Rise of the Moon

9. fejezet

Marillon

Én valamivel távolabb ültem le egy farönkre. Marillon azonnal mellettem termett.
- És hogyan tetszik Neah Bay? –kérdezte ezüstös hangján.
- Egyre jobban. –feleltem a szemébe nézve, erre ő elfordult.
A tűz fényében szinte világított a fehér bőre, a szeme pedig nagyon különleges színekben játszott.
- Szóval, ti is olyan vámpírok vagytok, akik nem isznak emberi vért? –kérdeztem, hogy ne álljon be kínos csend, de nem felelt, csak bólintott. Így nehéz lesz beszélgetni…
- Tudod, apám mesélte, hogy vagytok egy páran, akik így élnek. Érdekelne, hogy miért teszed. Végülis ez teljesen természetellenes.
- Yves és Solange azért teszi, mert nagyon emberbarát vámpírok. Szeretik az embereket, mint lényeket. Viccesnek találják a dolgaikat. Furcsa egy páros, nem? –fordult felém nevetve, de megpillantotta az arcomon a várakozás jelét és elkomorult. Újra maga elé nézett, úgyhogy kénytelen voltam megkérdezni.
- És te miért csinálod?
- Ez egy elég hosszú történet. –mondta és rám nézett. Szemei tele voltak szomorúsággal és nagyon megbántam, hogy felhoztam ezt a témát, hiszen úgy tűnt fájdalmas emlékeket ébresztett benne. – Nem sok mindenre emlékszünk az előző életünkből. Valahogy kitörlődnek azoka dolgok. Biztos, mert túl gyengék ahhoz képest, amit már vámpírként érzünk. De bennem valahogy megmaradt sok minden. Tizennyolc éves voltam és Montrealban éltünk a családommal. A nyarat otthon töltöttem mindig, mert egyébként egy lányiskolába jártam…tudod, ez ekkoriban nagy divat volt a gazdag családoknál. 1892-ben. –tette hozzá, mikor látta rajtam, hogy szívesen megkérdezném,hogy mikor, csak nem akartam megszakítani.- Azon a nyáron vándorcirkusz érkezett a városba. Nagyon izgatottak voltunk miatta, mert nagyon különleges előadásuk volt. Az a hír terjengett, hogy nagyon rémisztőek a produkciók. Természetesen elmentünk rá, hiszen megtiltották a szüleink. Volt egy különleges szám. Minden sötét lett, a feszültség kézzel fogható volt. Majd egy fekete palástos férfi lépett a színpadra. Soha életemben nem láttam előtte olyan szépet. Teljesen elkápráztatott, de egyben meg is rémisztett. Nagyon sápadt volt, a szemei arany színben úsztak. A Vámpírként konferálták fel.
Majd bengedtek a színpadra egy vad csikót. Az első sorokban ülők felpattantak a helyükről, mert anynira rugdalózott. A férfi higgadtan állt. Egyszer csak szembekerült a vadóc csikóval, és az lenyugodott. Sőt egyre közelebb ment hozzá. Mindenki sejtette, hogy az állat nagy veszélyben lehet…de a férfi csak állt és egyetlen mozdulat vagy szó nélkül magához csalogatta a csikót. Aztán hirtelen nagyot sikított a csikó, ő revetette magát a nyakára és előttünk kiitta a vérét.
Teljesen elbűvölt engem is. Mikor vége lett a műsornak, látni akartam még egyszer a férfit. Annyira gyönyörű volt, magával ragadó, de nem találtam meg.
Aztán elmentem a másnapi előadásra is, meg harmad nap is…és így tovább. Tudod, úgy érzetem magam, mint ahogy a csikó érezhette magát. Egyszerűen vonzott, és hiába éreztem, hogy veszélyes mindenáron a közelébe akartam kerülni.
Feltűnhettem neki, és talán már tudhatta, hogy kerestem egy ideje, úgyhogy egyik este előadás után végre találkozhattunk. Végre láthattam a csukja nélkül is. Szőke haja volt, a szeme pedig olyan, mint a méz. Az arca annyira szép volt, hogy el sem hittem, hogy létezik. és láttam, hogy a fehérség nem csak festék…ő tényleg annyira sápadt volt. Akkor már elhittem, hogy nem lehetett más, mint tényleg vámpír.Nagyon kedves volt, de tartózkodó. Úgy beszélt, mint egy úriember és én beleszerettem.
Mikor közöltem vele, hogy szeretem és hogy vele akarok menni, nagyon megharagudott rám. Azt mondta, hogy képtelenség és ez engem nagyon bántott, mert tudtam, hogy közben ő is megszeretett.
Kértem, hogy változtasson át vámpírrá, de nemet mondott.
De volt egy társa, aki sosem mutatkozott mások előtt és halotta mit beszélünk. Akkor úgy gondoltam, hogy nem csoda, hogy nem mutatkozik emberek között, hiszen rémisztően nézett ki. Mezítláb járt, szakadt ruhákban és a szeme piros volt. Kicsit féltem tőle, de felajánlotta, hogy ő hajlandó engem átváltoztatni. Mindent megtettem volna, hogy velük maradhassak.
Így megharapott.
Aztán nem tudom, hogy mi történt, mert az átalakulásom hossza és fájdalmasan elhúzódott. A cirkusz odébb állt, de mi maradtunk. A nomád vámpír és én. Nagyon el voltam keseredve, hogy magamra maradtam és haza akartam menni, de nem lehetett, hiszen akkor már vámpír voltam és különben is a családomat arról értesítették, hogy meghaltam. Egy gyenge pillanatomban azonban mégis elindultam haza…de ő megelőzött. Mikor a házba értem már csak a kihűlt testeket találtam meg. Mindenkit megölt. Akkor határoztam el, hogy soha többé nem fogok embervért inni. –zárta le végül a történetet.
Nem tudtam mit szólni a megrázó meséhez. Marillon szomorúan bámult maga elé és látta, hogy a hangulata elkapott engem is, úgyhogy gyorsan folytatta:
- Akkor kerültem barátságba a Vadászokkal is, és együtt kutattuk fel a vámpírt.
Szünetet tartott.
- A bosszú nagyon kemény dolog. Félelmetes érzés, de nem tudtam volna tovább élni nélküle. Ugyan nem tettem semmit sem jóvá, hiszen a családom továbbra is halott volt és miattam, mégis úgy érzetem valamit visszaadtam a sorsnak.
Sajnáltam Marillont a sok szenvedéséért. Értettem már azt a furcsa fényt, ami mindig ott volt a szemében, még akkor is mikor mosolygott. A végtelen szomorúságot, amit míg él hordozni fog magában…és ő örökké élni fog. Ezzel az érzéssel,ezzel a tudattal, ami az idő során talán gyengül, de elmúlni sosem fog.
- Nem kellett volna faggatnom téged. –mondtam végül. –Nagyon sajnálom.
- Semmi gond.-felelte egy halvány mosolyt erőltetve az arcára.- Örülök, hogy elmondhattam.
Magam sem tudom miért, de kéztetést éreztem, hogy megérintsem, hogy egy apró vígasztaló mozdulatot tegyek. Így a közöttünk pihenő kezére fektettem a kezem.
Aztán némán bámultunk egymás szemébe a tűz fényénél. Biztos voltam benne, hogy nem csak én érzetem, hogy valami különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Egy nagyon mély barátság.