Rise of the Moon

6. fejezet

Hiba

Minden nap ugyanolyannak tűnt. Még az idő sem változott. Esett, ha nem, akkor is hűvös volt, az eget szürke felhők takarták, mögöttük a Nap is csendben megbújt.
Unottan játszottam egy kupakkal az asztalon. Már ebédszünet volt és mint mindig, egyedül ültem a szokásos asztalomnál.
Az érzékeim már rettentően erősek voltak és kínzóak is. Nem elég, hogy egész nap szenvedtem, most már egyáltalán nem aludtam, úgyhogy esténként is az volt a programom.
A hallásom annyira erős volt, hogy azt is meghallottam, ha mondjuk a terem másik végében leesik egy gombostű. Úgyhogy a tömegben kifejezetten fájt a fejem a hangzavartól. A látásom éles volt. Messzire elláttam tisztán. Pár nappal korábban persze nagyon zavaró volt, a fény meg, hogy minden annyira erős volt; a színek, formák. De hozzá szoktam hamar.
Az erőm hihetetlen volt. Ezt onnan tudtam, hogy irodalom órán miközben az ablakon bámultam ki, megpillantottam Kellyt, amint áthalad a parkolón. Észre sem vettem, hogy a kezem megmarkolja az asztalom szélét és egy jó darabot letörtem belőle, amit aztán a puszta kezemmel összemorzsoltam. A forgácsot a földre szórtam. Nem is éreztem semmit, a tenyerem is teljesen ép maradt.
Míg ezen elmélkedtem, egyszer csak megcsapta az orromat a finom, édes illat és láttam, amint Kelly közeledik az asztalomhoz határozott léptekkel. Kiegyenesedtem és a szemébe bámultam. Ami azért nem bizonyult túl jó ötletnek, mert minden hidegség elszállt belőlem egy pillanat alatt. Most már biztos volt számomra, hogy imádom. És először szökött a Kellyvel kapcsolatos gondolataimba egy másik is…még ha lenne is esélye annak, hogy ő is így érez, itt van ez a Vadász dolog, ami úgy néz ki megállíthatatlan. Ugyan még mindig nem szóltam róla apámnak, hiszen tudom, hogy nem akarja, de már úton voltam az azzá válásban. Már tudtam, hogy a Vadász tulajdonságaim kialakultak, s bár zavaróak voltak a korábbi gyenge érzeteimhez képest ezek az erősek, nem akartam, hogy elmúljanak.
De Kellyt nem tehettem ki ennek a veszélynek. Ha Vadász lesz belőlem, akkor ő is veszélyben lesz. Az állandó üldöztetésnek, annak az életnek, amit mi éltünk…nem engedhettem, hogy ő is bele keveredjen.
Azonnal eszembe jutott anyám, aki ennek az áldozata lett. Valószínűleg én nem tudnám elviselni, hogy elveszítsem a szerelmem, úgy, ahogy apám.
Ami azt jelentette, hogy jó lesz Kellyt távol tartanom magamtól.
Az asztalra tette a tálcáját, amin szinte semmi sem volt. Nem csoda, hogy olyan kicsi és vékony, ha nem eszik. Lesütötte a szemét, amikor már előttem állt. Úgy tűnt nehezen kezeli ezt a helyzetet és sok bátorságra volt szüksége, hogy az asztalomhoz jöjjön, de ez a bátorság elillant. Elpirult. Hogy lehet ennyire szép?
- Leülhetek hozzád? –kérdezte halkan.
- Tessék. –intettem a szemközti székre.
Óvatosan leereszkedett, mintha elutasításra számított volna, majd újra rámnézett. az arca még mindig piros volt, talán pirosabb lett.
- A múltkori óta…-kezdett bele – én tudom, hogy borzalmasan viselkedtem. És sajnálom.
- Én is sajnálom. –mondtam. Minden akkori haragom elszállt már és most, hogy itt ült velem szemben, el sem hittem, hogy létezett.
- Arra gondoltam, hogy nagyon rossz ez az egész…mármint, hogy mi így vagyunk. – türelmesen vártam, míg kifejti. – Mi lenne, ha barátok lennénk? –a végén egy kis remény csillant meg a szemében, bennem pedig újra éledt az a gondolat, hogy mekkora veszélyben lehetne miattam. És egyáltalán, ha megtudná, hogy mi vagyok, valószínűleg látni sem akarna. Hozzá normális fiú illett. Valaki, aki biztonságot tud neki nyújtani. Az, hogy szerettem, semmi sem volt amellett, hogy mi mindennek tehetem ki.
A hallagatásom pánikba ejthette, hallottam, hogy a szíve az átlagosnál jobban ver.
- Barátok? –ez volt az egyetlen értelmes válasz, amit adtam, hiszen én több akartam lenni, de nem lehettem.
Bólintott.
- Nem hinném, hogy megfelelő barát lennék a számodra.
Az a kis remény, ami eddiga szemében csillogott most kialudt és valami egészen más vette át a helyét. Szomorúság? Szerettem, hogy Kelly érzelmeit ennyire tükrözték a szemei, mert zavaró lett volna nem tudni, hogy mit érez. Azt, hogy mit gondol nem tudtam, pedig jó lett volna.
- Még mindig haragszol rám? –lehelte alig hallhatóan. Az illata körbelengte az asztalunkat. Óriási harcok dúltak a két énem között. A józan eszem arra utasított, hogy távol kell magamtól tartanom Kellyt, míg a másik arról győzködött, hogy szeretem és úgysem vagyok képes rá.
- Nem haragszom. –feleltem kimérten. Kelly nem vehette észre, hogy milyen nehéz ezt kimondanom. Nagyot sóhajtott.
- Akkor miért?
- Csak egyszerűen nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Értem. – bólintott és ahogy láttam, a szemébe könynek szöktek. A könnyei lüktető fájdalomként hasítottak a mellkasomba. Nem akartam, hogy szomorú legyen, főleg miattam ne. Ha tudná, miért kell nemet mondanom…
- Ideje mennem. –álltam fel, hiszen láttam az ebédlő lassan kezd kiürülni. De hova mentem? Órára? Hiszen, már oda sem kellett bejárnom. Egyáltalán, mit kerestem én itt? Ennyi erővel be is írhattak volna a tanárok, hogy megjelentem és akkor nem kellett volna az iskolában az időmet vesztegetnem. Kelly sem került volna a közelembe és minden sokkal egyszerűbben alakulhatott volna.
Felálltam, ő még mindig a tálcáját nézte. Vékony, de hosszú ujjai a szélén babráltak. Remegtek. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna ezt a lányt, az ujjait egyenként csókoltam volna végig, hogy megnyugodjon.
Mély lélegzetet vettem, hogy magamat is megnyugtassam és elköszöntem tőle. Nem nézett rám ekkor sem, csak bólintott.
Egyenesen az erdőbe rohantam, immár hihetetlen sebességel és neki estem egy fának. Szerencsére, elég messze kerültem a lakott területtől, így senki sem hallhatta, amikor az hatalmas robajjal kidőlt.



Mikor lehiggadtam végre, visszasétáltam az iskolához. Vége lett az utolsó óráknak is. Ezek szerint lemaradtam arról is,amire be kellett volna mennem. Na, nem mintha számított volna.
A kocsimnál álltam, amikor a megpillantottam Kellyt. Mire a lépcső aljára ért, ő is látott engem. Még mindig olyan szomorú volt, mint amilyen az ebédlőben, de elfordult és átvágott a parkolón. A kocsija most nem állt az iskola előtt, úgyhogy gyalog ment át a szemközti épületek felé. Követtem a tekintetemmel. A kezében könyvet tartott és olvasott, miközben a belvárosba vezető útra kanyarodott egy kocsi nagy sebességgel,Kelly útját keresztezve. A hangjára figyeltem fel, mikor már a táskámat bedobtam a hátsó ülésre.
Az út mentén parkoló kocsik között ment, nem nézett körbe. Nem kellett fizikusnak lenni ahhoz, hogy lássam, pont kilép elé és az autó maga alá gyűri őt. Még a gondolat is borzalmas volt. Mindez másodpercek töredéke alatt játszódott le. Ahogy kitette a lábát még visszapillantott rám. Akkor még a kocsimnál álltam.
Nem gondolkoztam, csak rohantam, hiszen már jó száz méterre járhatott tőlem.
Kilépett az útra.
És én ugyanabban a pillanatban fogtam őt át hátulról, amikor a kocsi is odaért. Elrugaszkodtam a földtől, magammal rántva Kellyt. A kocsi súrolta a levegőben a lábamat, mi pedig a betonra estünk. Amennyire tudtam a kezeimet és a lábaimat köré csavartam és szorosan magamhoz öleltem, nehogy megüsse magát. A kocsi hatalmasat fékezett. A vezető is úgy beverte a fejét, hogy vérezni kezdett. De én Kellyre koncentráltam, aki összekuporodva feküdt a karjaimban, de nem szólt.
- Kelly, minden rendben? –kérdeztem aggódva. Talán mégis megütötte magát, beverte a fejét és most eszméletlen. A szíve éreztem (és hallottam), hogy ver…sőt kalapál.
- Jól vagyok. –felelte erőtlenül, valószínűleg azért, mert még mindig erősen szorítottam magamhoz. Kicsit engedtem rajta és eltartottam magamtól. Annyira sápadt volt, hogy féltem, elájul.
- Semmid sem fáj?
- A csuklóm.
Lenéztem a jobb csuklójára. Ernyedten tartotta és csúnyán megdagadt. Megérintettem, hogy megnézzem eltört-e. Érintésemre Kelly felszisszent.
Csúnya véraláfutás keletkezett a törés körül. A csont nem szakította át a bőrt, úgyhogy csak Kelly sáljával óvatosan rögzítettem. Először csendben ült velem szemben. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de ő nem hagyta annyiban. Az illata átjárta a tüdőmet.
- Hogyan értél ide ilyen gyorsan? –kérdezte olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
Ez volt az a kérdés, amit szerettem volna elkerülni. De tudtam, lehetetlen. Látta, hogy messze voltam tőle még az utolsó pillanatban. Nem tudtam mit felelhetnék. Mikor felnéztem láttam a szemében a kíváncsiságot. Valami magyarázatot gyorsan ki kell találnom.
Közben az utcánlévő emberek körbevettek minket. Valaki már mentőt is hívhatott, mert hallottam, hogy két utcával arrébb kanyarodik a szirénázó autó.
- Nem válaszolsz? –kérdezte még mindig suttogva.
- Nincs mit mondanom, Kelly. Megütötted a fejed és most össze-vissza beszélsz. –próbáltam mosolyogni, miközben akaratlanul is kisimítottam a haját az arcából. A bőre forró volt, ahol hozzáértem. Gyorsan elkaptam a kezem és felpattantam, hogy a közben már megérkező mentők hozzá férjenek és feltegyék őt egy ágyra.
- Tudok járni. –ellenkezett, de nem sok sikerrel. Az egyik mentős felém nézett:
- Te nem sérültél meg?
- Nem, semmi bajom sincs.
Közben a kocsi vezetőjét is ágyra fektették és betették a mentőautóba, miközben azt magyarázta, hogy nem látta, ahogy a kocsi elé lépett a lány…és hogy minden gyorsan történt. Kelly engem figyelt és én őt. Úgy tűnt,mintha mondani akarna valamit, de nem akarta hangosan. Bal kezét kicsit megemelte, mintha azt jelezné, hogy menjek vele, hogy nem akar nélkülem menni. Én csendben álltam és nemet intettem a fejemmel. Csalódottságot láttam az arcán, aztán becsukódott a mentő ajtaja és elhajtott.
A tömeg eloszlott, mikor elment a mentő is. Szerencsére el tudtam vegyülni köztük és senkis em figyelt rám. Visszasiettem a kocsimhoz és hazahajtottam. Most már nem tehettem meg, hogy nem beszélek apámmal.