Rise of the Moon

3. fejezet

Új és furcsa dolgaim

Korábban értem haza és az lepett meg a legjobban, hogy apám kocsija már a behajtón állt. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán hazaér. De valószínűleg hamarosan el megy, különben a garázsba parkolt volna ő is. A konyha felőli hátsó bejáraton mentem be. Hangosan köszöntem, hátha az emeleten van. Nem jött válasz. A konyhába mentem, mivel még mindig ott tartottam, hogy két csokin kívül nem ettem semmit, úgy döntöttem készítek valamit.
A hűtőben sok minden volt…de én valami gyors és egyszerű kajára vágytam. Maradt a fagyasztott pizza. Beraktam a mikróba olvasztásra, aztán az asztalra pillantottam, ahol ugyanazt az újságot láttam, amit a kocsimban olvastam. Annál a cikknél volt nyitva, ami a sekiuti gyilkossággal foglalkozott. Mikor apám kilépett a dolgozószobájából és megpillantott az üvegfalon keresztűl, ami a konyhát elkerítette, az arcán meglepetés ült.
- Máris itthon? –kérdezte.
- Igen. Elmaradt az utolsó órám. Nem hallottad, mikor bejöttem?
- Nem. Kissé elmerültem a munkámban. –mondta, miközben egy ruhazsebkendővel törölgette a kezét. Nem értettem, hogy mitől lehetett nedves, hiszen elvileg tervrajzokat kellett készítenie. Furcsa alkoholos szag csapta meg az orromat. Kezdett zavaróvá válni, hogy mióta itt vagyunk a szaglásom megerősödött és ha már itt tartunk a reflexeim is sokkal kifinomultabbak, ha csak a Kelly-féle balesetekre gondolok.
- A tervezgetésben?
- Milyen tervezgetésben?
- Nem is láttad az újságban? –emeltem fel az asztalon lévő lapokat. –Benne vagyunk.
Mikor elvette, elolvasta és egy mosoly jelent meg az arcán, amiben egy kis gúny is megjelent.
- Milyen volt az első napod? –kérdezte, nem fűzve semmit az újságban írtakkal, ami nagyon zavart, mert tudni akartam végre, hogy mi ez a sok titkolózás, ezért nem hagytam, hogy elterelje a témát.
- Mindenki azt kérdezte ma tőlem, hogy mivel foglalkozol és nem tudtam válaszolni…
Kérdőn nézett rám, én pedig igyekeztem ártatlan arcot vágni.
- Aztán olvastam a lapokban, hogy építészmérnök vagy. Furcsa, hogy ezalatt a röpke tizenkilenc év alatt, sosem láttalak egy vonalat húzni.
- A lapok írnak, amit akarnak. –felelte és az asztalra visszadobta az újságot.
Közben a mikró csengetett, hogy a pizza kiolvadt, úgyhogy átkapcsoltam sütő funkcióra.
Egy kis ideig még álltunk a konyhában. Úgy tűnt mondani fog valamit, de aztán meggondolta magát.
- Most el kell mennem. Majd este jövök. –szólt hátra és kisietett az ajtón.
Mikor magamra maradtam átmentem a nappaliba és bekapcsoltam a TV-t, de semmi érdekeset nem találtam…hiába a több száz csatorna. Ahogy végig nyomkodtam mindet, el is telt az idő és a kaja is kész lett. De rettentően unatkoztam, úgyhogy leültem a nappaliban álló fekete zongorához és játszottam. A zene az egyik lételemem volt. Megnyugtatott, sőt örömmel töltött el. Játszottam néhány klasszikust, aztán váltottam jazzre és valahogy, magam sem tudom hogy, egy eddig ismeretlen dallamot varázsoltak az ujjaim.
A kis improvizációs játék nagyon kellemesre sikerült. Behúnytam a szemem, hogy jobban átadjam magam a dallamnak, de a gondolataimba mindig bevillant egy kép…azaz egy arc. Kelly arca. Az, ahogyan a nap folyamán láttam…a mosolya, a mély barna szemei, ahogy felhúzta az orrát a viccemen, a mozdulatai, a hangja, ami megnyugatóan mély volt és kedves…minden kép olyan erős volt és annyira inspiráló, hogy még a zene is Kellyre emlékeztetett. A néha kicsit viccesebb, vidámabb dallam áthajlott finomabb hangnembe, és ez mind annyira ő volt, hogy a mű nem is kaphatott volna más címet,mind az ihletője nevét.
Hamar besötétedett. Biztosan a borult idő is rásegített. Apám még mindig nem tért haza. Hirtelen különös zúgás csapta meg a fülemet. Pont, mint a tenger zúgása, a kemény hullámok hangja, amint a köveknek csapódnak. Kicsit megráztam a fejem, hogy elmúljon. Képtelenség, hogy a tengert halljam, hiszen ahhoz messze vagyunk tőle.
Végül úgy döntöttem nem várom meg apámat, hogy hazaérjen. Fogtam a táskámat és felmentem a szobába…mivel fáradtságot megint csak nem éreztem, inkább az unalom volt, ami elnyomta minden kedvem, elővettem a másnapi házit, hogy azzal is teljen az idő. Közben hálát adtam magamnak, hogy a délutánt inkább zenéléssel töltöttem el, mert estére a lecke elfoglaltságot biztosított. Tanulság: az álmatlanság szívás!



Hajnali háromkor az órámra néztem. Nem hallottam, hogy apám megjött volna, azonban kezdtem kicsit fáradtabb lenni, úgyhogy lefeküdtem az ágyba, de hiába csuktam be a szemem, nem aludtam el, pedig az eső sem esett már.
Egy könyvet is elővettem, de semmi. Kezdett idegesíteni ez a furcsa állapot, ami körülvett engem. Hirtelen édeskés illatot éreztem.
Majdnem olyan volt, mint amit reggel Kelly közelében éreztem, de valahogy más. Nem tudtam honnan jöhetett az illat, hiszen a szobámban semmi olyan nem volt,aminek olyan illata lehetett. Felkeltem és az üvegajtóhoz mentem. Kiléptem a kis teraszra és akkor még erősebben megcsapott. Szerencsére, a felhők most elvonultak, a tenger felőli szél a félsziget belsejébe sodorta őket, így a csillagok és a hold elég fényt nyújtottak. Az erdő azonban sötét volt. Sehol egy alak, semmi mozdulat, viszont az édeskés illat erős maradt és a tenger zúgását megint hallottam. Visszamentem a szobába és becsuktam az ajtót.
Az ágymon ültem, a lábamnál a könyvem, kottapapírok, a táskám,amiből félig kilógtak a még alig használt tankönyveim.
Összegezni kezdtem magamban a sok új és meglepő tulajdonságomat. Mióta megjöttünk Neah Bay-be, noha alig egy napja vagyunk csak itt, mégis sok változás történt bennem.
Itt van ez az édeskés illat, meg az, hogy minden más illatot is kicsit erősebben érzek. Mondjuk ezt rá lehet fogni az itteni tiszta levegőre. A tenger zúgása. Hogy hallhatom a tenger zúgását, mikor majdnem 30 kilométerre van tőlünk? Az erőm. Az, hogy meg sem éreztem,mikor Kelly nekem jött…ellenben gyorsabban, mintahogy végig gondolhattam volna, elkaptam. Kétszer is.
Akkor ott van az, hogy sosem voltam igazán jó alvó, de most kifejezetten nem vagyok álmos, sőt egyfajta őrző éberség lett úrrá rajtam. Legszívesebben most kimennék az erdőbe és őrködnék…de mire, vagy kire? És egyáltalán miért?
Étvágyam sincs. Nem érzek éhséget, és annak ellenére, hogy nem eszem, nem vagyok gyenge. Minden olyan furcsa, pedig még csak egy napja vagyunk itt. De az is lehet, hogy csak ki kéne pihennem magam, mert igazából fáradt vagyok és a fáradtságom csinálja velem ezeket a kényszerképzeteket.
Végül ledőltem az ágyra és a plafont vizslattam. Na jó, ha holnap is történnek furcsa dolgok, vagy inkább mondjuk úgy, hogy ezek a mostaniak lesznek egyre furcsábbak, akkor beszélek apámmal.