5. fejezet
Válaszok
Eltelt két nap. Kellyvel néha találkoztam, de inkább igyekeztem leszegett fejjel járni, mert nem akartam látni sem ő, sem más pillantásait. Az iskola ennél unalmasabb már nem is lehetett. Teljesen egyedül voltam. Csak messziről követtek csodáló pillantások. És még csak azt sem tudtam, hogy miért kell nekem mindezt elviselnem.
Ezúttal úgy mentem haza, hogy bármi áron, de kiszedem apámból, miért vagyunk itt. Volt egy olyan sejtésem is, hogy a változásaimat is meg tudja magyarázni. Már egészen sötét lett, mire hazaértem. Ő is otthon volt, mert a kocsija a garázsban parkolt. A dolgozószobájában nyitottam rá. Látta, mennyire feldúlt voltam, de ő a hangját sem emelte fel, sőt ahogy felpillantott, rögtön vissza is tért az íráshoz.
- Szóval ma este válaszokat vársz? –kérdezte, pedig még nem is szóltam egy szót sem.
- Mindenre. –feleltem végül határozottan.
- Kezdheted. –inett mosolyogva, hogy foglaljak helyet.
Meglepett ez a hirtelen jött nyitottság, de nem is akartam elszalasztani az alkalmat. Végre fény derűl mindenre, ami eddig nem hagyott nyugodni.
- Miért vagyunk itt? Mit kell itt csinálnunk? –erősen néztem a szemébe, hogy lássa elszánt vagyok és nem elégszem meg félmondatnyi válaszokkal.
- Akkor ülj le,mert hosszú esténk lesz.
Úgy tettem, ahogy mondta. Kezemet az asztalra tettem és várakozóan figyeltem rá.
- Te is hallottál már a gyilkosságokról, amik a környéken történnek. –bólintottam – Ezeket a gyilkosságokat nem hétköznapi emberek követik el, illetve inkább úgy mondanám, hogy nem is emberek. Hallottál már különleges lényekről; vámpírokról, vérfarkasokról történetekből. Könyvek százai foglalkoznak velük, filmeket készítenek róluk, de senki sem ismeri őket igazán. Kitalált lényeknek hiszik őket és nem is hinné senki, hogy itt járnak közöttünk.
- Azt akarod mondani, hogy a gyilkosságokat ilyen lények követték el?
- Vámpírok. Egészen pontosan.
- Szóval több is.
- Még nem tudom.
- Nem tudod? Mi közöd van neked ehhez?- kérdeztem hitetlenkedve.
Apám felállt. Annyira fáradtnak, meggyötörtnek tűnt. Életemben először láttam őt megtörtnek, sebezhetőnek, de nem halogathattam az igazságot. Tudnom kellett mindent.
- Már bánom, hogy nem mondtam el soha ezt az egészet. Úgy kellett volna felnőnöd, hogy tudsz róla. De most esküszöm elmondok neked mindent. –nem nézett rám. A kinti sötétséget bámulta és azon gondolkozott, hol is kezdje el a történetet.
-Ahogy mondtam, léteznek olyan különleges lények, mint a vámpírok és vérfarkasok. A vámpírokat mindig démoni lényként kezelték, féltek tőlük, hiszen veszélyesek voltak az emberekre nézve, gonoszak és kegyetlen teremtmények. Sok igazságot is tudunk róluk. Valóban vért isznak, hidegek, halhatatlanok, sápadtak, nem ver a szívük, sosem alszanak, hihetetlenül erősek és gyorsak.Vannak olyan példányok is, amelyek még több különleges képességgel rendelkeznek, de azok ritkák. A prédájukat úgy cserkészik be, hogy magukhoz csalogatják…nagyon aljas lények, gyilkolásra termettek. Hogy ne fajuljanak el, megteremetettek a vérfarkasok… éltek ők már korábban is, de a vámpírok miatt új feladatot kellett ellátniuk.Óvniuk kellett a természetes egyensúlyt. Erejükben, gyorsaságukban felvették a vámpírokkal a versenyt, ők mégis mások voltak. Alakváltó lények, a testük meleg, veszélyesek az emberekre szintén, de maguktól sosem támadnának rájuk. Ember formájukban alszanak, esznek…jobban beilleszkednek a társadalomba. Mikor farkas formát öltenek, a gondolataik segítségével kommunikálnak…mindig falkában élnek, míg a vámpírok klánokat alkotnak…kisebb családokat.Kevés köztük az egyedül élő példány.
Ahol van vámpír, ott van vérfarkas is. És ez a két teremtmény egymás ellensége. De az emberek sem maradtak ki ebből a harcból. Mivel féltek mindkét teremtménytől, védelmet szerveztek. Volt egy népcsoport, amely Európába vonult, és ott szétszóródott. Azért, hogy mindenhol védelmet szervezzen. Ennek a népcsoportnak a tagjai voltak a corok. A nevük Cor-törzs volt, később mint Vadászokat említik a krónikák a törzset.
Mikor a kereszténység a legerősebb vallás lett a világon, az ő vezetőik istentelen lényeknek, az ördög szolgáinak, lelketlen démonoknak és még sorolhatnám mi mindennek nyilvánította a vámpírokat és a vérfarkasokat, míg a Vadászokat szövetségesének fogadta a másik kettő üldözésére. A Vadászokban kialakult mind a vérfarkasok, mind a vámpírok olyan tulajdonságai, amiknek a segítségével felvehették velük a harcot. Róma lett a székhelyük. Még ma is az, ám a Vatikán igyekszik elhallgatni a létezésüket. Hiszen megtagadta a vámpírok és a vérfarkasok létezését is.
A Vadászok segítettek az inkvizíció során elkapni rengeteget ezek közül a lények közül. Véres harcok dúltak,mert nem két oldal volt ebben a háborúban, hanem három.Rengeteg áldozat lett. A vérfarkasok, azonban még az elején meghúzták magukat és őket nem is tekintettük nagy ellenségnek, hiszen ha nincsenek vámpírok, nincsenek ők sem. Az ő létük csupán az egyensúly megtartása miatt kellett, mint már mondtam.
Az utolsó nagy csata Volterrában volt. Akkor ott békét kötöttek a Vadászok és a vámpírok egy feltétellel, hogy nem teremtenek több vámpírt, ám ők megszegték ezt az egyezséget. Visszahúzódtak Volterrába a vezetőik, még a fajtájuk szétszéledt a világban és minden maradt a régiben. Csakhogy többé nem voltak háborúk, sem tárgyalások. Többé nem hallhattak az emberek ezekről a dolgokról. Mindent titokban kellett tartani, a Vadászok pedig felesküdtek Rómának, hogy védik az embereket és üldözni fogják azokat, akik veszélyeztetik az életüket. –kis szünetet tartott, majd felém fordult.- Én is ilyen Vadász vagyok.
Azért vagyunk itt, mert egy vámpír vagy az is lehet, hogy több sorozatos mészárlást végez itt, amivel ráirányíthatja az emberek figyelmét a Vadászokra és a vérfarkasokra is, és mert a mi feladatunk a védelem. Ezért volt az a rengeteg költözködés, hogy annyi helyen laktunk, mert mindig valahol máshol ütötte fel a fejét a veszély. De nem öltem meg egyet sem. Megérzik a jelenlétünket és akkor meghúzzák magukat. Csak a megfélemlítés a célom…én nem ítélkezem többet. Még egy ítélet vár rám és utána vége.
Tartott egy kis szünetet és a reakciómat várta. De én nem sok mindent tudtam erre mondani. Igazából csak még több kérdést indított el bennem. Úgyhogy ki is böktem a legelsőt, ami nem hagyott nyugodni.
- Mikor azt mondtad, hogy kialakultak olyan tulajdonságok…pontosan mikre gondoltál?
Láttam rajta, hogy furcsállja a kérdésem, de ennek ellenére válaszolt.
- Gyorsabbak vagyunk az átlag embernél, erősebbek is, élesebb a látásunk, a szaglásunk, a hallásunk…de mi öregszünk, nem vagyunk halhatatlanok, sem sebezhetetlenek. Nem tudunk alakot váltani. Vannak utódaink, tehát a Vadász képességet örökíthetjük. Nem harapás útján válunk azzá,amik vagyunk. Alvás igényünk nagyon nincs, hiszen az őrködés, az éberség az egyik fontos fegyverünk. Nincsenek különleges képességeink, hiszen főleg a védelmet képviseljük. Csak annyi tulajdonságunk van, amennyivel az ellenséget legyőzhetjük. És az is akkor alakul ki, ha a közelünkben vannak ezek a lények, amik kiváltják belőlünk. Persze sok gyakorlás kell ahhoz, hogy mindent tökéletesre fejlesszünk.
- Tehát ha ezt örkítitek, akkor, ez azt jelenti, hogy én is…
- Vadász lennél.
- Lennék?
- Tekintve, hogy sosem hagytam, hogy ezeknek a lényeknek a közelébe kerülhess, nem alakult ki benned. Ezért nem árultam el neked semmit, ezért nem akartam, hogy tudd, mi vagyok. Nem akarom, hogy Vadász légy.
- De miért? –kérdeztem értetlenül.
- Mert ennek a háborúnak véget kell vetni. – mondta csendesen. -Nem azt akarom, hogy a vámpírok vagy a vérfarkasok száma tovább nőjön, csak azt, hogy te ne keveredj bele.
- De ha az a sorsom, hogy Vadász legyek… -próbáltam ellenkezni.
- Neked nem az volt a sorsod. –mondta maga elé.
Hallgattam és vártam, hogy folytassa.
- Azt mondtam, hogy anyád meghalt kiskorodban. Nos, egész pontosan, egy éves voltál, amikor úgy döntöttünk, hogy hátat fordítunk ennek az egésznek. Ő is úgy gondolta, hogy értelmetlen az üldözés, a harc, hiszen a természet úgyis megtalálja a maga egyensúlyát. Anyád nem volt Vadász,de az apja igen, így tudott mindent. Együtt határoztuk el, hogy téged nem teszünk ki ennek az egésznek.
Volt valami, amit mindenképpen el akartam neki mondani, de még folytatta.
- Tudod, a vámpírok gyakran nem csak úgy ölnek,mert szomjasak. Van, hogy egy-egy ember vére különösen vonzó a számukra. Volt egy vámpír, akinek Helen – régen nem mondta már ki anya nevét, úgy tűnt, most is nehezen ment neki- vére ilyen volt. Mindennél jobban vágyott a vérére és… -nem tudta befejezni a mondatot. De nem is volt szüksége rá. Immár tudtam, hogyan halt meg anyám és megértettem végre, miért hallgatott róla olyan sokáig. Bár dühös is lehettem volna, hogy mindezt sosem árulta el nekem, a fájdalom, amit az arcáról leolvastam elárulta, hogy képtelen lett volna rá és talán öt éves korom óta először elöntötte a könny a szememet. Pont anyám esett áldozatául ennek a borzalomnak, pont ő,aki véget akart vetni neki. Amilyen hirtelen jött a könny a szemembe, olyan hirtelen is szívódott fel. Nem voltam érzéketlen, de sírni sosem tudtam. Valószínűleg az tett ilyen keménnyé, hogy apám úgy nevelt, hogy kicsit olyan lettem, mint ő. Még most sem gyengült el, hogy ezekről a dolgokról beszélt, megtörtnek és mérhetelenül szomorúnak látszott, a szeme legalábbis azt árulta el, de egyetlen könnycsepp sem jelent meg bennük. Most már értettem mindent. Mikor már egy ideje hallgattunk, csendesen, mintha csak magának magyarázta volna még hozzátette:
- Mivel azt akartuk, hogy belőled ne legyen Vadász, ezért távol tartottalak ettől a világtól, de én az maradtam, mert meg akartam találni a gyilkost. Sosem nyugodtam, sosem álltam meg és nem is fogok addig megállni, míg meg nem találom.
Egy szót sem szóltunk többet. Ültünk a konyhaasztalnál, míg a reggeli fény ki nem zökkentett mindkettőnket a gondolatainkból.
Az este után végképp semmi kedvem nem volt bemenni az iskolába, de apám ragaszkodott hozzá, hiszen, mint mondta, most már tudom az igazat, de ennek ellenére minden marad a régi, hiszen nem lehetek Vadász. Igazából magam sem tudtam, hogy vágyom-e rá, de gondolat végig ott motoszkált az agyamban, és valahányszor elképzeltem magam, hogy hogyan élem le a hátralévő életem, csak Vadászként tudtam magam elképzelni. Nem lehetett másképp, hiszen Vadásznak születtem!
Aznap egyáltalán nem figyeltem semmire az órákon, hiszen rengeteg új információt kellett feldolgoznom. Azt sem tudtam, milyen órákon ülök, csak mentem egyik teremből a másikba. Az emberek összemosódtak körülöttem, noha a látásomnak semmi baja nem volt, sőt.
Ekkor azonban villámként hasított belém a felismerés.
Apám azt mondta, hogy a Vadász ösztönök, a tulajdonságok csak akkor jönnek felszínre, ha a környezet kiváltja belőlünk. Ami azt jelenti, hogy a környezetem váltja ki belőlem mindezt…a gyorsaságot, az erőt. A hallásom, a szaglásom, a látásom…minden egyre erősebb volt, szinte hihetetlen. Az agyam úgy járt, mint valami felhúzott óra.
Ezek szerint a környezetemben kell lennie a vámpírnak vagy vámpíroknak, amik gyilkolnak. Hiába kutattam, a diákok között senkit sem láttam, akin a vámpírok bármely tulajdonsága felfedezhető lett volna. Egyetlen apró jel sem volt. Pedig próbáltam, minden érzékszervemmel kutattam, de semmi. Ráadásul én voltam az egyetlen új ember az iskolában, és a vámpírnak is csak nem rég lett volna szabad megérkeznie…az agyam sorra gyártotta az újabb kérdéseket, ötleteket, de semmi sem stimmelt.
Az asztalnál magamban üldögéltem egy szelet pizza felett, amikor Kelly lépett be a terembe. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de mindketten elkaptuk a tekintetünket a másikról. Most, hogy ennyi új dologgal kellett szembenéznem, úgy éreztem, Kelly az utolsó probléma, amivel még terhelni akarom az agyam.
Benyomtam az utolsó szelet pizzát, aztán felkaptam a kólámat és kivágtattam az épületből. Mivel még sok idő volt az óra kezdetéig, úgy döntöttem, hogy azt inkább a kocsim magányában töltöm el. Ott legalább nem zavartak a továbbra is szűnni nem akaró kíváncsi tekintetek…nem is kíváncsiak voltak. Némelyik szinte széttépett. Ijesztő ez a viselkedés…az emberek olyan furcsák tudnak lenni.
Mikor hazaértem délután, egyedül voltam a házban.
Ezek szerint apám most éppen vámpírokat kerget valahol- gondoltam magamban.
Miután egésznap ezek a gondolatok foglaltak le, úgy éreztem, kell valami megnyugtató dolgot csinálnom. Leültem a zongorához és a már az utóbbi napokban vagy százszor elhangzott dallamot játszottam. Nem akartam Kellyre gondolni, hiszen a kapcsolatunk már végképp rossz irányba terelődött és világosan megmondta, hogy azt szeretné, ha békén hagynám, de nem tudtam nem gondolni rá.
Elhatároztam, hogy hidegen kezelem a helyzetet, hiszen ez az érzés biztos el fog múlni egyszer.
Annyi minden kavargott bennem, hogy úgy érzetem szétfeszülök.
Próbáltam értelmesen gondolkozni, de nem ment. Nem is sejtettem, hogy a következő nap mi mindent tartogat még.
2009. június 16., kedd
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése