Rise of the Moon

10. fejezet

Ismét az erdőben

Mivel pont egy pénteki napról hiányoztam, hosszú hétvégét tölthettem el gyakorlással. Marillon, Yves és Solange szintén velünk tartottak, aminek nagyon örültem. Furcsa, hogy a sors arra teremtett, hogy ezeket a lényeket üldözzem. A barátaink voltak, nem az elleségeink.
Marillonnal nagyon jóban voltunk. Sokat beszélgettünk és sokat tanultam az elműlt három napban. Egyetlen dolog hiányzott csak. Kelly. Abban reménykedhettem csak,hogy senkinek nem árulta el a suliban a megmentős esetet. Bíztam Kellyben, de közben voltak kétségeim is. Főleg azzal kapcsolatban, ahogy éreztem. Továbbra sem tudtam, hogy mit akarok. Kellyt akartam, de közben féltettem őt attól, ami mellettem várta volna.
Eltelt a hétfői nap és megint csak otthon maradtam, de elhatároztam, hogy este megint Kellynél leszek. Immár egyenesen tudtam az utat, de ha nem is tudtam volna az illatok segíteségévelpróbálkozhatnék. A hétvége után végre megtanultam használni az érzékeimet igazán és olyan hihetetlen képességeim fejlődtek ki, vagy legalábbis erősödtek meg, amilyenről nem is álmodtam volna.


A párkány alatt ültem. A nap már régen lement, körülöttünk sötétség uralkodott. Mikor Kelly már aludt, újra bemásztam az ablakán. Nagyon nyugtalan volt. Törött karját ide-oda dobálta álmában. Teljesen kimelegedett, mintha mérföldeket futott volna. Mély álomban feküdt, de folyton az én nevemet ismételgette. Ezúttal közelebb ültem. Kezemet a homlokára tettem. Nagyon forrónak tűnt.
- Conor, ne menj el…-ennyit sóhajtott még, majd az éjszaka többi részére csendben maradt.
Úgy döntöttem, másnap mindenképpen bemegyek a suliba. Most már sokat tudok magamról és segíthetném a kutatást is.

Másnap már a parkolóban üldögéltem a kocsim oldalának dőlve, mikro Kelly is megérkezett. Mikor meglátott igyekeztem a lehető leghidegebb arcot vágni. Nehéz volt, hiszen Kellyről volt szó.
Még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit is mondjak neki legelőször, már felém tartott, arcán elszántság tükröződött. Elfordultam, mintha észre sem vettem volna, de akkor sietősre fogta. Még mindig azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, de ő már mellettem állt. Egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Szemöldökét kicsit összehúzta. Ettől még édesebbnek találtam és akármenynire is próbált erősnek látszódni, számomra megint csak egy fújtató kiscica volt.
- Conor! – szólt már messziről. – Beszélhetnék veled?
- Mit szeretnél, Kelly? –fordultam meg kelletlenül.
Nem ezt a reakciót várhatta, mert arcán meglepetés ült. A hangja halványabb lett.
- Azt reméltem…hogy elmondod, mi történt. –Bár elmondhattam volna az igazat.
- Majdnem elütött téged egy autó. –feleltem a tőlem telhető természetességgel.
- Tudod, hogy mire gondolok. Hogyan tudtál megmenteni? Hogy termettél ott?
- Mi lenne, ha elfelejtenénk az egészet. Amint látom, élsz és virulsz. Nincs semmi más, amiről beszélnünk kéne.
- De én láttam, hogy messze voltál. –erősködött.
- Amit te láttál…-kezdtem, de aztán elharaptam a mondat végét. – Örülj inkább, hogy megmenekültél és hagyj.
Kelly arca egészen sápadt lett. Nem akartam neki elmondani, hogy mi vagyok. Akkor úgy is meggyűlölne. Igaz, így is ezt fogom elérni, de legalább nem tudja meg senki, hogy Vadász vagyok.
- De tartozol azzal, hogy elmondod. – mondta újra, és igaza is volt.
- Nem, nem tartozom semmivel. Neked nem.
Ezt annyira élesen sikerült mondanom, hogy Kelly nem is felelt semmit, csak állt előttem, a szeme megtelt könnyel.
- Mi lenne, ha inkább csak megköszönnéd és most már nem erősködnél?
Kelly arcán düh és fájdalom keveredett. Miért olyan fontos neki, hogy tudja mi történt?

Arra számítottam, hogy a nap végére már mindenki tudni fogja, hogy mi történt,legalábbis egy bizonyos részét, de senki sem tett említést az esetről. Miért nem beszélt senkinek sem?
Nem értettem, Kelly miért teszi ezt értem. Tudja, hogy nem akarom az esetet firtatni, megbántom és mégis magában tartja.
Nem tudtam magam túltenni ezeken a dolgokon. Este nem voltam Kellyék házánál, pedig nagyon szerettem volna, csak vámpír barátaink nálunk töltötték az estét. Többnyire tervekről folyt a beszélgetés, de én alig tudtam koncentrálni. Végül elhatározásra jutottam. Nem tudok Kellytől távol maradni.

A következő nap is annyira unalmas volt és nem akartam semmit sem csak hogy végre ebéd legyen és beszélhessek Kellyvel. Azonban nem jött ebédelni. Kimentem, hogy megkeressem. Egy padon ült, olvasott. A gyenge nap, megjegyzem az első olyan nap, amikor végre jó idő van, egészen melegen sütött. Vörös haján megcsillant a fénye. Senki sem volt a közelben, de nem akartam, hogy véletlenül is meghalljanak minket, úgyhogy sietve mellette termettem.
- Beszélhetnék veled? –kérdeztem.
Kelly fáradtan emelte rám a szemeit. Nem aludt volna este? Vagy talán egy hete. Egy szó nélkül felállt.
- Ha nem gond, szeretném, ha elmennénk valahova,ahol senki sem hall minket.
Bólintott,de még mindig nem beszélt. Kezdtem rosszul érezni magam emiatt. Az erdő felé vettem az irányt, pici, halk lépteit hallgattam, miközben már egészen eltávolodtunk a sulitól. Kelly sokkal kisebbeket lépett,mint én, úgyhogy megpróbáltam lassabbra fogni,hogy ne kelljen rohannia. Már egészen bementünk az erdőbe, amikor megfordultam és Kelly majdnem belém csapódott, aztán meg hátra. Megfogtam mindkét karját, hogy ne essen el.
- Úgy döntöttem, hogy nem akarok távol maradni tőled. –semmit nem reagált, úgyhogy folytattam.- Szörnyen viselkedtem,de ha megmondom miért, akkor remélem megérted és nem fogsz nagyon haragudni rám. –még mindig semmi. Csendben figyelt engem. –Kelly?
- Nem értelek.
- Melyik részét? –kérdeztem.
- Nem tudom követni a hangulat változásaidat. Eddig úgy viselkedtél, mint aki megbánta, hogy megmentett, most meg azt mondod, hogy nem akarsz távol lenni tőlem.
- Jó okom volt rá, hogy megpróbáljalak távol tartani.
- Tudom jól. –vágta rá hirtelen. Meglepetésként ért, amit mondott.
- Hogyhogy tudod?
- Tudom, mi vagy és azt is tudom, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy. Ezért valamilyen szinten meg is értem, hogy utálsz, de rossz is. Nem gondoltam volna, hogy…megkedvellek –mondta halkan a végét. –De ez így van és legalább barátok lehetnénk…vagyis megpróbálhatnánk.
- Kelly, most én nem értelek téged.
- Megmentettél,mert olyan gyors vagy…természetfelettien gyors és erős.Figyeltelek és láttam, hogy miket csinálsz. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mi vagy. Tudtam, vámpír azért nem lehetsz,mert nem vagy elég hideg. Ha vérfarkas lennél, azt megismertem volna, hiszen…
- Kelly, honnan tudsz te ilyeneket?
- Onnan, hogy én is…azaz, csak félig vérfarkas vagyok. Apám a quileute törzsből származik. A törzs férfi tagjai egykor mind a farkas klán tagjai is voltak. Női tagok nincsenek igazán… valószínűleg bennem sem dominál ez a vérfarkas ág,de azért létezik. A vérem hordozza ezta tulajdonságot..tlán előtör belőlem. Ezért van az, hogy te ösztönösen irtózol tőlem. Sokat hallottam ezekről és tudok ezt-azt. Persze, így már világos volt, hogy megbántad mikor megmentettél.
Hirtelen hagyta abba a mondandóját, én meg úgy éreztem, hogy az állam valahol a bokám környékén van. Én készültem arra, hogy bevalljam neki, mi vagyok és ő megelőzött. Már ismert és tudott mindent. Ha láttam volna…ha tudom, már rég megmondtam volna neki mindent. De annyira kiismerhetetlen, annyira más, mint bárki. Ez egyszerre vonzó benne és idegesít is. Zavar, hogy nem tudhatom, mire gondol, hiszen neki egészen máshogy jár az agya, mint a korabeli lányoké. Megtart magának minden érzést és az embert szinte széttépi a tudatlanság a közelében. Okosabb, mint képzeltem. Megértőbb, mint bárki,akit ismertem. Hogy akarhat a barátom lenni, miközben tudja, hogy én arra születtem, hogy elpusztítsam az olyanokat, mint ő. És mégis szeret. Én pedig őt, miközben azt hiszi, hogy gyűlölöm. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Egy fekete felhő lebeg a fejünk felett.
- Egy pillanatra sem bántam meg. Jobban bántam volna, ha nem.
Elgondolkozott és láttam, hogy elpirult. Zavarában a lábát nézte. Ezt azért nem szerettem, mert akkor a szemét sem láttam, amiből néha ki lehetett olvasni az érzéseit.
- Ez akkor azt jelenti, hogy nem gyűlölsz? –kérdezte halkan.
- Miért gyűlölnélek? – hiszen homlok egyenest az ellenkezőjét érzem.
- Mert a természeted szerint gyűlölnöd kéne engem. Egy Vadásznak olyan a természete…
- Ez azt bizonyítja, hogy csapnivaló Vadász vagyok.- feleltem mosolyogva. Reméltem, hogy végre megérti, hogy bármik is vagyunk, csak az számít, hogy vele legyek.
Arcán végre megjelent egy kis vidámság. A szemeiből eltűntek a könnyek.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
- Egyszer én is cselekedhetek jól. Reméljük, több alkalom nem lesz, mert még a Mennybe jutok.
- Köszönöm. –mondta nevetve.
- Bármikor. – feleltem. örültem, hogy végre nevet, mert olyankor csodálatos volt. A nevetése kedves és szívből jövő. Az illatával pedig megtelt a tüdőm.