mert az veszélyes lenne.
Épp elég volt, hogy én szenvedek és most már kiderült, hogy ő is. Ez csak az én hibám, hiszen én próbáltam meg a közelében maradni. Én töltöttem vele minden szabad percemet.
Annyira felerősödött bennem minden érzés, hogy megrémültem. Féltem valami ostobaságot cselekednék, ezért inkább hazamentem. El kellett mondanom apámnak.

A nappaliban ültünk. Apámnak elmondtam, hogy szeretem Kellyt, illetve magam sem voltam biztos benne, hogy mi az, amit érzek, de nagyon erős volt. Elmondtam, hogy Kelly apja vérfarkas volt, de már öt éve meghalt egy balesetben. És biztos voltam abban is, hogy bár Kellyn nem mutatkoznak a származásának a jelei, az ő közelségére alakulhatott ki a Vadász énem.
- Pont ez a baj. –kezdte. – Ha a közelében előtör belőled a Vadász,akkor bármilyen érzelmi hatásra kiválthat belőled többet.
- Akaratomon kívül bánthanám? – kérdeztem.
- Igen.
Nem szóltam semmit. Tudtam valahol mélyen, ha nem is érzem, attól még én magam is veszélyes lehetek Kellyre nézve. Elég csak túl közel kerülnöm hozzá és megölhetem, hiszen mégis csak egy vérfarkas volt az apja.
- De…-folytatta apám.- Ez még nem jelenti azt, hogy meg is teszed.
- Hogy érted?
- Conor, a te akaratod olyan erős, hogy biztos vagyok benne, tudnál magadon uralkodni. Valamiért másabb vagy, mint az átlagos Vadászok. Sokkal intenzívebbeka tulajdonságaid. Emlékszel, amikor Marillon ellen kellett kiállnod és már elsőre majdnem legyőzted. Egy olyan Vadásznál, aki még alig van tisztában az erejével, a tudásával ez lehetetlen lett volna. Marillon mögött több mint száz év tapasztalat van, míg te azelőtt sosem próbáltad ki a tudásod. Mivel nem várt teljesítmény volt, amit mutattál, nem tudhatjuk azt sem, hogy ebben az esetben is nem vagy-e sokkal nagyobb tudatának abban, hogy mit teszel.
- Nem sodorhatom veszélybe Kellyt.
- Nem fogod. – tette a vállamra a kezét. A zongorámnál ültem és a billentyűket figyeltem, miközben gondolatban messze jártam.
- Nem kéne ennek fordítva lennie? – feletem gúnyosan nevetve.
- Minek? –kérdeztem mosolyogva apám.
- Nekem kellene téged győzködnöm.
- Engem már meggyőztél. – válaszolt és a zongorán heverő kottapapírra bökött. Annak a dalnak a kottája volt, amit Kellyről írtam. Elmerülten néztem a papírra és észre sem vettem, hogy apám kiment a szobából. Magamra maradtam a gondolataimmal és egyszer csak az ujjaim megint az ismerős dallamot kezdték játszani.


Másnap már az utolsó órának is vége volt. Kelly egy nagy mappát cipelt, valószínűleg a rajzai voltak benne. A kapuban azonnal kivettem a kezéből és elkísértem a kocsijáig. Szívesebben vittem volna inkább én haza, mert abban a régi roncsban nem igazán biztam. A Tudat, hogy Kellynek egyetlen haja szála is meggörbülhet szinte megőríjtett.
Bedobtam a hátsó ülésre a mappát, de Kellyt nem engedtem beülni. A visszacsukott ajtóhoz szórítottam, illetve csak a kezeimet a két válla mellé támasztottam.
Meglepődve nézett rám. Miért meglepődve? Miért nem félve? Hiszen a közelemben óriási veszélynek volt kitéve. Miért nem éled fel benne az az életösztön, ami arra készteti, hogy messzire elkerüljön egy olyan alakot, mint én?
Bár a parkoló tele volt, senki sem figyelt ránk. Kelly melegbarna szemeiben fény csillant. A fény végig futott az arcán és vörös hajzuhatagán. Egy felhő elvonult a Nap elől és végre eljutott hozzánk annak fénye. Kelly olyan volt, mintha nem is evilági teremtmény lenne. A vállain leomló hajára néztem.
Közel hajoltam, egészen közel. Míg a nyakához nem ért az orrom. Beleszagoltam a hajába, az eddig is körülölelő illat, most tetőtől talpig átjárt. Kelly megremegett és hirtelen elkaptam a fejem. Biztos, megijesztettem.
Az arcába néztem, nem szóltunk semmit, csak a hangos szívverését hallgattam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kelly zavartan nézett le. Mindig zavarba jött, ha rámosolyogtam, de mi mást tehettem volna. Ő váltotta ki belőlem. Ő volt az, aki már elviselhetetlenül szép volt kívül-belül…meg sem érdemeltem őt. Az arcába hulló hajtincset a válla mögé simítottam. A kezem hozzá ért a forró bőréhez.
De tűrtöztetnem kellett magam. A végén még úgy elszabadulok, hogy kárt teszek benne és azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Szörnyű érzés, hogy pont az válltja ki belőlem a gyilkos ösztönt, akit szeretek.
Kinyitottam neki az ajtót. Mikor beült, becsuktam és még egyszer behajoltam hozzá. Megsimítottam a haját, aztán felálltam és a kocsimhoz mentem. Ha tovább maradok, bármi megtörténhetett volna.


Este már otthon ültem, Kellyhez készültem volna, amikor Marillon toppant be hozzánk feldúltan. Apámon látszott, hogy sejti mi történt, Marillon azonban azonnal belefogott.
- Itt van a gyilkos Neah Bay-ben.

Rise of the Moon

10. fejezet

Ismét az erdőben

Mivel pont egy pénteki napról hiányoztam, hosszú hétvégét tölthettem el gyakorlással. Marillon, Yves és Solange szintén velünk tartottak, aminek nagyon örültem. Furcsa, hogy a sors arra teremtett, hogy ezeket a lényeket üldözzem. A barátaink voltak, nem az elleségeink.
Marillonnal nagyon jóban voltunk. Sokat beszélgettünk és sokat tanultam az elműlt három napban. Egyetlen dolog hiányzott csak. Kelly. Abban reménykedhettem csak,hogy senkinek nem árulta el a suliban a megmentős esetet. Bíztam Kellyben, de közben voltak kétségeim is. Főleg azzal kapcsolatban, ahogy éreztem. Továbbra sem tudtam, hogy mit akarok. Kellyt akartam, de közben féltettem őt attól, ami mellettem várta volna.
Eltelt a hétfői nap és megint csak otthon maradtam, de elhatároztam, hogy este megint Kellynél leszek. Immár egyenesen tudtam az utat, de ha nem is tudtam volna az illatok segíteségévelpróbálkozhatnék. A hétvége után végre megtanultam használni az érzékeimet igazán és olyan hihetetlen képességeim fejlődtek ki, vagy legalábbis erősödtek meg, amilyenről nem is álmodtam volna.


A párkány alatt ültem. A nap már régen lement, körülöttünk sötétség uralkodott. Mikor Kelly már aludt, újra bemásztam az ablakán. Nagyon nyugtalan volt. Törött karját ide-oda dobálta álmában. Teljesen kimelegedett, mintha mérföldeket futott volna. Mély álomban feküdt, de folyton az én nevemet ismételgette. Ezúttal közelebb ültem. Kezemet a homlokára tettem. Nagyon forrónak tűnt.
- Conor, ne menj el…-ennyit sóhajtott még, majd az éjszaka többi részére csendben maradt.
Úgy döntöttem, másnap mindenképpen bemegyek a suliba. Most már sokat tudok magamról és segíthetném a kutatást is.

Másnap már a parkolóban üldögéltem a kocsim oldalának dőlve, mikro Kelly is megérkezett. Mikor meglátott igyekeztem a lehető leghidegebb arcot vágni. Nehéz volt, hiszen Kellyről volt szó.
Még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit is mondjak neki legelőször, már felém tartott, arcán elszántság tükröződött. Elfordultam, mintha észre sem vettem volna, de akkor sietősre fogta. Még mindig azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, de ő már mellettem állt. Egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szemöldökét kicsit összehúzta. Ettől még édesebbnek találtam és akármenynire is próbált erősnek látszódni, számomra megint csak egy fújtató kiscica volt.
- Conor! – szólt már messziről. – Beszélhetnék veled?
- Mit szeretnél, Kelly? –fordultam meg kelletlenül.
Nem ezt a reakciót várhatta, mert arcán meglepetés ült. A hangja halványabb lett.
- Azt reméltem…hogy elmondod, mi történt. –Bár elmondhattam volna az igazat.
- Majdnem elütött téged egy autó. –feleltem a tőlem telhető természetességgel.
- Tudod, hogy mire gondolok. Hogyan tudtál megmenteni? Hogy termettél ott?
- Mi lenne, ha elfelejtenénk az egészet. Amint látom, élsz és virulsz. Nincs semmi más, amiről beszélnünk kéne.
- De én láttam, hogy messze voltál. –erősködött.
- Amit te láttál…-kezdtem, de aztán elharaptam a mondat végét. – Örülj inkább, hogy megmenekültél és hagyj.
Kelly arca egészen sápadt lett. Nem akartam neki elmondani, hogy mi vagyok. Akkor úgy is meggyűlölne. Igaz, így is ezt fogom elérni, de legalább nem tudja meg senki, hogy Vadász vagyok.
- De tartozol azzal, hogy elmondod. – mondta újra, és igaza is volt.
- Nem, nem tartozom semmivel. Neked nem.
Ezt annyira élesen sikerült mondanom, hogy Kelly nem is felelt semmit, csak állt előttem, a szeme megtelt könnyel.
- Mi lenne, ha inkább csak megköszönnéd és most már nem erősködnél?
Kelly arcán düh és fájdalom keveredett. Miért olyan fontos neki, hogy tudja mi történt?

Arra számítottam, hogy a nap végére már mindenki tudni fogja, hogy mi történt,legalábbis egy bizonyos részét, de senki sem tett említést az esetről. Miért nem beszélt senkinek sem?
Nem értettem, Kelly miért teszi ezt értem. Tudja, hogy nem akarom az esetet firtatni, megbántom és mégis magában tartja.
Nem tudtam magam túltenni ezeken a dolgokon. Este nem voltam Kellyék házánál, pedig nagyon szerettem volna, csak vámpír barátaink nálunk töltötték az estét. Többnyire tervekről folyt a beszélgetés, de én alig tudtam koncentrálni. Végül elhatározásra jutottam. Nem tudok Kellytől távol maradni.

A következő nap is annyira unalmas volt és nem akartam semmit sem csak hogy végre ebéd legyen és beszélhessek Kellyvel. Azonban nem jött ebédelni. Kimentem, hogy megkeressem. Egy padon ült, olvasott. A gyenge nap, megjegyzem az első olyan nap, amikor végre jó idő van, egészen melegen sütött. Vörös haján megcsillant a fénye. Senki sem volt a közelben, de nem akartam, hogy véletlenül is meghalljanak minket, úgyhogy sietve mellette termettem.
- Beszélhetnék veled? –kérdeztem.
Kelly fáradtan emelte rám a szemeit. Nem aludt volna este? Vagy talán egy hete. Egy szó nélkül felállt.
- Ha nem gond, szeretném, ha elmennénk valahova,ahol senki sem hall minket.
Bólintott,de még mindig nem beszélt. Kezdtem rosszul érezni magam emiatt. Az erdő felé vettem az irányt, pici, halk lépteit hallgattam, miközben már egészen eltávolodtunk a sulitól. Kelly sokkal kisebbeket lépett,mint én, úgyhogy megpróbáltam lassabbra fogni,hogy ne kelljen rohannia. Már egészen bementünk az erdőbe, amikor megfordultam és Kelly majdnem belém csapódott, aztán meg hátra. Megfogtam mindkét karját, hogy ne essen el.
- Úgy döntöttem, hogy nem akarok távol maradni tőled. –semmit nem reagált, úgyhogy folytattam.- Szörnyen viselkedtem,de ha megmondom miért, akkor remélem megérted és nem fogsz nagyon haragudni rám. –még mindig semmi. Csendben figyelt engem. –Kelly?
- Nem értelek.
- Melyik részét? –kérdeztem.
- Nem tudom követni a hangulat változásaidat. Eddig úgy viselkedtél, mint aki megbánta, hogy megmentett, most meg azt mondod, hogy nem akarsz távol lenni tőlem.
- Jó okom volt rá, hogy megpróbáljalak távol tartani.
- Tudom jól. –vágta rá hirtelen. Meglepetésként ért, amit mondott.
- Hogyhogy tudod?
- Tudom, mi vagy és azt is tudom, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy. Ezért valamilyen szinten meg is értem, hogy utálsz, de rossz is. Nem gondoltam volna, hogy…megkedvellek –mondta halkan a végét. –De ez így van és legalább barátok lehetnénk…vagyis megpróbálhatnánk.
- Kelly, most én nem értelek téged.
- Megmentettél,mert olyan gyors vagy…természetfelettien gyors és erős.Figyeltelek és láttam, hogy miket csinálsz. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mi vagy. Tudtam, vámpír azért nem lehetsz,mert nem vagy elég hideg. Ha vérfarkas lennél, azt megismertem volna, hiszen…
- Kelly, honnan tudsz te ilyeneket?
- Onnan, hogy én is…azaz, csak félig vérfarkas vagyok. Apám a quileute törzsből származik. A törzs férfi tagjai egykor mind a farkas klán tagjai is voltak. Női tagok nincsenek igazán… valószínűleg bennem sem dominál ez a vérfarkas ág,de azért létezik. A vérem hordozza ezta tulajdonságot..tlán előtör belőlem. Ezért van az, hogy te ösztönösen irtózol tőlem. Sokat hallottam ezekről és tudok ezt-azt. Persze, így már világos volt, hogy megbántad mikor megmentettél.
Hirtelen hagyta abba a mondandóját, én meg úgy éreztem, hogy az állam valahol a bokám környékén van. Én készültem arra, hogy bevalljam neki, mi vagyok és ő megelőzött. Már ismert és tudott mindent. Ha láttam volna…ha tudom, már rég megmondtam volna neki mindent. De annyira kiismerhetetlen, annyira más, mint bárki. Ez egyszerre vonzó benne és idegesít is. Zavar, hogy nem tudhatom, mire gondol, hiszen neki egészen máshogy jár az agya, mint a korabeli lányoké. Megtart magának minden érzést és az embert szinte széttépi a tudatlanság a közelében. Okosabb, mint képzeltem. Megértőbb, mint bárki,akit ismertem. Hogy akarhat a barátom lenni, miközben tudja, hogy én arra születtem, hogy elpusztítsam az olyanokat, mint ő. És mégis szeret. Én pedig őt, miközben azt hiszi, hogy gyűlölöm. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Egy fekete felhő lebeg a fejünk felett.
- Egy pillanatra sem bántam meg. Jobban bántam volna, ha nem.
Elgondolkozott és láttam, hogy elpirult. Zavarában a lábát nézte. Ezt azért nem szerettem, mert akkor a szemét sem láttam, amiből néha ki lehetett olvasni az érzéseit.
- Ez akkor azt jelenti, hogy nem gyűlölsz? –kérdezte halkan.
- Miért gyűlölnélek? – hiszen homlok egyenest az ellenkezőjét érzem.
- Mert a természeted szerint gyűlölnöd kéne engem. Egy Vadásznak olyan a természete…
- Ez azt bizonyítja, hogy csapnivaló Vadász vagyok.- feleltem mosolyogva. Reméltem, hogy végre megérti, hogy bármik is vagyunk, csak az számít, hogy vele legyek.
Arcán végre megjelent egy kis vidámság. A szemeiből eltűntek a könnyek.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
- Egyszer én is cselekedhetek jól. Reméljük, több alkalom nem lesz, mert még a Mennybe jutok.
- Köszönöm. –mondta nevetve.
- Bármikor. – feleltem. örültem, hogy végre nevet, mert olyankor csodálatos volt. A nevetése kedves és szívből jövő. Az illatával pedig megtelt a tüdőm.

Rise of the Moon

9. fejezet

Marillon

Én valamivel távolabb ültem le egy farönkre. Marillon azonnal mellettem termett.
- És hogyan tetszik Neah Bay? –kérdezte ezüstös hangján.
- Egyre jobban. –feleltem a szemébe nézve, erre ő elfordult.
A tűz fényében szinte világított a fehér bőre, a szeme pedig nagyon különleges színekben játszott.
- Szóval, ti is olyan vámpírok vagytok, akik nem isznak emberi vért? –kérdeztem, hogy ne álljon be kínos csend, de nem felelt, csak bólintott. Így nehéz lesz beszélgetni…
- Tudod, apám mesélte, hogy vagytok egy páran, akik így élnek. Érdekelne, hogy miért teszed. Végülis ez teljesen természetellenes.
- Yves és Solange azért teszi, mert nagyon emberbarát vámpírok. Szeretik az embereket, mint lényeket. Viccesnek találják a dolgaikat. Furcsa egy páros, nem? –fordult felém nevetve, de megpillantotta az arcomon a várakozás jelét és elkomorult. Újra maga elé nézett, úgyhogy kénytelen voltam megkérdezni.
- És te miért csinálod?
- Ez egy elég hosszú történet. –mondta és rám nézett. Szemei tele voltak szomorúsággal és nagyon megbántam, hogy felhoztam ezt a témát, hiszen úgy tűnt fájdalmas emlékeket ébresztett benne. – Nem sok mindenre emlékszünk az előző életünkből. Valahogy kitörlődnek azoka dolgok. Biztos, mert túl gyengék ahhoz képest, amit már vámpírként érzünk. De bennem valahogy megmaradt sok minden. Tizennyolc éves voltam és Montrealban éltünk a családommal. A nyarat otthon töltöttem mindig, mert egyébként egy lányiskolába jártam…tudod, ez ekkoriban nagy divat volt a gazdag családoknál. 1892-ben. –tette hozzá, mikor látta rajtam, hogy szívesen megkérdezném,hogy mikor, csak nem akartam megszakítani.- Azon a nyáron vándorcirkusz érkezett a városba. Nagyon izgatottak voltunk miatta, mert nagyon különleges előadásuk volt. Az a hír terjengett, hogy nagyon rémisztőek a produkciók. Természetesen elmentünk rá, hiszen megtiltották a szüleink. Volt egy különleges szám. Minden sötét lett, a feszültség kézzel fogható volt. Majd egy fekete palástos férfi lépett a színpadra. Soha életemben nem láttam előtte olyan szépet. Teljesen elkápráztatott, de egyben meg is rémisztett. Nagyon sápadt volt, a szemei arany színben úsztak. A Vámpírként konferálták fel.
Majd bengedtek a színpadra egy vad csikót. Az első sorokban ülők felpattantak a helyükről, mert anynira rugdalózott. A férfi higgadtan állt. Egyszer csak szembekerült a vadóc csikóval, és az lenyugodott. Sőt egyre közelebb ment hozzá. Mindenki sejtette, hogy az állat nagy veszélyben lehet…de a férfi csak állt és egyetlen mozdulat vagy szó nélkül magához csalogatta a csikót. Aztán hirtelen nagyot sikított a csikó, ő revetette magát a nyakára és előttünk kiitta a vérét.
Teljesen elbűvölt engem is. Mikor vége lett a műsornak, látni akartam még egyszer a férfit. Annyira gyönyörű volt, magával ragadó, de nem találtam meg.
Aztán elmentem a másnapi előadásra is, meg harmad nap is…és így tovább. Tudod, úgy érzetem magam, mint ahogy a csikó érezhette magát. Egyszerűen vonzott, és hiába éreztem, hogy veszélyes mindenáron a közelébe akartam kerülni.
Feltűnhettem neki, és talán már tudhatta, hogy kerestem egy ideje, úgyhogy egyik este előadás után végre találkozhattunk. Végre láthattam a csukja nélkül is. Szőke haja volt, a szeme pedig olyan, mint a méz. Az arca annyira szép volt, hogy el sem hittem, hogy létezik. és láttam, hogy a fehérség nem csak festék…ő tényleg annyira sápadt volt. Akkor már elhittem, hogy nem lehetett más, mint tényleg vámpír.Nagyon kedves volt, de tartózkodó. Úgy beszélt, mint egy úriember és én beleszerettem.
Mikor közöltem vele, hogy szeretem és hogy vele akarok menni, nagyon megharagudott rám. Azt mondta, hogy képtelenség és ez engem nagyon bántott, mert tudtam, hogy közben ő is megszeretett.
Kértem, hogy változtasson át vámpírrá, de nemet mondott.
De volt egy társa, aki sosem mutatkozott mások előtt és halotta mit beszélünk. Akkor úgy gondoltam, hogy nem csoda, hogy nem mutatkozik emberek között, hiszen rémisztően nézett ki. Mezítláb járt, szakadt ruhákban és a szeme piros volt. Kicsit féltem tőle, de felajánlotta, hogy ő hajlandó engem átváltoztatni. Mindent megtettem volna, hogy velük maradhassak.
Így megharapott.
Aztán nem tudom, hogy mi történt, mert az átalakulásom hossza és fájdalmasan elhúzódott. A cirkusz odébb állt, de mi maradtunk. A nomád vámpír és én. Nagyon el voltam keseredve, hogy magamra maradtam és haza akartam menni, de nem lehetett, hiszen akkor már vámpír voltam és különben is a családomat arról értesítették, hogy meghaltam. Egy gyenge pillanatomban azonban mégis elindultam haza…de ő megelőzött. Mikor a házba értem már csak a kihűlt testeket találtam meg. Mindenkit megölt. Akkor határoztam el, hogy soha többé nem fogok embervért inni. –zárta le végül a történetet.
Nem tudtam mit szólni a megrázó meséhez. Marillon szomorúan bámult maga elé és látta, hogy a hangulata elkapott engem is, úgyhogy gyorsan folytatta:
- Akkor kerültem barátságba a Vadászokkal is, és együtt kutattuk fel a vámpírt.
Szünetet tartott.
- A bosszú nagyon kemény dolog. Félelmetes érzés, de nem tudtam volna tovább élni nélküle. Ugyan nem tettem semmit sem jóvá, hiszen a családom továbbra is halott volt és miattam, mégis úgy érzetem valamit visszaadtam a sorsnak.
Sajnáltam Marillont a sok szenvedéséért. Értettem már azt a furcsa fényt, ami mindig ott volt a szemében, még akkor is mikor mosolygott. A végtelen szomorúságot, amit míg él hordozni fog magában…és ő örökké élni fog. Ezzel az érzéssel,ezzel a tudattal, ami az idő során talán gyengül, de elmúlni sosem fog.
- Nem kellett volna faggatnom téged. –mondtam végül. –Nagyon sajnálom.
- Semmi gond.-felelte egy halvány mosolyt erőltetve az arcára.- Örülök, hogy elmondhattam.
Magam sem tudom miért, de kéztetést éreztem, hogy megérintsem, hogy egy apró vígasztaló mozdulatot tegyek. Így a közöttünk pihenő kezére fektettem a kezem.
Aztán némán bámultunk egymás szemébe a tűz fényénél. Biztos voltam benne, hogy nem csak én érzetem, hogy valami különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Egy nagyon mély barátság.

Rise of the Moon

8. fejezet

Gyakorlás

Mikor reggel felkeltem, jó érzéssel töltött el, hogy nem kell iskolába mennem. Apám mint mindig, már készen állt és két nagy hátizsákot pakolt a terepjárójának a hátsó részébe. Gyorsan feöltöztem és az ajtóban megálltam. Mikor rám nézett, vidámnak tűnt.
- Készen állsz?
- Mire is?- kérdeztem értetlenül.
- Ma kirándulni megyünk.
Ilyen se volt még. De örültem neki, hogy most egy egész napot együtt töltünk, mert rengeteg dolgot akartam kérdezni tőle. Nem is kellett feltennem a kérdéseket. Ahogy elindultunk a kocsival, ő kezdett beszélni. Beszélt a Vadászokról, a saját eseteiről. Egyszer volt egy Duncan nevű vámpír, aki sereget akart toborozni magának és rengeteg embernek adott új életet. Át akarta venni a hatalmat az összes vámpír klán felett és Volterrára tört. A Vadászokat kiköldték Volterrába, hogy felügyeljék, nehogy még több ember legyen az áldozata a vámpír háborúnak. Végül a volterraiak győztek. Persze, mesélt vámpírokról is, az uralkodó családról; aminek a vezetői valami Aro, Caius és Marcus voltak, akik a legtehetségesebb vámpírokat gyűjtötték maguk köré. Mondta, hogy nem minden vámpír vadászik emberekre. Vannak családok, akik egyrészt, mert szeretnének beilleszkedni, másrészt, mert egyszerűen gyötri őket a lelkiismeret, nem bántják az embereket. Ezt érdekesnek találtam. Mik lehetnek a legfőbb érvek,amik miatt egy vámpí ellentmond saját természetének?
Aztán a vérfarkasokra terelődött a szó. Ők is ősi lények voltak és az indián mondákban szerepeltek leginkább. Azok a történetek is érdekesek voltak. Apám egyszer egy elfajzott falka miatt majdnem három hónapot töltött az Amazonas vidékén. Két társa meg is halt, az egyiküket megmarta egy vérfarkas és kénytelenek voltak őt megölni, míg a másikuk egyszerűen eltűnt és sosem került elő.
A Vadászat veszélyes foglalkozás, de engem egyetlen történet sem riasztott el, sőt annál jobban részese akartam lenni mindennek. Már a tengerpart mentén hajtottunk egy ideje, amikor lekanyarodtunk egy sziklás részre és egy hegyes tájra tévedtünk. Csodálatos vidék volt, a közelben sehol egy lakott terület, látszott, hogy emberek talán még nem is jártak erre.
Apám lefékezett a kocsival és kiszálltunk. Ugyan nem értettem, hogy miért pont idejöttünk.
Pár perc elteltével a sűrű fák közül három alak lépett ki. Egy férfi és két nő.
Mindhárom nagyon szép volt és krétafehér. Kecsesen mozogtak, mintha a lábuk alig érintette volna a talajt. Úgy tűnt, mintha kísértetek lennének. A férfi, akinek hosszú szőke haja volt, megfogta a tőle balra álló lány kezét. Annak a lánynak lila színű haja és aranyszínű szeme volt. Ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy mindegyiküknek.. A lila hajú lány kedvesen mosolygott ránk.
Ahogy közelebb értek, édes illat vett minket körül. Mélyet szívtam a finom levegőből és fogalmam sincs honnan jött az ötlet, de apámhoz fordultam:
- Vámpírok?
Míg apám meglepetten nézett rám, addig a három idegen nevetett. A hangjuk olyan volt, mintha sok csengőt szólaltattak volna meg. A harmadik kis alak. Egy rövid, sötét barna hajú lány volt. Az arca szív alakú és hihetetlenül szép. Nevetve jött előrébb fehér gyöngyfogsorát ránk villantva.
- Micsoda vadászösztön. –mondta és abban a pillanatban már ott is termett mellettünk.
Apám elmosolyodott és a vállamra tette a kezét.
- Ő Conor.
A kis termetű lány mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Annyi idős lehetett, mint én. Megfogtam és meglepetten tapasztaltam, hogy mennyire hideg és annak ellenére, hogy milyen kicsinek és törékenynek látszik, nagyon is erős.
- Én Marillon vagyok. –mondta nekem, majd megfordult és a másik kettőre mutatott. –Ők Solange és Yves. – a két vámpír, akik közben közelebb jöttek biccentettek. Nagyon barátságosnak tűntek.
- Rég nem találkoztunk Marillon. –szólalt meg apám vidáman. Ezek szerint ő ismerte őket?
- Valóban.- felelte nevetve Marillon.- Megöregedtél.
Apám összehúzta a szemöldökét és viccesen hozzátette:
- Te is.
Marillon kinyújtotta a nyelvét, de továbbra is mosolygott. Apám kezetrázott Yves –vel is és Solange-zsal is.
- Szóval, beavattad a fiad? –kérdezte a lila hajú lány búgó hangján.
-Igazság szerint beavatta magát. – felete apám. – De még nem forrott ki benne a Vadász. Ez lesz az első alkalom, hogy gyakorol, úgyhogy arra kérlek legyetek kíméletesek.
- Számíthatsz ránk. –mondta Yves.
Mikor azt mondta, legyetek kíméletesek, egy pillanatra megállt a lélegzetem. Miért kell velem kíméletesnek lenni? És mit csinálunk egyáltalán…
A nap érdekesen indult. Megismertem három vámpírt, akik segítettek a Vadásszá való kiképzésemben, méghozzá apám kérésére. Mint kiderült, ők is errefelé laktak. Míg apám lepakolt a kocsiról, addig Yves kezdte a tanításomat. Elmagyarázta, hogy megtanít fegyverekkel küzdeni. Vártam, hogy valahonnan majd előveszünk mindenféle eszközöket hozzá, de nem történt ilyesmi. Mint kiderült, sem a vámpírok, sem avérfarkasok, sem a Vadászok nem használnak eszközöket, csak a puszta kezüket és az erejüket. A vámpíroknak és a vérfarkasoknak persze ott van még a foguk, ami a Vadászoknak nincs, de helyette van egy íjszerű fegyverünk.
Apám a kezembe nyomott egyet és míg Yves és ő a használatukat tanították, addig a két lány felült a terepjáró hátuljába és onnan nézték a műsort. Bár az íj nem tűnt nagynak, különleges anyagból készülhetett, mert olyan kemény volt, mint a gyémánt.
- Egy ilyen kis bestia átszakítja a vámpír bőrét, ha jól lövik ki. – mondta Yves.
- Vagy inkább rosszul. – tette hozzá Marillon az autóról. Bár nem voltak hozzánk közel, nem kellett kiabálnunk, hogy halljuk egymást, mert a mindannyiunknak szuper hallása volt.
Yves egy jó kétszáz méterre lévő fatörzset szemelt ki célpontnak.
Nem gondoltam, hogy sikerülhet, de azért megfeszítettem az íjat és a kis nyíl úgy sípolva süvített át a levegőn. A fa törzsébe fúródott és már éppen megörültem neki, hogy milyen könynen ment, amikor Yves megrázta a fejét.
- Nem jó. Még egyszer.
Még egyszer? Hiszen,nem az volt a feladat, hogy a törzset találjam el? Meghúztam még egyszer az íjjat és a nyíil megint süvöltve szállt a levegőben. Sokkal beljebb fúrodott, mint az előző, de Yves még mindig elégdetlen volt. Már vagy öt nyilat kilőttem, amikor a hatodik végre olyan erővel repült ki, hogy átszakította a fa vastag törzsét.
Apám is és Yves is elégedetten bólintottak. Mutattak még néhány technikát, amikor Marillon lepattant az autóról és egy pillanat alatt köztünk termett.
- Elég már, én is szeretnék játszani!
Csodálkozva néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit ért játék alatt, de bármi is lehetett, nagyon lelkesnek tűnt.
- Marillon most megtanít téged a közelharcra.- mondta apám, miközben Yves és ő elálltak mellőlem. A mező közepén álltunk. Marillon hátrált pár lépést és mosolygott rám. Nagyon szép lány volt, de a mosolya megijesztett. Mintha lett volna benne valami fenyegető. Támadó állásba helyezkedett és mielőtt bármi történt volna, felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
- Nem verekszem lányokkal.
A háttérben nevetést hallottam, Marillon pedig csípőretett kézzel nézett rám.
- Félsz, hogy legyőlek? –próbált hergelni, de ez nálam nem jött be.
- Attól aztán nem.-feleltem.
Marillon elhűlve nézett rám.
- Akkor állj ki ellenem!
- Mondtam már, hogy lányt nem ütök meg. –feleltem és mivel látta, hogy nem veszem figyelembe harcikedvét, egészen dühös lett.
- Nem kell féltened Marillon…-jegyezte meg Yves. – Ravaszabb, mint gondolnád.
- Nyugodtan adj neki, hiszen meg sem érzi – fűzte hozzá Solange, amire Marillon egy fintort vágott.
Mivel nem szóltam egy szót sem, Marillon azt beleegyezésnek fogta fel. Újra neki feszült, hogy elrugszkodjon a talajtól és rám vesse magát. Éreztem a karomban az erőt, hogy Marillonnak elég csak egy centivel közelebb kerülnie hozzám és a földre kerül, de nem akartam bántani.
Apró teste úgy emelkedett a levegőbe, mintha madár lenne. Éles fogsorát megvillantotta, ujjait pedig úgy tartotta, mintha karmok lennének.
Én elkaptam az egyik karját és megfordítottam gyorsan a levegőben, így hátulról átfogtam mindkét kezét és nem tudott szabadulni, csak a lábaival rugdalózni.
Magam is meglepődtem, hogy sikerült őt lefegyvereznem, pedig sosem próbáltam még egy vámpírral harcolni. Láttam a meglepett arcokat és büszkeséggel töltött el, hogy elsőre sikerült helyt állnom. Ám ezt a pillanatot, amikro nem koncentráltam eléggé, Marillon kihasználta, egy szökkenéssel kicsúszott a kezeim közül és váratlanul tőrt rám megint. Észre sem vettem hogyan kerültem a földre. Marillon diadalmas arccal ült rajtam.
- Megvagy! –nevetett elképedt arcomon. –Nem elég elkapni az ellenséget. Harcképtelenné kell tenned.
Nagyon zavart, hogy végül mégis túl járt az eszemen, úgyhogy felpattantam és intettem neki, hogy kezdjük még egyszer. A többiek feszülten figyeltek minket. Még háromszor eljátszottuk azt, ami először történt. Elsőre sikerült elkapnom, de aztán mindig ő győzőtt. Kicsi volt és ravasz. Apámék már egészen megunták a műsorunkat, úgyhogy nem is figyeltek ránk, inkább beszélgettek.
Marillon és én egyre jobban belelndültünk. Végre sikerült kipuhatolnom a gyenge pontjait, magamben pedig éreztem az egyre növekvő erőt. Besötétedett, de mi ugyanúgy láttunk, mintha nappali fénynél lettünk volna. Ezúttal megéheztem a sok harcban, úgyhogy leültem enni. A többiek tüzet gyújtottak.

Rise of the Moon

7. fejezet

Hosszú este

Apám otthon volt már. A kocsija csupa sár volt, nem tudom merre járhatott a nap folyamán. A dolgozószobájában ült és egy könyvet olvasott. Idegesen toppantam be hozzá. Felkapta a fejét a könyvből.
- Azonnal beszélnünk kell.
- Mi történt, Conor?
- Azt hiszem, óriási bajt követtem el. Sőt, el kell mondanom még valamit…-hadartam. Nem akartam, hogy közbevágjon, úgyhogy igyekeztem mindent belesűríteni a mondandómba. – Mióta megérkeztünk Neah Bay-be egy sor furcsa dolog történt velem. Ugye, nem rég elmondtad, hogy nem akarod, hogy kialakuljon bennem ez a Vadász-dolog. Nos, az egyik jó hír, hogy úgy néz ki, kialakult. Nem tudom, hogy ez teljesedhet-e még tovább, de napok óta már annyira erős, hogy valószínűleg teljes állapotában van. Hihetetlenül gyors lettem és erős. A szagokat, hangokat, ízeket sokkal erősebben érzem. A látásom szinte hihetetlen. Éhség érzetem nincs és már egyáltalán nem alszom. Még mielőtt azt mondanád, hogy ez visszafodítható, le kell szögeznem, hogy nem akarom visszafordítani. Vadász akarok lenni, mint te. Tudom, ellenzed, de hidd el, hogy semmi rosszat nem látok benne. – csak azt, hogy nem lehetek együtt azzal, akit szeretek, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Ketten könnyebben tudnánk harcolni, csak taníts meg mindenre!
Mikor kis szünetet tartottam, felemelte a kezét, úgyhogy vártama reakcióját.
- Azért nem mondtad ezt el idáig, mert én azt mondtam neked, hogy nem akarom, hogy Vadász légy? –kérdezte nyugodtan.
- Igen. Tudtam, hogy megpróbálnál lebeszélni. De mint már mondtam, Vadász akarok lenni.
- Conor, engem nem zavar, ha Vadász leszel.- mosolyodott el.
- De azt mondtad, hogy…
- Nem akarom. De ez csak az én akaratom. Ha te úgy döntesz, hogy ezt az életet választod, akkor tiszteletben tartom a döntésed.
Nem tudtam,mit feleljek, mert nem erre számítottam. Azt hittem sokkal tovább tart majd meggyőznőm a döntésemről. Pár percig értetlenkedve álltam, aztán ő törte meg a csendet.
- Egyébként mi az az óriási baj, amit elkövettél?
- Megmentettem egy lányt attól, hogy elüsse egy autó.
- Ebben nem sok bajt látok…
- Nem is lenne, de ahhoz, hogy megmentsem nem egészen egy másodperc alatt, kicsit több, mint száz métert sprinteltem.
Az arca most elkomolyodott.
- Látta valaki?
- Senki. Mármint a lányon kívül senki.
- A lány neve…Kelly?
Ahogy kimondta a nevét, úgy éreztem egy baseball ütővel vágtak hátba. Apám arcán egyszerű kíváncsiság tükröződött.
- Honnan tudod a nevét? –kérdeztem elhűlve.
Apám mosolyogva emelt fel az asztaláról néhány papírt. Mikor felmutatta, akkor láttam, hogy annak a darabnak a kottája, amit én írtam, tetején a saját betűimet olvastam: Kelly.
- Szóval ő az, aki miatt napjában többször is hallhatom ezt a szép művet.- jegyezte meg. Tudtam, hogy tetszett neki, amit írtam, mert sokszor leült a nappaliba és hallgatta, mikor játszottam. – Miért gondoltad, hogy el kell előlem titkolnod?
Mert még magam elől is titkolni akartam-gondoltam. És különben is, ki beszél?
- Miért, te miért titkoltál előlem annyi mindent egészen mostanáig?
- Jogos. –mondta elismerőleg. – De mostantól mindig őszinte leszek.
Ennek örültem. És bólintottam, hogy jelezzem részemről ugyanez a helyzet. Kellyre többet nem tért vissza, amiért hálás voltam. Mikor már kifelé tartottam a szobából, utánam szólt.
- Conor, most egy időre nem tudsz menni iskolába. –mondta miközben az asztalán rendezgette a papírokat.
Érezetem, hogy a szemem is felcsillan az örömtől. Végre valami hasznosra tudom fordítani a napjaimat!
- Ez az első okos ötlet, mióta itt vagyunk. –feleltem vigyorogva, majd kimentem a szobából.

Az estének azonban korántsem volt még vége. Semmi dolgom nem akadt, apám pedig dolgozni ment, azúttal tényleg építkezéssel kapcsolatban hívták. Még terveket is vitt. Mindig meg tud lepni. Unatkoztam a házban, ezért kimentem a kertbe sétálni.
Természetesen csak egy valamire, illetve valakire tudtam gondolni. Már az erdőben jártam, amikor úgy döntöttem, kiderítem, hogy mi van Kellyvel. valószínűleg már haza engedték a kórházból. A tájékozódásom tökéletes volt, hiszen minden érzékem segített, hogy tudjam, merre járok. Kipróbáltam a futást, ami hihetetlen gyors volt. Nagyon élveztem, hogy a fák elsuhannak mellettem, vagyis én közöttük, de esélytelennek tűnt, hogy bármelyiknek is neki menjek. Pár perc alatt bent voltam a városban.
A kórházat nagyon egyszerű volt megtalálni. Kicsi kórház volt,legalábbis azokhoz képest, amik az eddigi lakóhelyeinken voltak, de látszott rajta, hogy jól felszerelt. Az információs pultnál lévő fiatal hölgy nagyon kedves volt, amikor a legmeggyőzőbb mosolyommal belendültem az ajtaján. Elmondtam, hogy a délután folyamán baleset történt a sulinál, és én csak azt szeretném megtudni, hogy hogy van a lány, akit behoztak.
- Már kiengedték. –felete mosolyogva, mikor belenézett a papírba.
- Szerettem volna tudni, hogy hogy van. –mondtam kicsit rájátszva. – Sajnos, nem tudoma címét és…
- Ilyen információkat nem adhatok ki – felete, sajnálkozva széttárta a kezét.A mozdulat közben szőke haja arrébb libbent és láttam a mellzsebére tűzött névkártyáját. Még kedvesebb mosolyt vettem fel, ami ahogy láttam elérte a hatását…
- Ugyan, Leanne, kérem, segítsen! Az osztálytársa vagyok és annyira szeretném látni. –
a mondatnak csak az első fele nem volt igaz. Közelebb hajoltam és Leanne perfümjének illata az arcomba csapódott. Szegény teljesen összezavarodott, nekem azt az időt kellett kihasználnom, hogy meggyőzzem.
- Csak egy pillanatra, engedje, hogy lássam azt a lapot.- kacsintottam rá, ami meghozta a kívánt eredményt. Leanne elkáprázva tolta elém a lapot.


Kellyék házát nem volt nehéz megtalálni. Fehér családi ház, persze nem annyira modern, mint a miénk, de nagyon barátságos. Pont az ellenkezője volt a miénknek. Látszott rajta, hogy már sok évet megélt, sok családnak adhatott meleg otthont. Óvatosan körbejártam a házat, ügyeltem, hogy a szomszédok se lássanak meg. A házban nagy világosság volt. Egy Kellynél kicsit idősebb lány és egy öt-hat éves kisfiú a nappaliban néztéka TV-t. Nagyon hasonlítottak egymásra. Sötét hajuk és szemük volt, a bőrük kicsit barnább. Mindeketten nagyon szépek voltak. Biztos voltam benne, hogy Kelly rokonai, hiszen sok hasonló vonásuk volt. Ahogy mentem tovább egy nagyobb konyha ablakán láttam be. Először azt hittem Kellyt látom, amint a mosogatónál áll, de aztán láttam, hogy valamivel magasabb az illető és mikor megfordult láttam, hogy a harmincas éveinek a végén járó nő. Az biztos volt, hogy ő Kelly mamája. A hasonlóság szinte hihetetlennek tűnt. Volt még egy lenti ablak, ahol csak a beszűrődő fény világította mega helyiséget. Kellyt ott sem láttam. Még mielőtt végig gondoltam volna, hogy hogyan jussak fel az emeletre, már a veranda teteján álltam. A tetőn körbe másztam, mikor végre megpillantottam Kelly ablakát. A párkányával egy magasságban álltam. Az ablaka résnyire nyitva volt. A szobája nem volt túl nagy, de nagyon otthonosnak tűnt.
Mikor előrébb hajoltam, végre megláttam Kellyt is. Az ágyon ült, jobb karján gipsz volt, bal kezében egy könyvet tartott. Nehezen tudott elmerülni az olvasmányban, mert gyakran felnézett és látszott rajta, hogy valami egészen máson gondolkozik.
Egyszer csak kopogtattak az ajatján. A hangja önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra, ahogy betessékelte a kopogtatót. A mamája volt az.
- Kelly, biztos nem akarsz enni semmit? Lasagnét csináltam…az az egyik kedvenced. –Kelly mamájának pont olyan kellemes, na jó majdnem olyan kellemes hangja volt, mint a lányának.
- Nem vagyok éhes.
- A karod nem fáj?
- Egy kicsit. Most még viszket is. – hallottam Kelly hangjából, hogy a végén elhúzta a száját. – Látod, így jársz, ha nem figyelsz. Még szerencse, hogy az a vezető időben fékezett és csak a kezed tört el.
- Meg hogy még időben észrevettem. –toldotta meg Kelly. – Így csak a kezem ütöttem bele az oldalába.
MI??? Nem értettem, miért nem mondta meg az igazat. Persze, nekem jobban jött, hogy hazudik, de nem akartam, hogy miattam tegyen ilyesmit. Kelly nem tűnt olyannak, aki gyakran füllentene és én most is hallottam a hangjában, hogy nehezen megy neki. Akkor is hallottam volna, ha nem tudom az igazat. A gondolatra, hogy Kelly milyen rémes színésznő nevetnem kellett, de elfojtottam.
Pár perc múlva egyedül maradt, én csendben figyeltem őt. Mikor átöltözni készült, elfordultam. Nem lenne tőlem fair, ha kilesném őt. Majd akkor,ha ő is akarja…de NEM! az nem lehet. Sosem engedhetem magamhoz olyan közel Kellyt. Nem sodorhatom veszélybe. Hiszen még most sem sikerült őt egyetlen karcolás nélkül megmentenem.
Addig vitatkoztam magamban erről, míg egyszer csak kialudta fény a szobában. Belestem újra az ablakon. Kelly az ágyában feküdt.
Mélyen aludt, pedig szinte csak most feküdt le. Közelebb húzódtam a fejem már majdnem a szobában volt. Az ismerős édes illat megcsapta az orromat és egyúttal meg is nyugtatott.
Kelly nagyokat szuszugott. Biztos a sok fájdalomcsillapító hatására zuhant ilyen hamar álomba. Szélesebbre tártam az ablakot és mikro már teljesen biztos voltam benne, hogy senki sem kaphat el, mert elcsendesedett a ház, bemásztam.
Kelly átfordult a másik oldalára és a takarót is lejjebb rúgta magáról. Visszahajtottam az ablakot, nehogy megfázzon. Leültem egy kényelmes fotelbe és körbenéztem. A falon körbe festett képek voltak, ezeket ő festhette. A nagyszerű látásomnak köszönhetően olyan volt, mintha nappal néztem volna őket, úgyhogy bizton állíthattam, Kelly igazi tehetség. Egy sarokban megpillantottam a letakart állványt is. Ami körül rengeteg festék hevert. Kicsit rendetlennek tűnt és szétszórtnak. Igazi művészlélek.
A polcai tele voltak könyvekkel. Sokukon látszódott, hogy már igen elnyűttek. Valószínűleg azokat többször is olvasta. A CD-k között is körülnéztem és láttam, hogy ízlésre teljesen egyezünk.
Rengeteg apró holmi volt a polcain az asztalán. Csupa színes holmik. Üveggolyók, gyöngyök…Kelly olyan volt, mint egy kisgyerek.
Végül a letakart vászon elé léptem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem még, min dolgozik éppen. Nem festmény volt, hanem egy sötét rajz. Közel hajoltam és megszagoltam. Faszénnel rajzolt. Mikor végre az egész vászon a szemem elé tárult, akkor ismertem meg, hogy mit ábrázol a még nem teljes mű. Én voltam az.
A torkom furcsán kezdett szorítani. Muszáj volt nyelnem egyet, nehogy megfulladjak. Tehát Kelly is. Ő engem rajzol, én pedig, róla kompnálok. Az érzés örömmel töltött el és szomorúsággal is. Ezek szerint nem csak én szenvedek, hanem ő is. Magam részéről nem bánom, nem érdekel igazán, de azt nem akarom, hogy Kelly szenvedjen.
Ebben a pillanatban újra megmozdult és a nevemet mondta. Mintha sóbálvánnyá változtam volna. Visszaejtettem a vászonra a lehelet finom anyagot és megfordultam. Azt hittem, felkelt és lebuktam. De nem. Mélyen aludt tovább…majd még egyszer most még érthetőbben mondta a nevem.
- Conor. – az ő szájából jó volt hallani.
Aztán nyugtalanság fogta el. És velem kapcsolatban? Hát nem tudok ennek a lánynak semmi jót nyújtani?
- Ne menj el…-kérte álmában. Aztán még elismételte kétszer.
Dehogy mentem el. Úgy éreztem nincs az az erő, ami elrángathatna az ágyától. Én vigyáztam rá,amíg aludt. Ez jó érzéssel töltött el, hát még a tudat, hogy ő maga volt az, aki nem akarta, hogy elmenjek.
Forróság öntötte el a testem. Ha tudná, hogy mennyire szeretem. Csendben figyeltem Kellyt, akit egyre csodálatosabbnak találtam.

A kora hajnali órákban eljöttem Kelly szobájából, de ott hagytam vele minden gondolatom.
Hazaérve lefeküdtem az ágyamra, hátha el tudok aludni egy pár órára, de nehezen ment. Nem is csoda. Egy ilyen éjszaka után!

Rise of the Moon

6. fejezet

Hiba

Minden nap ugyanolyannak tűnt. Még az idő sem változott. Esett, ha nem, akkor is hűvös volt, az eget szürke felhők takarták, mögöttük a Nap is csendben megbújt.
Unottan játszottam egy kupakkal az asztalon. Már ebédszünet volt és mint mindig, egyedül ültem a szokásos asztalomnál.
Az érzékeim már rettentően erősek voltak és kínzóak is. Nem elég, hogy egész nap szenvedtem, most már egyáltalán nem aludtam, úgyhogy esténként is az volt a programom.
A hallásom annyira erős volt, hogy azt is meghallottam, ha mondjuk a terem másik végében leesik egy gombostű. Úgyhogy a tömegben kifejezetten fájt a fejem a hangzavartól. A látásom éles volt. Messzire elláttam tisztán. Pár nappal korábban persze nagyon zavaró volt, a fény meg, hogy minden annyira erős volt; a színek, formák. De hozzá szoktam hamar.
Az erőm hihetetlen volt. Ezt onnan tudtam, hogy irodalom órán miközben az ablakon bámultam ki, megpillantottam Kellyt, amint áthalad a parkolón. Észre sem vettem, hogy a kezem megmarkolja az asztalom szélét és egy jó darabot letörtem belőle, amit aztán a puszta kezemmel összemorzsoltam. A forgácsot a földre szórtam. Nem is éreztem semmit, a tenyerem is teljesen ép maradt.
Míg ezen elmélkedtem, egyszer csak megcsapta az orromat a finom, édes illat és láttam, amint Kelly közeledik az asztalomhoz határozott léptekkel. Kiegyenesedtem és a szemébe bámultam. Ami azért nem bizonyult túl jó ötletnek, mert minden hidegség elszállt belőlem egy pillanat alatt. Most már biztos volt számomra, hogy imádom. És először szökött a Kellyvel kapcsolatos gondolataimba egy másik is…még ha lenne is esélye annak, hogy ő is így érez, itt van ez a Vadász dolog, ami úgy néz ki megállíthatatlan. Ugyan még mindig nem szóltam róla apámnak, hiszen tudom, hogy nem akarja, de már úton voltam az azzá válásban. Már tudtam, hogy a Vadász tulajdonságaim kialakultak, s bár zavaróak voltak a korábbi gyenge érzeteimhez képest ezek az erősek, nem akartam, hogy elmúljanak.
De Kellyt nem tehettem ki ennek a veszélynek. Ha Vadász lesz belőlem, akkor ő is veszélyben lesz. Az állandó üldöztetésnek, annak az életnek, amit mi éltünk…nem engedhettem, hogy ő is bele keveredjen.
Azonnal eszembe jutott anyám, aki ennek az áldozata lett. Valószínűleg én nem tudnám elviselni, hogy elveszítsem a szerelmem, úgy, ahogy apám.
Ami azt jelentette, hogy jó lesz Kellyt távol tartanom magamtól.
Az asztalra tette a tálcáját, amin szinte semmi sem volt. Nem csoda, hogy olyan kicsi és vékony, ha nem eszik. Lesütötte a szemét, amikor már előttem állt. Úgy tűnt nehezen kezeli ezt a helyzetet és sok bátorságra volt szüksége, hogy az asztalomhoz jöjjön, de ez a bátorság elillant. Elpirult. Hogy lehet ennyire szép?
- Leülhetek hozzád? –kérdezte halkan.
- Tessék. –intettem a szemközti székre.
Óvatosan leereszkedett, mintha elutasításra számított volna, majd újra rámnézett. az arca még mindig piros volt, talán pirosabb lett.
- A múltkori óta…-kezdett bele – én tudom, hogy borzalmasan viselkedtem. És sajnálom.
- Én is sajnálom. –mondtam. Minden akkori haragom elszállt már és most, hogy itt ült velem szemben, el sem hittem, hogy létezett.
- Arra gondoltam, hogy nagyon rossz ez az egész…mármint, hogy mi így vagyunk. – türelmesen vártam, míg kifejti. – Mi lenne, ha barátok lennénk? –a végén egy kis remény csillant meg a szemében, bennem pedig újra éledt az a gondolat, hogy mekkora veszélyben lehetne miattam. És egyáltalán, ha megtudná, hogy mi vagyok, valószínűleg látni sem akarna. Hozzá normális fiú illett. Valaki, aki biztonságot tud neki nyújtani. Az, hogy szerettem, semmi sem volt amellett, hogy mi mindennek tehetem ki.
A hallagatásom pánikba ejthette, hallottam, hogy a szíve az átlagosnál jobban ver.
- Barátok? –ez volt az egyetlen értelmes válasz, amit adtam, hiszen én több akartam lenni, de nem lehettem.
Bólintott.
- Nem hinném, hogy megfelelő barát lennék a számodra.
Az a kis remény, ami eddiga szemében csillogott most kialudt és valami egészen más vette át a helyét. Szomorúság? Szerettem, hogy Kelly érzelmeit ennyire tükrözték a szemei, mert zavaró lett volna nem tudni, hogy mit érez. Azt, hogy mit gondol nem tudtam, pedig jó lett volna.
- Még mindig haragszol rám? –lehelte alig hallhatóan. Az illata körbelengte az asztalunkat. Óriási harcok dúltak a két énem között. A józan eszem arra utasított, hogy távol kell magamtól tartanom Kellyt, míg a másik arról győzködött, hogy szeretem és úgysem vagyok képes rá.
- Nem haragszom. –feleltem kimérten. Kelly nem vehette észre, hogy milyen nehéz ezt kimondanom. Nagyot sóhajtott.
- Akkor miért?
- Csak egyszerűen nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Értem. – bólintott és ahogy láttam, a szemébe könynek szöktek. A könnyei lüktető fájdalomként hasítottak a mellkasomba. Nem akartam, hogy szomorú legyen, főleg miattam ne. Ha tudná, miért kell nemet mondanom…
- Ideje mennem. –álltam fel, hiszen láttam az ebédlő lassan kezd kiürülni. De hova mentem? Órára? Hiszen, már oda sem kellett bejárnom. Egyáltalán, mit kerestem én itt? Ennyi erővel be is írhattak volna a tanárok, hogy megjelentem és akkor nem kellett volna az iskolában az időmet vesztegetnem. Kelly sem került volna a közelembe és minden sokkal egyszerűbben alakulhatott volna.
Felálltam, ő még mindig a tálcáját nézte. Vékony, de hosszú ujjai a szélén babráltak. Remegtek. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna ezt a lányt, az ujjait egyenként csókoltam volna végig, hogy megnyugodjon.
Mély lélegzetet vettem, hogy magamat is megnyugtassam és elköszöntem tőle. Nem nézett rám ekkor sem, csak bólintott.
Egyenesen az erdőbe rohantam, immár hihetetlen sebességel és neki estem egy fának. Szerencsére, elég messze kerültem a lakott területtől, így senki sem hallhatta, amikor az hatalmas robajjal kidőlt.



Mikor lehiggadtam végre, visszasétáltam az iskolához. Vége lett az utolsó óráknak is. Ezek szerint lemaradtam arról is,amire be kellett volna mennem. Na, nem mintha számított volna.
A kocsimnál álltam, amikor a megpillantottam Kellyt. Mire a lépcső aljára ért, ő is látott engem. Még mindig olyan szomorú volt, mint amilyen az ebédlőben, de elfordult és átvágott a parkolón. A kocsija most nem állt az iskola előtt, úgyhogy gyalog ment át a szemközti épületek felé. Követtem a tekintetemmel. A kezében könyvet tartott és olvasott, miközben a belvárosba vezető útra kanyarodott egy kocsi nagy sebességgel,Kelly útját keresztezve. A hangjára figyeltem fel, mikor már a táskámat bedobtam a hátsó ülésre.
Az út mentén parkoló kocsik között ment, nem nézett körbe. Nem kellett fizikusnak lenni ahhoz, hogy lássam, pont kilép elé és az autó maga alá gyűri őt. Még a gondolat is borzalmas volt. Mindez másodpercek töredéke alatt játszódott le. Ahogy kitette a lábát még visszapillantott rám. Akkor még a kocsimnál álltam.
Nem gondolkoztam, csak rohantam, hiszen már jó száz méterre járhatott tőlem.
Kilépett az útra.
És én ugyanabban a pillanatban fogtam őt át hátulról, amikor a kocsi is odaért. Elrugaszkodtam a földtől, magammal rántva Kellyt. A kocsi súrolta a levegőben a lábamat, mi pedig a betonra estünk. Amennyire tudtam a kezeimet és a lábaimat köré csavartam és szorosan magamhoz öleltem, nehogy megüsse magát. A kocsi hatalmasat fékezett. A vezető is úgy beverte a fejét, hogy vérezni kezdett. De én Kellyre koncentráltam, aki összekuporodva feküdt a karjaimban, de nem szólt.
- Kelly, minden rendben? –kérdeztem aggódva. Talán mégis megütötte magát, beverte a fejét és most eszméletlen. A szíve éreztem (és hallottam), hogy ver…sőt kalapál.
- Jól vagyok. –felelte erőtlenül, valószínűleg azért, mert még mindig erősen szorítottam magamhoz. Kicsit engedtem rajta és eltartottam magamtól. Annyira sápadt volt, hogy féltem, elájul.
- Semmid sem fáj?
- A csuklóm.
Lenéztem a jobb csuklójára. Ernyedten tartotta és csúnyán megdagadt. Megérintettem, hogy megnézzem eltört-e. Érintésemre Kelly felszisszent.
Csúnya véraláfutás keletkezett a törés körül. A csont nem szakította át a bőrt, úgyhogy csak Kelly sáljával óvatosan rögzítettem. Először csendben ült velem szemben. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de ő nem hagyta annyiban. Az illata átjárta a tüdőmet.
- Hogyan értél ide ilyen gyorsan? –kérdezte olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
Ez volt az a kérdés, amit szerettem volna elkerülni. De tudtam, lehetetlen. Látta, hogy messze voltam tőle még az utolsó pillanatban. Nem tudtam mit felelhetnék. Mikor felnéztem láttam a szemében a kíváncsiságot. Valami magyarázatot gyorsan ki kell találnom.
Közben az utcánlévő emberek körbevettek minket. Valaki már mentőt is hívhatott, mert hallottam, hogy két utcával arrébb kanyarodik a szirénázó autó.
- Nem válaszolsz? –kérdezte még mindig suttogva.
- Nincs mit mondanom, Kelly. Megütötted a fejed és most össze-vissza beszélsz. –próbáltam mosolyogni, miközben akaratlanul is kisimítottam a haját az arcából. A bőre forró volt, ahol hozzáértem. Gyorsan elkaptam a kezem és felpattantam, hogy a közben már megérkező mentők hozzá férjenek és feltegyék őt egy ágyra.
- Tudok járni. –ellenkezett, de nem sok sikerrel. Az egyik mentős felém nézett:
- Te nem sérültél meg?
- Nem, semmi bajom sincs.
Közben a kocsi vezetőjét is ágyra fektették és betették a mentőautóba, miközben azt magyarázta, hogy nem látta, ahogy a kocsi elé lépett a lány…és hogy minden gyorsan történt. Kelly engem figyelt és én őt. Úgy tűnt,mintha mondani akarna valamit, de nem akarta hangosan. Bal kezét kicsit megemelte, mintha azt jelezné, hogy menjek vele, hogy nem akar nélkülem menni. Én csendben álltam és nemet intettem a fejemmel. Csalódottságot láttam az arcán, aztán becsukódott a mentő ajtaja és elhajtott.
A tömeg eloszlott, mikor elment a mentő is. Szerencsére el tudtam vegyülni köztük és senkis em figyelt rám. Visszasiettem a kocsimhoz és hazahajtottam. Most már nem tehettem meg, hogy nem beszélek apámmal.