Rise of the Moon

12. fejezet

Tiltások

Felpattantam a fotelből a hírre. Az első kérdésem nehezen akart kibukni belőlem, talán tartottam a választól.
- Kit ölt meg?
Marillon döbbenten nézett rám.
- Még nem ölt meg senkit. –felelte nagy szemekkel.- De már a környéken van. Az állatok idegesek.
- Akkor még nem is biztos. –mondtam. –Tőletek is lehetnek idegesek az állatok.
- És tőletek is.- vágott vissza Marillon.
- Erről most ne nyissunk vitát. – szólt közbe apám. – Mit gondoltok, mikor gyilkol? –fordult Marillonhoz.
- Talán még ma, de holnap mindenképp. Régen evett már, azóta csak állati vérhez juthatott. Nagyon szomjas.
- Neah Bay messzebb volt, mint az eddigi városok.
- Igen. –helyeselt Marillon.
Nagyon jól elbeszélgettek, de engem zavart, hogy semmi konkrétat sem csináltunk. Kit érdekel, hogy mikor támad, a fő, hogy senki se essen az áldozatául.
- Mit csinálunk akkor? –kérdeztem sürgetően.
- Várunk. –válaszolt apám.
- Várunk? Mire?
- Hogy jelet hagyjon…
Nagyon reméltem, hogy nem arra gondolt, amit hittem, hogy gondolt.
- Ugye a jelet nem úgy érted, hogy…
- Attól tartok, igen. –valszolt most Marillon.
- De azt nem lehet.- mondtam magamból kikelve. Hogy gondolták, hogy egyetlen embert is hagyunk áldozatul esni? Akkor mi a fenét keresünk itt, ha nem azért, hogy megmentsük az ártatlanokat?
- Csak akkor kaphatjuk el. Ezúttal nem menekülhet. Itt leszünk és besétál a csapdába. –mondta Marillon.
- Úgy, hogy egy ártatlan embert használunk csaléteknek? –kiáltottam.
- Mindig vannak áldozatok. – mondta apám csendesen.
Nem akartam hinni a füleimnek, hogy ezt az ő szájából hallottam. A düh és a tehetetlenség szétmart. Igazuk volt, hogy nyomra kellett várnunk. Addig nem is sejthetjük, hogy hol tartózkodik, amíg nem hagy maga után egy nyomot. De közben nem hagyhattam azt sem, hogy valakinek baja essen. Hiszen ez is a dolgunk. Minden élet számít!
- Anya halálakor is ezt mondtad?
Abban a pillanatban, hogy ez kicsúszott a számon, megbántam, hogy hagytam. Apám arca olyan fehér lett, mint a fal és olyan fájdalom ült az arcára, hogy szinte már én is éreztem azt.
Marillon döbbenten figyelt rám és azonnal apám oldalán termett. Belekarolt, bár apámnak nem volt szüksége támogatásra. Ez csak baráti gesztus lehetett tőle.
Sajnáltam, hogy megbántottam apámat, de közben csak azokra gondoltam, akik Neah Bay-ben élnek. Igazából rajtunk kívül senkire sem számíthattak. Nincs más erő, ami megállíthatna egy vérszomjas vámpírt.
És ha Kelly lenne az áldozata? Hiszen Kelly illata, a vérének az illata úgy csalogatja a ragadozót, mint a mágnes. A gondolatba is bele tudtam volna őrülni.
Marillon és apám csendben figyeltek rám. Nem bírtam tovább állni a tekintetüket, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Gyorsaságra vágytam, azt akartam, hogy valami elfelejtesse velem ezt az egészet. Kivágtattam a hátsó ajtón és amilyen gyorsan csak tudtam a tenger felé futottam. A hűvös szél kitisztította a fejemet.
Ahogy a tengerparti sziklákon álltam, magam is elcsodálkoztam, hogy mit váltott ki belőlem ez az érzelmi indulat. Néhány perce még úgy éreztem, hogy széttépném az összes ilyen lényt, aki ártatlanokat bánt. Rombolni akartam, széttépni, megölni valamit vagy valakit. még jó hogy ezt az érzést levezettem a futással.
Aztán eszembe jutott Kelly. Szóval így viselkednék, ha esetleg túl közel kerülnénk egymáshoz? Mint egy őrült, vagy egy eszelős vadállat.
Egy másodperc töredéke alatt megölhetném és míg élnék bánnám.
És mégsem tudok távol maradni tőle. Nem maradhatok távol, hiszen én vagyoka z egyetlen, aki meg is tudja őt védeni…akinek meg kell őt védeni.
Úgy éreztem, mintha ketté szakadnék.


Másnap sokkal korábban indultam el otthonról és nem a sulihoz mentem, hanem előbb Kellyék háza elé. Az eső esett, mint majdnem mindig.Egy épület mellett húzodtam meg és láttam, hogy Kelly anyja elhagyta a házat. A másik lány kezében a kisfiúval a bejáratból integetett neki. Nem tudom, hogy ők kik lehettek. Nem sokára nagyobb mozgolódás lett a házban és a fekete hajú lány is elment a kisfiúval otthonról. Csak Kelly maradt otthon.
Micsoda felelőtlenség egyetlen pillanatra is magára hagyni? Kelly a saját lábában is képes megbotlani, ráadásul annyira törékeny, mint a porcelán.
A bejáratukhoz hajtottam és néhány perc múlva már nyílt is az ajtó. Kelly megkövült, amikor meglátott. Lejött a lépcsőn és megállt előttem. Az illata még finomabb volt az esőben.
- Hogy kerülsz ide? –kérdezte.
- Arra gondoltam, mehetnénk együtt suliba. –feleltem vidáman. Nem volt nehéz, hiszen vicces volt, hogy ennyire megdöbbent a látványomtól. Nem szólt semmit, úgyhogy komolyra váltottam én is.- Persze, csak akkor, ha nem baj.
- Nem…dehogy. –mondta zavartan. Nem számított a mai fuvarra. Kinyitottam neki az ajtót, ő továbbra is hitetlenkedve ült be a kocsiba. Gyorsan megkerültem az autót és egy pillanat alatt már mellette ültem. Éreztem, hogy figyel, de próbáltam az utat nézni. Azt nem mondhattam el, hogy egy gyilkost keresünk és hogy azért vagyunk Neah Bay-ben.
Csak egy sóhajt hallottam, úgyhogy ránéztem.
- Mi az? –kérdeztem.
- Akkor elmondod, hogy miért jöttél értem?
- Mondtam már.- feletem ártatlan arccal.- Hogy együtt menjünk suliba.
Megint csak egy sóhaj volt a válasz, de mielőtt reagálhattam volna, kifakadt.
- Mindig azt hiszem, hogy egyszer talán tudni fogom, mit miért csinálsz.-Nem tudom mire gondolhatott. Biztos a tegnap délutáni búcsúra? – Azt remélem, hogy nem fog frusztrálni sosem, hogy nem tudom mire gondolsz, mit érzel…de nem. Ez egyre rosszabb.
- Te beszélsz frusztrációról? Azt tudnád, hogy én mit érzek néha. Mit néha, állandóan! Hozzád képest nyitott könyv vagyok. Bezárkózol teljesen, a reakcióid kiszámíthatatlanok. Egész nap azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek veled. Éjjeleken át gondolkozom rólad. Még aludni sem hagysz. – sokkolóan hathattak rá a szavaim, az arckifejezéséből legalábbis ezt szűrtem le, de rátettem még egy lapáttal. – Nem mintha egyáltalán aludnék.
- Nem szoktál aludni? – kérdezte elhűlve.
- Most nem az a lényeg, Kelly. Nekem mindennél fontosabb, hogy vigyázzak rád. Szinte megőrülök, ha nem látlak, vagy nem tudom, hogy jól vagy-e. – mondtam hol őt, hol az utat figyelve.
- Ne hajts olyan gyorsan, nem vagyunk késésben. – felelte.
Erre nevetnem kellett. Itt egy gyilkos a város közelében, ugyan ő nem tudja, de hatalmas veszélynek van kitéve és a vezetésem az, ami a legjobban zavarja?
Pont ez az, amiről beszéltem. Egyszerűen kiismerhetetlen.
- Talán félsz?
- Igen. Utálom, ha valaki gyorsan hajt.
- Tőlem is félsz?
- Miért félnék tőled?
- Miért is…- színleltem a gondolkodást, mintha nem lenne vagy ezer oka, hogy féljen tőlem. –Talán mert a természet törvényei szerint ellenségek vagyunk.
A kabátja cipzárát tekergette.
- Nekem nem számít. –felelte csendesen.
- Pedig kéne Kelly. Kéne, hogy számítson,mert az életed múlik rajta.
- Nem sokat ér az életem, ha nem vagy velem. –válaszolta. A szavai úgy szúrták a mellkasomat,mintha kést döfött volna belém.
De próbáltam összeszedni magam.
- Akkor szerencsédre, bár igazából balszerencsédre, az van, hogy nem tudok tőled távol maradni.
- Szóval…akkor nem mész el? –kérdezte, most már az ujjait tördelve. Nem akartam, hogy feszült legyen, meg akartam nyugtatni, úgyhogy megfogtam a bal kezét, amit aztán nem is engedtem el amíg le nem parkoltunk a sulinál.
- Sehova nélküled.
Kicsit elpirult és halvány mosoly jelent meg az arcán, de elfordult, mintha azt akarta volna, hogy ne lássam. De én akartam.
- Nézz rám Kelly.
Nemet intett és kifelé bámult. Annyira makacs…
- Nézz rám, kérlek. –kértem szebben. Ez hatott. Végre valami, amivel kicsit meg lehet törni. Az arca pirosabb lett egy kicsit. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen szépség létezik? Nem lehet földi lény, ahhoz túl meseszerű.
Az eső annyira esett, hogy az álló autó üvegén át semmit sem lehetett látni. A bal kezem még mindig a kormányon volt, de teljesen felé fordultam. Jobb kezemmel elengedtem a kezét és egy kicsit feljebb emeltem az állát. A bőre meleg volt és selymes, az illata pedig hihetetlen.
A szájára figyeltem, ami fehér bőre mellett különösen pirosnak tűnt. Ajkai olyanok voltak, mint két érett eper. Éreztem, ha nem kóstolom meg őket, akkor széttép a vágy. Lassan közelítettem meg. Esélyt adva neki, ha meggondolná magát, akkor elhúzódhasson. De nem tiltakozott. A szeme csillogott és úgy éreztem, ez csak annak a jele lehet, hogy ő is akarja. Ennek nagyon örültem, önbizalmat adott. Kelly nem mozdult, az én ajkaim pedig megtalálták az övét.
Valóban annyira édesek voltak, mint az eper.
Kezemet lassan a nyakára csúsztattam, és egyre közelebb húzódtam. Először a felső ajkát csókoltam végig, majd az alsót. Kelly eddig úgy tűnt mozdulatlanul marad, de aztán résnyire nyitotta a száját. Én is. Kezei a hajamba fonódtak. A légzésünk szaggatottá vált és úgy tűnt nem tudunk egymástól elszakadni. Nem is akartunk. Aztán végig csókoltam az arcát, így ő levegőhöz jutott. Nekem nem volt különösebben szükségem a levegőre. Inkább Kellyre.
Aztán hirtelen felbátorodott és ajkait visszaszórította az enyémekre. Már teljesen az üléséhez nyomtam, úgyhogy megpróbáltam visszább húzódni, de görcsösen kapaszkodott belém.
És akkor, mint valami villámcsapás egy erős, égető érzés csapott belém. Az illata belengte a tudatomat. Mintha valaki benyomott volna egy gombot a fejemben. Arra gondoltam, ha sokáig nem hagyom még levegőhöz jutni, akkor megölöm. Az ijesztő a dologban, hogy az volt a célom. A gondolatra elhúzódtam tőle. Kinyújtott jobb karom volt köztünk.
Féltem, hogy olyasmit teszek, amit később nagyon bánnék. Kelly lassan nyitotta fel a szemeit, úgy tűnt kicsit szédül. A kezem még mindig a nyakán volt. Úgy lélegzett, mintha több kilométert futott volna. A szíve is nagyon hangosan vert.
- Valami baj van? –kérdezte zihálva.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy koncentráljak, ezért csak egy bólintást engedtem meg magamnak.
- Rossz volt a…-kezdte ijedten.
- Dehogy. –feleltem, nehogy kétségei legyenek, hiszen annyira csodálatos volt, hogy le sem lehet írni. – Csak úgy éreztem…
Nehezen tudtam megfogalmazni, hogy mit is éreztem, főleg, hogy próbáltam úgy, hogy ne ijesszem meg vele. Mert…mit is mondhatnék…átvillant az agyamon, hogy megölöm.
- Hogy sok volt? –kérdezte óvatosan.
- Igen.
Kedvesen nézett rám. Megértően! Miért teszi ezt velem? Miért próbál megérteni? Hiszen most akartam megölni. Dühített a megértése. Dühített, hogy nem nézhet rám másképp csak megértően,mert annyira szörnyeteg vagyok, hogy ahelyett, hogy adnék neki, csak el akarok venni tőle. Az életét. Arra vágytam abban a pillanatban.
El kaptam róla a kezem és a kormányt markoltam. Reccsenés hallatszott. Na jó, új kormányra is szükségem lesz…
Becsuktam a szemem. Megnyomtam az ablak gombját, így friss levegő áramlott be, amiből mélyeket szívtam és lenyugodtam kicsit. Kelly lassan mozdult meg, majd lágyan a karomra tette a kezét. Már megint ez a megértés! Miért nem menekül el? Miért nem kéri, hogy menjek el én? Vagy próbálna meg ütni, mondjuk az csak neki fájna, és faképnél hagyna…meggyűlölne. Annyi megvetést érdemelnék és ő helyette megértő.
Legszívesebben leköptem volna magam.
- Ezt nem szabad többet. –végre sikerült beszélnem. – Tovább is mehettünk volna és ki tudja mi lett volna a vége.
Kelly lágyan simogatta a karomat. Elkaptam a kezét.
- Hallod, Kelly? Meg is ölhettelek volna…
Kicsit felszisszent. valószínűleg nagyon szorítottam a kezét. Mielőtt visszaadtam volna neki, megcsókoltam, ő pedig a fejemhez hajtotta a fejét.
- De nem tetted. – a jobb kezén a gipsz alól kilógó ujjaival simogatta a hajamat. Óvatosan megfogtam a kezét.
- Fáj még?
- Most nem. –felelte mosolyogva és lenézett a kezeinkre, majd felemelte az enyémet és mindegyik ujjamat megpuszilta.
- Bocsáss meg. –mondtam. Sovány vígasz, de nem tudtam, mit mondjak. Nincs mentség a tetteimre.
- Nincs miért bocsánatot kérned. –válaszolta és már éppen szólni akartam, amikor az ujjait a számra tette. – El fogunk késni.
Gyorsan kipattantam az autóból, láttam, hogy már senki sincs a parkolóban, úgyhogy egy pillanat alatt az ő oldalán termettem és kinyitottam az ajtaját.
- Tudod, a többi ember nincs hozzá szokva az ilyesmikhez. –mondta.
- Ehhez? – kérdeztem mosolyogva és újra megtaláltam az ajkait. Mikor elhúzódtam kicsit szédelgett, de szorosan tartottam.
- Kétségkívül ez sem mindennapi látvány itt, de én a gyorsaságodra gondoltam.
Besétáltunk az épületbe. Elkísértem a terméig és elbúcsúztunk egymástól. Ebédnél újra találkoztunk, addig csiga lassúsággal telt az idő.
Míg evett, begipszelt kezének ujjaival játszottam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vettem semmit, megpakoltam a magam tálcáját is, de nem tudtam enni.
- Azért ehetnél. – szólt korholóan, mikor az én pizzámat is neki adtam.
- Minek, ha nem vagyok éhes? – kérdeztem értetlenül.
- Mert egyedül nem tudok ennyit enni.
Pedig ehetett volna nyugodtan, hiszen olyan vékony volt. Persze nekem nem számított,hogy hogyan néz ki, olyan szempontból, egyszerűen csak féltettem. Erről eszembe is jutott mindjárt, hogy mit akartam neki még reggel mondani.
- Egyébként szeretném, ha sötétedés után, meg bármikor a nap folyamán, nem mászkálnál egyedül a városban és a környékén. Igazából annak sem örülök, ha bárki mással mászkálsz az adott időpontokban. Az lenne a legjobb, ha egy ideig nem is járnál el sehova.
Kelly nagy szemekkel nézett rám.
- Úgy értsem, hogy… megtiltod, hogy…eljárjak otthonról?
- Valami olyasmi. – válaszoltam és unalmamban beleharaptam az almámba.
A szeme megint elkerekedett, nem tudta mit mondjon erre a tilalmamra.
- De miért?
- Gondolom hallottál azokról a gyilkosságokról a környéken.
- Ugye, nem gondolod komolyan…
- De. A legkomolyabban.
Mélyet lélegzett, hogy ne legyen dühös. Nagyon.
Mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította.