Rise of the Moon

8. fejezet

Gyakorlás

Mikor reggel felkeltem, jó érzéssel töltött el, hogy nem kell iskolába mennem. Apám mint mindig, már készen állt és két nagy hátizsákot pakolt a terepjárójának a hátsó részébe. Gyorsan feöltöztem és az ajtóban megálltam. Mikor rám nézett, vidámnak tűnt.
- Készen állsz?
- Mire is?- kérdeztem értetlenül.
- Ma kirándulni megyünk.
Ilyen se volt még. De örültem neki, hogy most egy egész napot együtt töltünk, mert rengeteg dolgot akartam kérdezni tőle. Nem is kellett feltennem a kérdéseket. Ahogy elindultunk a kocsival, ő kezdett beszélni. Beszélt a Vadászokról, a saját eseteiről. Egyszer volt egy Duncan nevű vámpír, aki sereget akart toborozni magának és rengeteg embernek adott új életet. Át akarta venni a hatalmat az összes vámpír klán felett és Volterrára tört. A Vadászokat kiköldték Volterrába, hogy felügyeljék, nehogy még több ember legyen az áldozata a vámpír háborúnak. Végül a volterraiak győztek. Persze, mesélt vámpírokról is, az uralkodó családról; aminek a vezetői valami Aro, Caius és Marcus voltak, akik a legtehetségesebb vámpírokat gyűjtötték maguk köré. Mondta, hogy nem minden vámpír vadászik emberekre. Vannak családok, akik egyrészt, mert szeretnének beilleszkedni, másrészt, mert egyszerűen gyötri őket a lelkiismeret, nem bántják az embereket. Ezt érdekesnek találtam. Mik lehetnek a legfőbb érvek,amik miatt egy vámpí ellentmond saját természetének?
Aztán a vérfarkasokra terelődött a szó. Ők is ősi lények voltak és az indián mondákban szerepeltek leginkább. Azok a történetek is érdekesek voltak. Apám egyszer egy elfajzott falka miatt majdnem három hónapot töltött az Amazonas vidékén. Két társa meg is halt, az egyiküket megmarta egy vérfarkas és kénytelenek voltak őt megölni, míg a másikuk egyszerűen eltűnt és sosem került elő.
A Vadászat veszélyes foglalkozás, de engem egyetlen történet sem riasztott el, sőt annál jobban részese akartam lenni mindennek. Már a tengerpart mentén hajtottunk egy ideje, amikor lekanyarodtunk egy sziklás részre és egy hegyes tájra tévedtünk. Csodálatos vidék volt, a közelben sehol egy lakott terület, látszott, hogy emberek talán még nem is jártak erre.
Apám lefékezett a kocsival és kiszálltunk. Ugyan nem értettem, hogy miért pont idejöttünk.
Pár perc elteltével a sűrű fák közül három alak lépett ki. Egy férfi és két nő.
Mindhárom nagyon szép volt és krétafehér. Kecsesen mozogtak, mintha a lábuk alig érintette volna a talajt. Úgy tűnt, mintha kísértetek lennének. A férfi, akinek hosszú szőke haja volt, megfogta a tőle balra álló lány kezét. Annak a lánynak lila színű haja és aranyszínű szeme volt. Ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy mindegyiküknek.. A lila hajú lány kedvesen mosolygott ránk.
Ahogy közelebb értek, édes illat vett minket körül. Mélyet szívtam a finom levegőből és fogalmam sincs honnan jött az ötlet, de apámhoz fordultam:
- Vámpírok?
Míg apám meglepetten nézett rám, addig a három idegen nevetett. A hangjuk olyan volt, mintha sok csengőt szólaltattak volna meg. A harmadik kis alak. Egy rövid, sötét barna hajú lány volt. Az arca szív alakú és hihetetlenül szép. Nevetve jött előrébb fehér gyöngyfogsorát ránk villantva.
- Micsoda vadászösztön. –mondta és abban a pillanatban már ott is termett mellettünk.
Apám elmosolyodott és a vállamra tette a kezét.
- Ő Conor.
A kis termetű lány mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Annyi idős lehetett, mint én. Megfogtam és meglepetten tapasztaltam, hogy mennyire hideg és annak ellenére, hogy milyen kicsinek és törékenynek látszik, nagyon is erős.
- Én Marillon vagyok. –mondta nekem, majd megfordult és a másik kettőre mutatott. –Ők Solange és Yves. – a két vámpír, akik közben közelebb jöttek biccentettek. Nagyon barátságosnak tűntek.
- Rég nem találkoztunk Marillon. –szólalt meg apám vidáman. Ezek szerint ő ismerte őket?
- Valóban.- felelte nevetve Marillon.- Megöregedtél.
Apám összehúzta a szemöldökét és viccesen hozzátette:
- Te is.
Marillon kinyújtotta a nyelvét, de továbbra is mosolygott. Apám kezetrázott Yves –vel is és Solange-zsal is.
- Szóval, beavattad a fiad? –kérdezte a lila hajú lány búgó hangján.
-Igazság szerint beavatta magát. – felete apám. – De még nem forrott ki benne a Vadász. Ez lesz az első alkalom, hogy gyakorol, úgyhogy arra kérlek legyetek kíméletesek.
- Számíthatsz ránk. –mondta Yves.
Mikor azt mondta, legyetek kíméletesek, egy pillanatra megállt a lélegzetem. Miért kell velem kíméletesnek lenni? És mit csinálunk egyáltalán…
A nap érdekesen indult. Megismertem három vámpírt, akik segítettek a Vadásszá való kiképzésemben, méghozzá apám kérésére. Mint kiderült, ők is errefelé laktak. Míg apám lepakolt a kocsiról, addig Yves kezdte a tanításomat. Elmagyarázta, hogy megtanít fegyverekkel küzdeni. Vártam, hogy valahonnan majd előveszünk mindenféle eszközöket hozzá, de nem történt ilyesmi. Mint kiderült, sem a vámpírok, sem avérfarkasok, sem a Vadászok nem használnak eszközöket, csak a puszta kezüket és az erejüket. A vámpíroknak és a vérfarkasoknak persze ott van még a foguk, ami a Vadászoknak nincs, de helyette van egy íjszerű fegyverünk.
Apám a kezembe nyomott egyet és míg Yves és ő a használatukat tanították, addig a két lány felült a terepjáró hátuljába és onnan nézték a műsort. Bár az íj nem tűnt nagynak, különleges anyagból készülhetett, mert olyan kemény volt, mint a gyémánt.
- Egy ilyen kis bestia átszakítja a vámpír bőrét, ha jól lövik ki. – mondta Yves.
- Vagy inkább rosszul. – tette hozzá Marillon az autóról. Bár nem voltak hozzánk közel, nem kellett kiabálnunk, hogy halljuk egymást, mert a mindannyiunknak szuper hallása volt.
Yves egy jó kétszáz méterre lévő fatörzset szemelt ki célpontnak.
Nem gondoltam, hogy sikerülhet, de azért megfeszítettem az íjat és a kis nyíl úgy sípolva süvített át a levegőn. A fa törzsébe fúródott és már éppen megörültem neki, hogy milyen könynen ment, amikor Yves megrázta a fejét.
- Nem jó. Még egyszer.
Még egyszer? Hiszen,nem az volt a feladat, hogy a törzset találjam el? Meghúztam még egyszer az íjjat és a nyíil megint süvöltve szállt a levegőben. Sokkal beljebb fúrodott, mint az előző, de Yves még mindig elégdetlen volt. Már vagy öt nyilat kilőttem, amikor a hatodik végre olyan erővel repült ki, hogy átszakította a fa vastag törzsét.
Apám is és Yves is elégedetten bólintottak. Mutattak még néhány technikát, amikor Marillon lepattant az autóról és egy pillanat alatt köztünk termett.
- Elég már, én is szeretnék játszani!
Csodálkozva néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit ért játék alatt, de bármi is lehetett, nagyon lelkesnek tűnt.
- Marillon most megtanít téged a közelharcra.- mondta apám, miközben Yves és ő elálltak mellőlem. A mező közepén álltunk. Marillon hátrált pár lépést és mosolygott rám. Nagyon szép lány volt, de a mosolya megijesztett. Mintha lett volna benne valami fenyegető. Támadó állásba helyezkedett és mielőtt bármi történt volna, felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
- Nem verekszem lányokkal.
A háttérben nevetést hallottam, Marillon pedig csípőretett kézzel nézett rám.
- Félsz, hogy legyőlek? –próbált hergelni, de ez nálam nem jött be.
- Attól aztán nem.-feleltem.
Marillon elhűlve nézett rám.
- Akkor állj ki ellenem!
- Mondtam már, hogy lányt nem ütök meg. –feleltem és mivel látta, hogy nem veszem figyelembe harcikedvét, egészen dühös lett.
- Nem kell féltened Marillon…-jegyezte meg Yves. – Ravaszabb, mint gondolnád.
- Nyugodtan adj neki, hiszen meg sem érzi – fűzte hozzá Solange, amire Marillon egy fintort vágott.
Mivel nem szóltam egy szót sem, Marillon azt beleegyezésnek fogta fel. Újra neki feszült, hogy elrugszkodjon a talajtól és rám vesse magát. Éreztem a karomban az erőt, hogy Marillonnak elég csak egy centivel közelebb kerülnie hozzám és a földre kerül, de nem akartam bántani.
Apró teste úgy emelkedett a levegőbe, mintha madár lenne. Éles fogsorát megvillantotta, ujjait pedig úgy tartotta, mintha karmok lennének.
Én elkaptam az egyik karját és megfordítottam gyorsan a levegőben, így hátulról átfogtam mindkét kezét és nem tudott szabadulni, csak a lábaival rugdalózni.
Magam is meglepődtem, hogy sikerült őt lefegyvereznem, pedig sosem próbáltam még egy vámpírral harcolni. Láttam a meglepett arcokat és büszkeséggel töltött el, hogy elsőre sikerült helyt állnom. Ám ezt a pillanatot, amikro nem koncentráltam eléggé, Marillon kihasználta, egy szökkenéssel kicsúszott a kezeim közül és váratlanul tőrt rám megint. Észre sem vettem hogyan kerültem a földre. Marillon diadalmas arccal ült rajtam.
- Megvagy! –nevetett elképedt arcomon. –Nem elég elkapni az ellenséget. Harcképtelenné kell tenned.
Nagyon zavart, hogy végül mégis túl járt az eszemen, úgyhogy felpattantam és intettem neki, hogy kezdjük még egyszer. A többiek feszülten figyeltek minket. Még háromszor eljátszottuk azt, ami először történt. Elsőre sikerült elkapnom, de aztán mindig ő győzőtt. Kicsi volt és ravasz. Apámék már egészen megunták a műsorunkat, úgyhogy nem is figyeltek ránk, inkább beszélgettek.
Marillon és én egyre jobban belelndültünk. Végre sikerült kipuhatolnom a gyenge pontjait, magamben pedig éreztem az egyre növekvő erőt. Besötétedett, de mi ugyanúgy láttunk, mintha nappali fénynél lettünk volna. Ezúttal megéheztem a sok harcban, úgyhogy leültem enni. A többiek tüzet gyújtottak.