Rise of the Moon

4. fejezet

Kelly

A második reggel is majdnem ugyanúgy telt,mint az első. Hiába aludtam ezúttal egy-két órával többet, minden maradt a régiben. Szóval mégsem fáradtság lehet ez az egész, hiszen nem is érzem, hogy fáradt lennék.
Az eső illata megtöltötte a tüdőmet, ahogy kinyitottam az ablakot rengeteg illat rohant meg. Mind kellemes volt, annak ellenére, hogy erős. A tenger zúgása maradt a régi…lehet csak az agyam zúgott,kezdtem megkergülni és ez volt a jele? Egy pillanatig füleltem. Tenger zúgás…az országúton a kocsik hangja. Valaki lassított? És lefordult egy közeli úton…a motor hangja egyre közelebbről jött. Pár perc múlva egy kocsi jelent meg a fák között, a mi utunkon jött. Ez már sok volt. Neah Bay rengeteget profitálhatna a turizmusból, ha úgy hírdentné magát, mint az a hely, ahol az ember érzékei felerősödnek.
Hallottam, hogy a kocsi leparkolt, de már nem láttam, mivel a ház előtt állt. Hallottam, hogy lent kinyílik az ajtó és apám köszön. Azt is hallottam, hogy a város seriffje jött ki hozzánk. Gyorsan felkaptam egy nadrágot meg egy pólót. A lépcsőn úgy száguldottam le, hogy három-négy fokot is átugrottam. Ez már őrület!
Igazából nem lett volna szükség arra, hogy lemenjek, mert mindent tisztán hallottam fentről is, de nagyon érdekelt, hogy miért jött ki hozzánk a seriff. Mikor meglátott az ajtóban, felém intett, én is bólintottam, apám, pedig bemutatott.
- Örülök, Conor. –mondta. –Én Cole Warren vagyok.Valószínűleg a közel jövőben gyakran fogunk találkozni, ugyanis ki kell járnunk mindenhova ellenőrzésre, hogy minden rendben legyen.
- Pontosan, mire gondol? –kérdezte apám, pedig biztos voltam benne, hogy ő is hallott már a gyilkosról, aki Neah Bay felé közeledik. Vagy már itt is van.
- A sekiuti gyilkosságra. Valószínűleg a tettes Neah Bay felé tart. Talán megpróbál átszökni innen Kanadába. Ezért is úgy döntöttünk, hogy a városon kívül eső házakba felszereltetünk egy riasztót, aminek a megnyomásával közvetlenül az őrsre jeleznek és pillanatokon belül itt lehetünk. Még egyszer nem szeretnénk későn érkezni. Ha biztonságosabbnak tartják, elintézhetjük azt is, hogy a városba költöztessék magukat…csak addig, amíg a helyzet nem csillapodik.
- Nem, köszönjük. A ház teljesen biztonságos és jól felszerelt. Inkább maradnánk. –felete apám határozottan. Ezt mindig csodáltam benne, azt a határozottságot, amit néha a többi emberen gyakorolt. Sosem hallottam, hogy valaki ellent mondott volna neki. Nehezen is lehet, mert ilyenkor nagyon mélyen belenéz a másik szemébe és azt olyan tisztelet parancsolóan teszi, hogy a másik maximum bambán bólint egyet.
- Nos, rendben, de a riasztót mindenképpen felszereljük. És javaslom, sötétedés után, ne hagyják már el a házat.
- Köszönjük, Warren.- nyújtotta apám a kezét felé.
- Hívjon csak Cole-nak. Ez egy kisváros, itt mindenki jól ismeri a másikat.
Apám elfojtott egy mosolyt, nem értettem miért. Mikor Warren elment, nem szólt semmit, csak elköszönt, mert sietnie kellett. Most nem egyszerre mentünk el. Én még reggeliztem,bár nem éreztem éhséget. Aztán összeszedtem a cuccaimat és kocsiba vágtam magam. Mivel ma eleve később indultam otthonról, bár ugyanolyan gyorsan hajtottam, kevesebb parkolóhely maradt a sulinál.
Végül a lehető legtávolabb a többiektől, leálltam a kocsival. Pont abban a pillanatban felbukkant az öreg Mustang is. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy Kellyre gondoltam. Mikor meglátott a kocsimnál, elfordult és az iskola felé vette az irányt. Utána mentem, mert legszívesebben megragadtam volna szorosan és rákiabáltam volna, hogy hagyja már abba a gyerekes viselkedést. Hirtelen mellette termettem.
- Hogy kerülsz ide? –állt meg, az arcán hitetlenkedés. Az illata úgy csapott meg, mint egy pofon.
- Egy suli van csak Neah Bay-ben…de a cél közös. Mind azért vagyunk itt, hogy a tudásszomjunkat oltsuk. – válaszoltam, bár tudtam, hogy az „ide” nem az iskolát jelentette.
- Viccesnek tartod magad, igaz? – nézett fel rám szúrósan. A szemei egyszerűen gyönyörűek voltak, még sosem láttam ilyet életemben. Úgy érzeztem a pillantása képes az emberrel mindent elfeledtetni.
- Még mindig haragszol rám a tegnapi miatt? –kérdeztem a legkedvesebb mosolyomat felvéve. Nem volt megerőltető dolog, mert Kellyre nem is tudtam volna másként nézni.
- Hogy kerültél mellém ilyen gyorsan? –szegezte nekem a kérdést, továbbra sem mozdultunk.
- Kerülöd a kérdést?
- Te is. –felete.
- Igen, viccesnek tartom magam. – vigyorogtam, hiszen megválaszoltam a kérdését, de ő várakozóan nézatt rám. – Na jó. A magyarázat pofon egyszerű, te lassú vagy én meg gyorsan futok.
Fújtatva fordult el és megszaporázta a lépteit, de könnyű volt vele tartani, hiszen eleve hosszabbak voltak a lábaim és itt volt ez a hihetetlen energia bennem, ami sebességben nyilvánult meg.
- Te még nem válaszoltál az én kérdésemre. –folytattam.
- Mit akarsz? –kérdezte megint hirtelen megállva.
- Ez megint kérdés.
Nem szólt semmit. Először a szemembe nézett, de aztán a földet kezdte pásztázni, próbálta elrejteni, hogy elpirult. A szeméből könnyen kilehetett olvasni az érzéseit és most rettentően zavart, hogy nem nézett rám, és nem tudtam, hogy mi járhat a fejében. Szerettem volna megemelni az állát gyengéden és belenézni a szemeibe. Szerencsére magától is felemelte a fejét, de zavarában inkább ide-oda pillantott.
- Tegnap nem akartalak megbántani. Csak vicceltem. -Bólintott, de nem mondott semmit, nem is indult el.
Próbáltam még valamit mondani, de hirtelen felkapta a fejét.
- Most már mennem kell, mert előadást tartok és…még felkészülök. –nem nézett rám, ez rosszul esett.
- Sok sikert!-szóltam utána. Megint csak bólintott és elindult az iskola felé.
Hát, ezt elszúrtam –gondoltam magamban. Ahogy távolodott, az édeskés illat is elmúlt. Lassan én is elindultam a suli felé. A csodálkozó tekintetek mára sem múltak el, de legalább a tanárok nem szólítottak többet a tegnapi alakításom után.
Az órák végén mindegyikük odajött hozzám és mondta, hogy a többieknek is hagyni kell egy kis sikerélményt, ezért nem szólítottak fel. Hogyne! Ez volt a célom. Bár így még a szokásosnál is unalmasabb lesz eltölteni a suliban az időt. Igazából egész nap csak az ablakon bámultam ki és az esőt figyeltem. A színek, vonalak, formák, minden erősebben látszottak aznap. De nem csak kint, bent is. Mintha élesedett volna a látásom, pedig nem volt baj vele korábban sem.
Így telt el a nap nagy része, aztán az ebédlőben sikerült megint ugyanahhoz az asztalhoz ülnöm. Üres volt, sőt a közelében lévőknél is csak egy-két diák üldögélt. Figyeltem az érkező diákokat, kerestem köztük Kellyt, de nem láttam sehol. Az egyik közeli asztalhoz egy csoport diák ült le. Mikor meghallottam, hogy egyikük Kelly nevét mondja, azonnal felkaptam a fejem és figyeltem a beszélgetésükre.
Egy szőke hajú lány, tipikusan a pompom csapat vezetője, vitte a szót. Látszott rajta, hogy szeret a figyelem középpontjában lenni, a többiek pedig szívesen hallgatták.
- Szerintem rémes volt az előadása, nem is értem, miért nem fütyültétek ki. –mondta a szőke lány.
- Nekem tetszett. –szólt közbe egy fiú. – Érdekes dolgokat mesélt a rezervátumról. Az ottaniakról, az életükről
- Ugyan már. – rivallt rá a szőke.
- Pedig nem egyenesági leszármazott. Az anyja ír származású. –mondta egy másik lány.
- Szerintem nagyon különlegessé teszi őt, hogy a szülei ennyire mások voltak…-szólalt meg újra az előző fiú.
- Szerintem nem. Túl fehér a bőre és a haja meg túl vörös. Az arca sem szabályos, van benne valami furcsa…de semmiképpen sem jó értelemben. –magyarázta a szőke hajú lány, akit egyre kevésbé kedveltem.
Mindaz, amit felsorolt a lehető legjobb értelemmel párosult bennem.
Kelly valóban, nem is szép volt, hanem inkább különleges…különlegesen szép. Fehér bőrén látszott, hogy selymes és meleg, a haja csodálatos volt; dús, nagy hullámokkal lágyan hullott a vállára, majdnem a derekáig ért. Az arcán annyi érzelem, annyi belső szépség sugárzott…képtelenség nem szépnek találni egy ilyet.
Mivel spanyolra megint csak nem kellett bemennem, a kocsimban ülve vártam a következő órát. Ahogy ott üldögéltem úgy döntöttem, hogy itt az ideje körülnézni legalább a suli környékén. Körbejártam az épületet és az erdő felé kerültem valahogy.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem merre mentem. Aztán hirtelen sírást hallottam a fák közül. Hiába néztem, nem láttam ki van a sűrű növényzet rejtekében, úgyhogy követtem a hangot. Körülbelül 100 méterrel beljebb már meg is találtam a hang forrását. Egy kidőlt fa törzsén ült nekem háttal. Vállai reszkettek vörös haja alatt. Ahogy közeledtem hozzá az édeskés illat is erősödött. Úgy öt lépésnyire voltam tőle, amikor megfordult és meglátott.
Meleg barna szemeit pirosra sírta, az arca is teljesen elázott a könnyketől. Furcsa érzés nyilallt a mellkasomba és nem tudtam megállni, hogy ne menjek hozzá egészen közel.
Magamhoz akartam ölelni, de féltem tolakodásnak venné, ezért csak leültem mellé.
- Azok miatt sírsz,akik meg sem érdemlik, hogy sírj miattuk. –mondtam halkan.
- De legalább nem látják.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem küldött el, bár amúgy sem hagytam volna egyedül az erdőben.
- Nem kéne órán lenned? –kérdezte, miközben megtörölte az arcát. Hát mégis elküld?
- Nem. Úgy néz ki, jót tesz az embernek, ha nem jár néha órákra. Például, te sem vagy órán…
Elfintorodva bólintott.
- Miért jöttél ide? –kérdezte.
- Erre sétáltam. És hallottam, hogy valaki sír… -nagy szemekkel nézett rám. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne szorítsam magamhoz.
- Nem kell velem foglalkoznod. –nézett vissza a földre.
- Tudod, igazán nem értem, hogy miért hagyod magad? Vissza kéne menned és megmutatnod nekik, hogy te nem adod fel!
- Neked könnyű beszélned! –állt fel dühösen. Annyira meglepett ez a hirtelen hangulatváltozás, hogy nem is tudtam mit mondani. –Te is csak szerencsétlennek látsz, mert úgy ismertél meg, ahogy. Beállítasz a flancos kocsiddal… itt vagy két napja, és felforgatsz mindent! Mindent! – a második mindent olyan hangosan kiáltotta, hogy az utána beálló csöndben, még sokáig visszhangzott az erdő.
Mindent? Mi mindent? Mit tettem, azonkívül, hogy éltem?
Méghogy én forgattam fel más életét. Neki van olyan illata, ami teljesen megőrít, az ő tekintetétől nem szabadulok egy percre sem. Minden gondolatomban ott van, pedig nem akarom…vagy talán mégis? De ezek után nem mondhatja, hogy én forgattam fel az életét.
- Miért nem hagysz békén? –kérdezte elkeseredett hangon. Ebből az elkeseredettségből most már éreztem,hogy zavarom őt. Az eddig forró érzés, ami a mellkasomat szúrta, hirtelen jegessé vált. Kelly ott állt előttem és gyűlölt, mert itt voltam, mert „felforgattam mindent”. Ez a gondolat elöntött méreggel. Én is talpra ugrottam és Kelly szemeibe néztem.
- Azt hiszed, hogy direkt akarom, hogy így legyen? Nekem sem kellemesebb, mint neked. Folyton beléd botlom, ha pedig nem, akkor rád gondolok.Elegem van abból, hogy nem vagy képes megbocsátani egyetlen hibát. Mintha te nem követnél el hibákat…Kelly nem veszed észre, hogy megőrítesz? Mit gondolsz, miért járok utánad? Miért keresem a társaságod?
Nem szólt semmit, csak elhűlten nézett rám. Ott akartam hagyni, hogy együtt maradjon a gondolataival, hogy felfogja magában végre, hogy mit jelent nekem.
Olyasmit éreztem, amit még soha azelőtt. Soha egy lány iránt sem. És szétfeszített ez az érzés, ő pedig úgy tűnt nem akarja megérteni ezt az érzést…pedig olyan egyszerű volt, és annyira tiszta.
Mivel az erdőben nem hagyhattam egyedül, megragadtam a karját és kivonszolatam a rengetegből egészen a tornateremig. Ott elengedtem. Ő szomorúan nézett rám. Nem értettem, hogy miért szomorú. Miért nem dühös,mint én?
A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni és ez annyira zavart, hogy nem is tudtam mit mondani.
Hogy lehet egy ember iránt egyszerre két ellentétes érzést táplálni? Haragot és…nem merem azt mondani, hogy szerelmet, hiszen nem lehet az. Annyira intenzív, de nem tudom, mi lehet.
Megfordultam, a parkoló kocsimhoz siettem, beültem, és nem is figyelve, hogy a megengedett sebesség majdnem négyszeresével, kifelé hajtottam Neah Bay-ből.
A zenét olyan hangosra tekertem, hogy alig hallottam, hogy üvöltözöm. Szinte egyenes út vezetett végig a végtelennek tűnő erdők és a tenger között. Mikor egy meredekebb sziklához értem lefékeztem a kocsival és mélyeket lélegeztem. Végre a tengernél voltam. És végre nem zavart, hogy hallom a zúgását. A sós illat megtöltötte a tüdőmet és reméletm, hogy elfeledteti velem Kelly illatát, de úgy tűnt az képtelenség. Nem tudom mennyi időt töltöttem a tengerparton, de lenyugodtam végre.
A megmagyarázhatatlan változásaim listára pedig felkerült a hirtelen dühkitörés. Bár az is lehet, hogy ezt mind csak Kellynek köszönhettem. Az a lány lesz a halálom.