Rise of the Moon

11. fejezet

A gyilkos megérkezik

A napok teltek és Kelly társaságában már nem tűnt annyira unalmasnak az iskola. Bár apámnak nem mondtam, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt mentem vissza mégis a suliba.
Kelly közelében minden perc hasznos volt végre. Életemben először úgy éreztem, hogy megéri felkelni minden nap. Ezt mondjuk csak képletesen értem,mert aludni nagyon nem aludtam.
Mivel nem voltunk osztálytársak, csak a szünetekben találkoztunk és mindig együtt ettünk. Vagyis főleg csak ő evett. Én nem kívántam már semmilyen élelmet magamhoz venni. Ha ettem otthon hétvégén, akkor következő hétvégééig eszembe sem jutott, hogy egyek. Ilyenek a Vadászok.
Szívesebben hallgattam, azt, ahogyan Kelly beszélt. Ha olyasmiről beszélhetett, amit nagyon szeret, vagy nagyon érdekelte mindig bele lendült. Én pedig figyeltem. Minden szavát ittam és csodálkoztam is, hogy ennyire egyformák vagyunk. Amit mondott, olyan volt, mintha én mondtam volna. Persze, úgyanúgy kérdezett is, de a kérdéseket jobban szerettem én feltenni.
Úgy éreztem, mindenről tudni akarok, ami vele kapcsolatos…össze akartam kötni magamban minden megismert pontját, de minél többet mondott, annál kevesebbet tudtam.
Ezért esténként, mikor ő már aludt és én meg a szobájában ültem, próbáltam még több mindent megtudni róla. De csak több kérdés vetődött fel.
Kelly persze nem tudta, hogy esténként nála vagyok. Biztos megrémisztette volna a gondolat, hogy valaki leselkedik utána, pedig úriember voltam és a kellő pillanatokban mindig elfordultam.
Egyik este, amikor már javában szuszogott -mikor úgy csinált, tudtam, hogy mélyen alszik- megpillantottam egy nyitott könyvet az asztalán. Föléhajoltam, fény nélül is úgy láttam, mintha nappal lett volna. Kelly apró betűi olyanok voltak, mint a gyöngy, mikor láttam, hogy a naplója el akartam kapni róla a szemem, hiszen nem akarok bele olvasni az engedélye nélkül, de az utolsó soron megakadt a szemem.
„ Most már biztos, hogy szerelmes vagyok Conor Hayes-be.”
Ez az egy mondat, olyan örömmel töltött el, hogy legszívesebben felugrottam volna, de akkor Kellyt is felkeltem. és ugyanakkor aggódalomra is késztetett, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Kelly is szenved. Barátságnál több nem lehet közöttünk, mert az veszélyes lenne.
Épp elég volt, hogy én szenvedek és most már kiderült, hogy ő is. Ez csak az én hibám, hiszen én próbáltam meg a közelében maradni. Én töltöttem vele minden szabad percemet.
Annyira felerősödött bennem minden érzés, hogy megrémültem. Féltem valami ostobaságot cselekednék, ezért inkább hazamentem. El kellett mondanom apámnak.

A nappaliban ültünk. Apámnak elmondtam, hogy szeretem Kellyt, illetve magam sem voltam biztos benne, hogy mi az, amit érzek, de nagyon erős volt. Elmondtam, hogy Kelly apja vérfarkas volt, de már öt éve meghalt egy balesetben. És biztos voltam abban is, hogy bár Kellyn nem mutatkoznak a származásának a jelei, az ő közelségére alakulhatott ki a Vadász énem.
- Pont ez a baj. –kezdte. – Ha a közelében előtör belőled a Vadász,akkor bármilyen érzelmi hatásra kiválthat belőled többet.
- Akaratomon kívül bánthanám? – kérdeztem.
- Igen.
Nem szóltam semmit. Tudtam valahol mélyen, ha nem is érzem, attól még én magam is veszélyes lehetek Kellyre nézve. Elég csak túl közel kerülnöm hozzá és megölhetem, hiszen mégis csak egy vérfarkas volt az apja.
- De…-folytatta apám.- Ez még nem jelenti azt, hogy meg is teszed.
- Hogy érted?
- Conor, a te akaratod olyan erős, hogy biztos vagyok benne, tudnál magadon uralkodni. Valamiért másabb vagy, mint az átlagos Vadászok. Sokkal intenzívebbeka tulajdonságaid. Emlékszel, amikor Marillon ellen kellett kiállnod és már elsőre majdnem legyőzted. Egy olyan Vadásznál, aki még alig van tisztában az erejével, a tudásával ez lehetetlen lett volna. Marillon mögött több mint száz év tapasztalat van, míg te azelőtt sosem próbáltad ki a tudásod. Mivel nem várt teljesítmény volt, amit mutattál, nem tudhatjuk azt sem, hogy ebben az esetben is nem vagy-e sokkal nagyobb tudatának abban, hogy mit teszel.
- Nem sodorhatom veszélybe Kellyt.
- Nem fogod. – tette a vállamra a kezét. A zongorámnál ültem és a billentyűket figyeltem, miközben gondolatban messze jártam.
- Nem kéne ennek fordítva lennie? – feletem gúnyosan nevetve.
- Minek? –kérdeztem mosolyogva apám.
- Nekem kellene téged győzködnöm.
- Engem már meggyőztél. – válaszolt és a zongorán heverő kottapapírra bökött. Annak a dalnak a kottája volt, amit Kellyről írtam. Elmerülten néztem a papírra és észre sem vettem, hogy apám kiment a szobából. Magamra maradtam a gondolataimmal és egyszer csak az ujjaim megint az ismerős dallamot kezdték játszani.


Másnap már az utolsó órának is vége volt. Kelly egy nagy mappát cipelt, valószínűleg a rajzai voltak benne. A kapuban azonnal kivettem a kezéből és elkísértem a kocsijáig. Szívesebben vittem volna inkább én haza, mert abban a régi roncsban nem igazán biztam. A Tudat, hogy Kellynek egyetlen haja szála is meggörbülhet szinte megőríjtett.
Bedobtam a hátsó ülésre a mappát, de Kellyt nem engedtem beülni. A visszacsukott ajtóhoz szórítottam, illetve csak a kezeimet a két válla mellé támasztottam.
Meglepődve nézett rám. Miért meglepődve? Miért nem félve? Hiszen a közelemben óriási veszélynek volt kitéve. Miért nem éled fel benne az az életösztön, ami arra készteti, hogy messzire elkerüljön egy olyan alakot, mint én?
Bár a parkoló tele volt, senki sem figyelt ránk. Kelly melegbarna szemeiben fény csillant. A fény végig futott az arcán és vörös hajzuhatagán. Egy felhő elvonult a Nap elől és végre eljutott hozzánk annak fénye. Kelly olyan volt, mintha nem is evilági teremtmény lenne. A vállain leomló hajára néztem.
Közel hajoltam, egészen közel. Míg a nyakához nem ért az orrom. Beleszagoltam a hajába, az eddig is körülölelő illat, most tetőtől talpig átjárt. Kelly megremegett és hirtelen elkaptam a fejem. Biztos, megijesztettem.
Az arcába néztem, nem szóltunk semmit, csak a hangos szívverését hallgattam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kelly zavartan nézett le. Mindig zavarba jött, ha rámosolyogtam, de mi mást tehettem volna. Ő váltotta ki belőlem. Ő volt az, aki már elviselhetetlenül szép volt kívül-belül…meg sem érdemeltem őt. Az arcába hulló hajtincset a válla mögé simítottam. A kezem hozzá ért a forró bőréhez.
De tűrtöztetnem kellett magam. A végén még úgy elszabadulok, hogy kárt teszek benne és azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Szörnyű érzés, hogy pont az válltja ki belőlem a gyilkos ösztönt, akit szeretek.
Kinyitottam neki az ajtót. Mikor beült, becsuktam és még egyszer behajoltam hozzá. Megsimítottam a haját, aztán felálltam és a kocsimhoz mentem. Ha tovább maradok, bármi megtörténhetett volna.


Este már otthon ültem, Kellyhez készültem volna, amikor Marillon toppant be hozzánk feldúltan. Apámon látszott, hogy sejti mi történt, Marillon azonban azonnal belefogott.
- Itt van a gyilkos Neah Bay-ben.