Rise of the Moon

2.fejezet

Első nap

Neah Bay azon vidám helyek egyike volt, ahol majdnem mindig esett az eső. Ami előny is lehet; például az erdőt kifejezetten széppé tette, az illata finom volt…igen, ennyivel le is írtam a pozitívumokat.
Az új házban töltött első estémen nem voltam fáradt egyáltalán, úgyhogy először csak zenét hallgattam és az erdőt figyeltem. Az eső olyan hangosan verte az ablakokat, hogy ha fáradt lettem volna , sem tudtam volna aludni. Kóros álmatlanságban szenvedtem.
Egy könyvet is elővettem, sőt kétszer lementem a garázsba megnézni az új BMW 5-ös Limousine-t és elhatároztam, hogy hamarosan egy motor is ott fog parkolni mellette. Végül hajnal tájban sikerült elfáradnom, miután a házat is körbejártam.
Az alsó szinten volt egy hatalmas nappali, a konyha –nem szoktunk főzni, és apám dolgozószobája. Az emeleten volt mindkettőnk hálószobája, két vendégszoba – de minek?, és két fürdőszoba. Elég nagy ház volt kettőnknek.
A szobám kifejezetten tetszett. Mivel a hátsó bejárat felől volt, a hátsó fal végig üvegből állt és volt egy kisebb terasz is előtte, amit fakorlát keretezett. Ez az oldal egy kisebb folyóra és az erdőre nézett. A tenger messzebb volt, mégis esküdni mertem volna, hogy néha annak a zúgását hallom. A sok ablaknak köszönhetően nappal nagyon világos volt a szoba, ahol a beköltözéskor már minden holmim várt…na jó, majdnem minden. Ahol éppen nem ablak volt, ott a padlótól a plafonig könyvekkel és CD-vel zsúfolt polcok álltak, valamint egy kisebb helyiség, ami a szobámból nyílt, volt a „ruhásszekrényem”. Volt még egy íróasztalom és egy egyszerűbb ágyam. Mivel nem voltam valami nagy alvó, nem is volt szükségem semmilyen extrákra. Persze azt még nem is mondtam, hogy plazma TV, házimozi rendszer,HiFi rendszer mindenből a legújabb… Apám azt hitte talán, hogy kárpótolnia kell a sok költözködésért. Nem mintha nem örültem volna a sok új holminak, ahogy beléptem a szobába, otthonosan éreztem magam. Ezért is sajnáltam, hogy még mielőtt kiélvezhetném nappali állapotában is, iskolába kell mennem…hogy halálra unjam magam. Mert eddig akármelyik iskolába mentem, nem tudtak újat mondani, ha kérdeztek, mindenre tudtam felelni és rettentően zavart, hogy semmi kihívás nincs a dologban. A többiek pedig unalmasnak tűntek, mert mint új diákot egyikük sem tudott megszólítani rendesen. Csak a szokásos „Honnan jöttél?” és az időjárás témákra szorítkoztak.
A fiúk alig szóltak hozzám, néha úgy érzetem félnek tőlem,vagy legalábbis nagyon nem akarnak a közelemben lenni, a lányok viszont össze-vissza vihogtak és idióta kérdéseket tettek fel, amik elől igyekeztem menekülni.
Hiába,mert utánam jöttek a könyvtárba is.
Volt egyszer egy vicces eset, pont a legutóbbi helyen, Bremertonban, egy csapat lány –mellesleg, miért járnak mindig csoportokban?- az első napon az asztalomhoz jött az ebédlőben és autogrammot kért. Mikor értetlenül néztem rájuk, az egyikük azt mondta, ha majd híres modell leszek már nem merik megtenni. Mielőtt feleltem volna, körbenéztem, hogy még hány szemtanúja van ennek az esetnek, mert már magam sem hittem el, hogy ez épelméjűségre vall.
A saját mentális épségemben nem hittem…Felálltam az asztaltól és kétkedve néztem rájuk. Miután megbizonyosodtam affelől, hogy tényleg ott állnak, és nem csak a képzeletem szüleményei, arra gondoltam, hogy csak viccelnek, mert az egész rettentően bizarr volt. Hatalmas szemekkel néztek rám…mind a csodálat? és az értetlenség jelei csillogtak bennük. Szerencsére, pont abban a pillanatban csöngettek és arra hivatkozva, hogy el fogok késni, kimenekültem az étteremből.
Nagyjából mindenhol ilyen furcsa helyzetekbe kerültem az első napon…na, jó tartott ez néha egy hétig is. Aztán mielőtt csillapodni kezdtek volna a dolgok, elköltöztünk.
Neah Bay-ben sem számítottam másra. Az, hogy csak egyetlen középiskola volt ebben az apró városban, semmi lehetőséget nem kínált, hogy esetleg válthassak, ha a fogadtatás itt is olyan lesz, mint a korábbi helyeken.
Ráadásul egy évig kell itt lennem, ahol a horgászaton kívül nincs semmi.
Neah Bay-t úgy kell elképzelni,mint a legkisebb várost, amit ismersz…na, még annál is kisebbet, amit egyik oldalról a tenger, másik oldalról az erdő fog közre. Belegondoltam, hogy mennyire távol vagyunk mindentől és el sem tudtam képzelni, hogy apámnak mi dolga lehet itt.
Hajnali ötkor végre sikerült elaludnom, így két óra pihenés után még az átlagosnál is kedvetlenebbűl ébredtem a tényre, hogy nem menekülök az előttem álló naptól. Mikor lementem a konyhába, ahonnan jó illatok érkeztek, apám már az asztalnál ült és az újság mögül köszönt. Nagyon frissnek látszott, már felöltözött.
- Jó reggelt!
- Hát még tart a reggel? –kérdeztem unottan, idézve Shakespearet.
- Csak nem rosszul aludtál?
- Nem igazán aludtam. Szerintem megyek is és alszom még. – már éppen kifordultam volna konyhából, mikor utánamszólt.
- El fogsz késni. –mondta, egyáltalán nem noszogatva, egyszerű tényként kezelve.
- Az iskola megvár.
- Egy évig fogunk itt lakni. Nem kéne magadra haragítani az itteni tanárokat, különben mehetsz más városba tanulni…és kelhetsz korábban.
- Majd meglátom, mit tehetek.
Miután nem voltam különsebben éhes, visszatértem az emeletre. Megmosakodtam és felöltöztem. Egy egyszerű sötét szürke pólót,fekete farmert és egy fekete kapucnis pulóvert vettem fel sötét edzőcipővel. Mikor ismét lementem, apám éppen az ajtón lépett ki, de ahogy látta, hogy készen állok visszafordult, én pedig azonnal szóltam, hiszen hiányérzetem volt, hogy valami még nincs nálam.
- Tudod, hogy nincsenek tankönyveim?
- A suliban majd odaadják őket. Oda kérettem őket, úgyhogy vigyél táskát! És sok szerencsét az első naphoz!
- Kösz. –bólintottam és kiléptem az ajtón én is. A kocsikkal már kiállt a garázsból, úgyhogy egyszerre indultunk be Neah Bay-be.
Imádtam az új kocsimat, el is határoztam, ha odébb állunk is, megtartom. Egy ezüst színű BMW 5-ös Limousine…miután senki sem volt az úton kicsit jobban megjárattam. A fák egyetlen zöld foltként mosódtak el mellettem, mikor apámat lehagytam egy viszlátot intettem felé. Mosolyogva intett vissza. Érdekes módon nem szidott le, ha gyorsan hajtottam. De nem is lett volna rá oka, hiszen nem okoztam soha balesetet.
Hamar bent voltam a városban, ahol már természetesen lassan mentem. Először azt hittem, nehéz lesz megtalálni az iskolát, de miután több sarkon is táblák jelezték az útvonalat, perceken belül ott voltam.
Úgy látszott olyan gyorsan hajtottam, hogy még a többiekhez képest is korán érkeztem,mert volt parkolóhely bőven. A gyorsasággal nyert idő örömére úgy döntöttem, hogy legalább egy kávét megiszom az órák előtt, hogy valami ébren tartson, ha már izgalmakra úgy sem lehet számítani itt.
Az iskola épülete átlagosnak tűnt; vöröstégla épület volt, sok ablakkal és annak ellenére, hogy a város lakosságának a száma alacsony, elég sok diák járt a suliba. Valószínűleg a közeli rezervátumokból is bejártak néhányan.
Mikor a kocsiból épp kiszállni készültem, legnyagyobb örömömre esni kezdett az eső. Kocos hajamba túrtam, hogy kirázzam belőle a vizet. A mozdulat közben észrevettem, hogy három vagy négy lány engem figyel a lépcsőről. Utáltam a figyelmet, amit mindig kaptam, de azért magamra erőltettem egy mosoly félét, amiből csak egy féloldalas fintor sikeredett, legalábbis úgy éreztem, Rendesnek akartam látszani, hiszen egy évig itt kell élnem. De úgy látszott valami egészen mást szűrtek le belőle, mert nagyon izgatottak lettek, összesúgtak és nevettek.
Na jó…ők furcsák –állapítottam meg magamban.
Egy kisebb melléképület felé indultam, amin nagy tábla hírdette, hogy diákiroda.
Két parkoló kocsi között kiléptem az útra, amikor valaki belémrohant. Nem láttam hirtelen a kis alakot. A furcsa az volt, hogy míg én alig éreztem valamit, ő úgy pattant le rólam, mint gey gumilabda. A kezem reflexszerűen utána kapott és még időben kaptam el a karját, hogy ne egy pocsolyába zuhanjon. Finom, édes illat csapta meg az orromat, de nem tudtam, mi lehet az. Mikor már sikeresen talpra állt, akkor láttam, hogy egy lány az. Vöröses haja összekócolódott a nagy lendületben.
Teljesen átlagosnak tűnt, de mikor végre kisimította az arcába lógó fürtöket, láttam, hogy milyen szép arca van. Zavartan mosolygott, teljesen elpirult.
- Uhm…jól vagy? –kérdeztem, mikor elengedtem a kezét.
- Jól...igen…én sajnálom, de nem láttalak. –mondta, miközben össze-vissza matatott magán; vagy a holmiját kereste vagy a végtagjait, de látszott rajta, hogy zavarban van.
- Conor Hayes. –nyújtottam ki újra a kezem.
- Kelly Felder. –felelte halványan és megrázta a kezem. – Te vagy az új diák?
- Valami olyasmi.
- Mondták már nekünk, hogy jösz…hát…istenhozott!
- Igen, eddig kellemes a fogadtatás. –viccelődtem vigyorogva, amit aztán megbántam, mert ettől még jobban zavarba jött.
- Oh…én ezt nem csinálom…mindenkivel. –mondta komolyan.
- Abban az esetben, ez megtiszteltetés. – váltottam én is komolyra.
Zavartan nevetett és majdnem olyan vörös volt már,mint a haja.
- Akkor, én most jobb, ha megyek. Örültem a …a…-nem találta a szót, de bukdácsolva távolodott tőlem.
- Találkozásnak? –próbáltam kisegíteni.
- Igen.
- Majd még találkozunk. –intettem felé.
- Ha szeretnél még néhány sérülést…-felelte és gyorsan elindult az iskola irányába.
Pár pillanatig még néztem utána. Ahogy elment a finom illat is eltűnt, tehát csak ő lehetett, de nem értettem, hogy mi lehetett, olyan erős…biztos, hogy nem valami parfüm illata volt, de nem tudtam megmondani mi. Azt is furcsálltam, hogy azzal a lendülettel, amivel belém csapódott, hogy lehet, hogy csak ő esett el majdnem és hogy lehettem annyira gyors, hogy elkaptam. Nem éreztem magam bénának a dologhoz, de a szög, az irány,mind képtelenségnek állította be azt a hihetetlen gyorsaságot, amivel mozogtam.
Figyelltem, ahogy távolodott. Vörös haja szinte szállt utána a szélben, és úgy tűnt, mintha táncolva járna vagy szökdécselne. Mint valami vidám kis madár, még a termete is arra emlékeztetett. Alacsony volt, talán éppen a vállamig ért. Törékenynek tűnt. Egy kissé ügyetlen, de vicces lány. Lehet Neah Bay nem is lesz olyan unalmas?



Az irodában nagyon kedvesen fogadtak. Miss Nelson negyvenes éveinek a közepén járó nő volt. Mikor köszöntem és meglátott, duplájára nőtt a szemmérete, de összeszedte magát és fülig érő mosollyal várta, hogy az asztalához érjek. Mikor letettem elé a lapomat, amit még a suli küldött ki, azonnal a nevemen szólított.
- Conor Hayes? Már vártunk Neah Bay-ben.
Nem tudtam erre mit felelhetnék…valószínűleg az öbölben pihenő bálnák is tudtak már az érkezésemről. Egy ilyen városban ez nem meglepő.
- Itt van az órarended és a tankönyveid. Ez itt a házirend és az iskola elérhetőségei. A szekrénykulcsod. Egy prospektust is kapsz, amiben az iskoláról általában olvashatsz. Azt a tanulói lapot még írd alá, kérlek! – ezt az utolsó mondatot olyan szégyenlősen mondta, mintha arra kért volna, hogy meztelenül ugráljam körbe a szobát. Gyorsan aláírtam a papírokat és összeszedtem a holmit, amit kitett elém.
- Természetesen, ha az órarendeden szeretnél módosítani, vagy bármilyen más kérdésed van, hozzám fordulhatsz. Ha nem találod a termeket, szívesen segítek…
- Köszönöm, de azt hiszem menni fog. –feleltem mosolyogva, nehogy megsértsem és már éppen el akartam köszönni az ajtóból, amikor eszembe villant egy égetően fontos kérdés.
- Tessék? –fordult felém csillogó szemekkel.
- Meg tudná mondani, hogy hol juthatok kávéhoz a közelben?


A sulitól nem messze volt egy kávézó,ahova bementem és két pohárral vettem, mert éreztem, ez egy olyan nap lesz, amihez szükségem van éberségre.
Utána mentem is az első órámra, ami nem más, mint matek volt. A termet nem volt nehéz megtalálni,hiszen az órarendre Miss Nelson felírta az összes termet és adott egy alaprajzot is a suliról, amin bejelölte őket.
Mikor beléptem a terembe a tanár már az asztalnál ült. Gyorsan megnéztem a lapomon, hogy mi is a neve. Roger Ellington. Egy könyv fölé görnyedve írt. Közel hatvan éves lehetett, ősz hajjal és szakállal. Odaadtam neki az órarendem, aláírta és mondta, hogy üljek le egy üres helyre. Nem sok üres hely volt, de a leghátsót céloztam meg. Addigra már nagyjából mindenki bejött a terembe és így biztos volt, hogy az a hely nem foglalt.
Végül elkezdtük az órát. Az első két percben még figyeltem, csak érdekelt, mit tanulnak. Amikor Mr. Ellington rátért az anyagra, próbáltam keresni valami jobb elfoglaltságot, mert olyasmikről magyarázott, amiket már tanultam.
Óra közben két lány folyamatosan forgolódott és mikor összeakadt a pillantásunk kuncogva előrefordultak és sugdolóztak. Nagyjából mindenki elfoglalta magát és végül már sajnálni kezdtem Mr. Ellingtont, hogy különösebben senkit sem köt le,amit mond. Ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha engem érdekelne…a Descartes-szorzatokról beszélt. Mikor észrevette, hogy én figyelek, nagyon lelkes lett és kihívott a táblához. Örültem volna, ha valamilyen oknál fogva meggondolja magát, mert semmi kedvem nem volt kiállni a táblához. Miután nem álltam fel az első szólításra, másodszor is kihívott.
- Mennyit tud a Descartes-szorzatról, Hayes?
- Csak annyit, amennyit Descartes leírt.
Úgy tűnt nagyon tetszik neki, hogy van valami fogalmam, arról, amiről aznap tanultunk, úgyhogy feliratta velem a képleteket kettő és három halmaz esetén. Már a kanonikus projekcióknál jártunk, amikor megállított és a helyemre küldött. Ahogy elhaladtam a forgolódós lányok mellett, hallottam, hogy összesúgtak.
- Amilyen jól néz ki, olyan okos…
- És annyira édes… -nem akartam hallani a többi részt.
Magamban megeresztettem egy mosolyt és gyorsan visszaültem a helyemre. Többet nem néztem fel, mert nem akartam, hogy Mr. Ellington még egyszer kihívjon és mert magamon éreztem mindenki, de főleg a lányok tekintetét. Csak egy gondolat futkározott az agyamban: EGY ÉV!!!EGY ÉV!!!EGY ÉV!!!

A következő két óra is úgy telt el, mint a matek. Mindenhol úgy figyeltek, mintha valami földönkívüli lennék és mindenhol kiderült, hogy nagyjából többet tudok, mint a tanár, és ez mindenkiben, ismételten főleg a lányokban, csodálatot váltott ki.
Aztán spanyol óra következett. Ahol a tanár spanyolul beszélgetett velem. Kérdezett mindenfélét, amit az újaktól szokás, hogy honnan jöttem, hol tanultam, mit szeretek, mit nem. Mivel a többiek nem sokat értettek abból,amit beszéltünk elfoglalták magukat. Ellenben Miss Foster nagyon örült, hogy végre beszélgető partnerre lelt.
Mikor az órának vége lett, mindenki kiszáguldott a teremből, mert ez volt az ebédszünet. Lassan indultam az ebédlő felé, mert addigra már annyi minden terjengett a suliban rólam, hogy inkább nem akartam a szemük elé kerülni. Ahogy kiléptem az ajtón, mellbe vágott valami. Illetve valaki. Ugyanaz a vörös fej volt előttem, ami reggel is, és ugyancsak nem éreztem egy kis lökésnél többet, ellenben ő megint majdnem elesett, de időben elkaptam.
- Ha ma még sokat találkozunk, estére kórházba kerülsz. –mondtam, miközben segítettem neki összeszedni a könyveit.
- Én…ne haragudj, nem tudom, mi van velem…- szabadkozott lángoló arccal.
- Talán kicsit veszélyes vagy a többiekre nézve. –vigyorogtam rá. De félreértette a dolgot és felhúzott orral nézett fel rám, mikor már felálltunk. Olyan volt, mint egy mérges kiscica.
- Lehet.-felelte sértetten.- Köszönöm.- mondta,mikor átnyújtottam neki a könyveit.
- Nincs mit. –feleltem erőltetett komolysággal, ő pedig elsietett.
Nevetve figyeltem utána, alig tudtam levenni a szemem róla. Ahogy rám nézett mérgesen, még szebbnek,még aranyosabbnak tűnt. Arra gondoltam, megéri felbosszantani, ha ilyen hamar felhúzza magát…de aztán valószínűleg megvigasztalni is olyan jó lenne.
Végül rávettem magam, hogy az ebédlőbe menjek. Valahogy egyáltalán nem voltam éhes, pedig aznap még nem is ettem. Sosem történt velem ilyesmi. Azért vettem két csokit és leültem egy üres asztalhoz. Sokan megfigyeltek, de senki sem jött oda hozzám, aminek nagyon örültem.
Sok időm volt, ugyanis megint spanyol következett és megbeszéltem Miss Fosterrel, hogy elengedne-e engem a következő óráról, hiszen, a többiek nem nagyon akarnak megszólalni, ha én is ott vagyok, biztos feszélyezi őket a tudásom. Miss Fosternek elég volt egy meggyőzőbb mosolyt és a legkedvesebb hangomat bedobnom és azonnal rábólintott az ötletre. Végre valami jó is történt ma, sikerült lealkudnom mínusz egy órát a hétből.
Mondjuk nem nagyon tudtam még, hogy mit kezdjek az időmmel. De lassan ettem a csokimat, közben a színes képeket figyeltem, amiket valószínűleg diákok festettek a falakra. Egy hozzám közelebb eső, üres asztalon felejtettek egy aznapi újságot. Mivel nem hoztam magammal semmi olvasnivalót vagy bármit, amivel elfoglalhattam volna magam, fogtam, és kimentem vele a kocsimhoz. Beültem, feltettem egy kis zenét és kinyitottam az újságot. Már az első oldalon érdekes dolog fogadott. Egy gyilkosságról, illetve nem is egyről számoltak be a cikkben.

Egy hónapja félelem


Tegnap újabb holttestre bukkantak, azúttal Sekiutól nyugatra a 112-es úttól tíz kilométerre, az erdő szélén. A megatlált holttest egy harmincas évei elején járó nő volt ezúttal, az ügyben rejtély az is, hogy a terület eléggé messze esik a lakott részektől, úgyhogy még azt sem tudják, hogyan kerülhetett az áldozat arra a vidékre. Az sekiui nőt még nem azonosították, a rendőrség csak annyit mondott el, hogy a tettes ugyanaz lehet, aki már egy hónapja szedi áldozatatit. Első áldozatára, egy hajléktalan férfira, éppen ma egy hónapja bukkantak Port Angelsben, majd öt nap múlva Ramapotól északra egy kempingben találtak egy hasonló kegyetlenséggel meggyilkolt nőt, majd egy hét múlva következett a Clallam Bay- beli mészárlás, amikor is egy házaspárt öltek meg saját otthonukban és most a sekiui eset. Ha tartja az eddigi irányát, a következő lakott terület Neah Bay, ahol számítani lehet a felbukkanására. Ezért a Clallam megyei rendőrség mindenkit arra kér, ha csak nem rendkívüli esetről van szó, ne járjanak ki sötétedés után a lakók és kerüljék a lakatlan területeket is.

Miután vége lett a rövid cikknek a közölt képekre pillantottam.
A fénykép a helyszínen készülhetett; egy fekete zsákkal letakart test volt rajta és még néhány a közelben tevékenykedő rendőr. Furcsa, hogy útközben egyáltalán nem is hallottunk ezekről az esetekről. És pont Neah Bay felé tart, ahova mi is jöttünk.
Úgy elgondolkoztam, hogy először észre sem vettem, hogy Miss Nelson lelkesen integet felém, miközben áthaladt a parkolón. Visszaintettem neki és mikor eltűnt olvastam tovább az újságot, de a többi hír már nem volt annyira érdekes. Csak helyi ügyekről írtak, az őszi fesztiválról és valami golfpálya építéséről. Mikor behajtottam az újságot, akkor pillantottam meg egy két soros hírben a nevemet az utolsó oldalon.

Új lakók Neah Bay-ben

Szeptember végén új család lesz tagja, kis közösségünknek. Creagan Hayes építészmérnök és fia Conor Hayes költöznek Neah Bay-be.

TE JÓ ÉG! Itt tényleg a bálnák is tudják, hogy jövünk.

Az utolsó órám irodalom lett volna, de elmaradt. Mérges voltam, hogy nem tudtam róla előbb, hiszen akkor már régen hazamehettem volna. De annak örültem, hogy a suliból kiözönlő diákok közt megláttam Kellyt. Egy szemüveges fiúnak egy mappát nyújtott át, majd a lépcsőn lejövet meglátta a kocsimat. Nem volt nehéz kiszúrni a kocsit, hiszen nem sok hozzá hasonló állt a parkolóban. Nem szálltam ki a kocsiból, örültem, hogy ott elrejtőzhetek, hiszen így is mindenki megbámult. A nap során már alaposan megfigyeltek, valószínűleg ezúttal a kocsim volt a bámulat tárgya. Mikor találkozott a pillantásom Kelly-ével, mosolyogni akartam, de ő mérgesen elfordult és levágtatott a lépcsőn, majd egy öreg, ütött-kopott Mustanghoz sietett. Ha kicsit helyre lett volna pofozva, azt mondom jól néz ki, de az az autó utoljára húsz éve nézett ki jól. Bedobta a táskáját a hátsóülésre és még kotorászott valami után. Átvillant az agyamon, hogy talán, most készül elkötni…ezen nagyon kellett nevetnem és ahogy elhaladtam a kocsija mellett láttam az arcán, hogy fújtatott magában. Megint egy kis macskához hasonlított. Hihetetlen, milyen hamar felkapja a vizet ez a lány. De ettől még viccesebb, még vonzóbb lett számomra.