Rise of the Moon

13. fejezet
Áldozatok
Kellyék háza előtt álltunk. Éppen csak leparkoltam. Nem szálltunk ki a kocsiból. Az eső is egy kis időre abbahagyta. Kelly nem szólt egy szót sem útközben. Tudtam, hogy valami baja van megint. Morcosan nézett maga elé. Ilyenkor az alsó ajkát lebiggyesztette. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek halkan. Feléfordultam és az ujjaimmal a száját végig simítottam.
- Mi a baj? –kérdeztem óvatosan.
- Nincs bajom.
Persze ezt olyan éllel mondta, hogy nem volt túl meggyőző. Az álla alá csúsztattam az ujjaimat és magamfelé fordítottam az arcát.
- Nagyon rosszul tudsz hazudni. –mondtam.Sóhajtott egyet, majd hirtelen tört elő belőle, ami nyomta a lelkét.
- Na jó. Az a bajom, hogy te megtiltod nekem, hogy eljárjak otthonról.
- Puszta óvintézkedésből. –szúrtam közbe.
- Puszta óvintézkedésből…de azt nem mondod meg miért. Vagyis nem fogunk találkozni?
- Miért ne találkoznánk? Minden nap látni foglak az iskolában.
- Az nem ugyanaz.
- Nem, nem ugyanaz.
- Te persze járkálsz majd a veszélytől függetlenül…
- Persze. Hiszen az én dolgom a veszély megelőzése. –feletem vigyorogva.
Kelly keresztbe fonta a karjait.
- Értsd meg, nem tudok úgy koncentrálni a feladatomra,teljesen nyugtalan leszek, ha nem látlak és érted kell aggódnom. Fogalmad sincs, hogy milyen rossz, ha nem vagy a közelemben.
- Én ugyanúgy érzek. –csattant fel. – Én is nyugtalan vagyok, ha nem látlak. És most már még kevesebb esélyem lesz erre, hiszen be leszek zárva a házba? Akkor persze semmi bajom nem lenne, ha velem lennél…
- Hozzád vagyok kötve. – nevettem bele a nyakába, amire ő is felnevetett, de mikor elhúzodtam ismét komoly lett.
- Tudod, hogy értettem…
- Ha gondolod, bejöhetek…de csak ha szeretnéd.
A szemei felcsillantak a lelkesedéstől. Szerettem, amikor a rosszkedvből hirtelen váltott. Mikor kinyitotta az ajtót, megkordult a gyomra. A hasára kapott és zavartan vigyorgott rám.
- Látod, hogy ehettél volna még? –mondtam emlékeztetve az ebédre.
- Nem kell mindent jobban tudnod.-felelte viccelve.
A konyhába mentünk. Mielőtt még kereshetett volna valami ennivalót magamhoz húztam és megcsókoltam. Most is olyan édes volt az ajka, mint legutóbb, de most nem a vállát fogtam át, hanem a derekát. Még szerencse, hogy elég szorosan tartottam, mert mikor elhúzodtam majdnem összecsuklott. Mikor a vállamba fúrta a fejét, felnevettem.
- Ez nem fair. –mondta a pólómba.- Veled ilyen nem történik? Csak te vagy rám ilyen hatással?
- Nem. Te sokkal őrültebb dolgokat művelsz velem, de valamelyikünknek erősnek kell lennie.
Most ő nevetett. Óvatosan felemeltem és a pultra ültettem.
- Majd én csinálok neked valamit.
- Ó. Szóval azt is tudsz?
- Persze. –vigyorogtam. –Mit szeretnél?
A szekrényükben kerestem azt a csorba tányért, amiről tudtam, hogy a kedvence. Sokszor láttam, hogy kifejezetten azt kereste meg magának, ha evett. Nem tudtam, miért, de tényleg aranyos volt. Mesefigurák voltak rajta és a széléből hiányzott egy darab. Elé tettem.
- A kedvenc tányérod.- jegyeztem meg.
- Honnan tudod? –kérdezte döbbenten.
- Mindig ebből eszel.
Mikor még mindig értetlenül nézett rám, elé léptem és két kezembe fogtam az arcát.
- Esténként néha itt vagyok. Mindent tudni akartam rólad. Úgyhogy sok időt töltöttem nálatok. Figyeltelek.
- Hát ez egy kicsit furán hangzik. –vonta össze a szemöldökét, de egyáltalán nem haragosan.
- Pedig annyira nem is furcsa. De szeretem nézni, amikor alszol. Még sosem láttam senkit ennyire édesen aludni. Mélyen szoktál szuszogni, amikor álmodsz. És mindig megöleled a párnádat – az eszembe villanó képek megmosolyogtattak.
- Jaj, ne is mondd! –mondta és a kezeibe temette az arcát.Gyengéden lefejtettem a csuklóit és a szemébe néztem. Az arca megint pirosabb lett pár árnyalattal.
- Előttem nem kell szégyenkezned.
- Mondjuk a röhejes alvási módszereim nem is annyira borzalmasak. De néha szoktam álmomban is beszélni.
- Tudom.
- Tudod? –az ijedtségtől majd kiugrottak a szemei. Mivel nem mondtam semmit azonnal érezte, hogy van valami. – Mit mondtam?
- Mondtad a nevem néhányszor és hogy ne menjek el…
- Sokszor? –kérdezte lehajtva a fejét.
- Hát…mondhatjuk, hogy, amikor itt voltam, akkor mindig. –mikor megint eltakarta az arcát, gyorsan hozzátettem: - Ezért nem tudhatom, hogy amikor nem voltam itt, akkor is…
- Ez annyira ciki…-mondta a kezébe. Mivel nem engedte egyáltalán, hogy megmozdítsam a kezeit, csak magamhoz öleltem.
- Miért hiszed azt? Én éjjel-nappal rád gondolok és nem szégyenlem bevallani.
Lassan felnézett rám. Egyik kezemet elkaptam a derekáról és a szemem elé tettem.
- Na, tessék! Kimondtam…ez annyira ciki. –utánoztam Kelly hanghordozását.Végre nevetett. Kinyújtotta rám a nyelvét én pedig még szorosabban öleltem őt magamhoz. Óvatosnak kellett lennem a fizikai érintkezéssel, hiszen nem tudhattam, mit vált ki belőlem.
- Szóval, mit ennél? –kérdeztem újra.
- Majd én kiszolgálom magam. –mondta, miközben leugrott a pultról és kinyitotta a hűtőt. Kiszedett valami zöldséges dolgot a tányérjára és betette a mikróba.Miközben evett, én néztem.
- Hogy is tört el az a tányér?
- Ja ez? –kérdezte nevetve.- Egészen kicsi voltam, amikor anyának el kellett mennie itthonról és először maradtunk együtt apuval. Borzalmasan főzött, de azért igyekezett. De nekem nem ízlett és lelöktem a tányért az asztalról.
Elképzeltem a jelenetet. Annyira jellemző volt Kellyre, hogy nem hagyta, hogy mások ráerőltessenek bármit. Úgy látszik már kiskorában is ilyen volt.
- Apa persze nagyon nevetett rajta. Próbálta megragasztani, de nem sok sikerrel. Nem bántam…sokkal jobban tetszett így. Arra a napra emlékeztetett mindig, amikor jól éreztük magunkat. –felelte mosolyogva, aztán elgondolkozott és a szemében szomorúság jelent meg. Tudtam, mit érez.
Tudtam, milyen elveszteni az egyik szülőnket. Abban a pillanatban mellette termettem és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó lenne, ha elég lennék ahhoz, hogy elfelejtse minden bánatát.
- Nem vagyok ám szomorú. – nézett fel rám. – Már megszoktam, hogy hiányzik. Sosem mutatnám anyának. Így is sokat kellett megélnie.
A homlokához nyomtam a számat. Hihetetlen, hogy inkább elnyomja a fájdalmát, minthogy elszomorítsa a mamáját. Önzetlen és lelkileg erősebb, mint bárki. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha mindig magamhoz ölelem. Ha ott van közvetlenül a karjaimban. Csak akkor van egy kis esélyem arra, hogy biztonságban tarthatom. Mindentől kivéve magamtól.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Marillon hívott. Már sejtettem, hogy miért hívhatott és ez elöntött aggódalommal.
- Siess, Conor! Megtalálta az áldozatát. – mondta Marillon zaklatott hangon.
- Rohanok. –feletem és letettem.
Kelly aggódva nézett fel rám, mindkét keze a mellkasomon pihent, mintha rám akarna kapaszkodni.
- El kell menned? –kérdezte, mikor lenéztem rá.
- A gyilkos. Lecsapott. Még nem tudom ki van veszélyben, de te, nehogy ki tedd a házból a lábad. Még mindig itt vagy nagyobb biztonságban. Esküszöm, nem akarok elmenni…
- Nem lesz semmi bajom. Anya amúgy is hamarosan hazaér.
- De egy pillanatra sem akarlak magadra hagyni.
- Menned kell Conor.
- Tudom. De nem szívesen teszem. Nagyon vigyázz magadra!
- Te vigyázz magadra! –mondta és lábujjhegyre állt, hogy elérje a számat.
Mielőtt megcsókoltam volna nevetnem kellett. Még hogy én? Nekem nem kell tartanom semmitől. Ő az, aki olyan törékeny, mint az üveg. Épp emiatt majd megőrültem, hogy egyedül kell hagynom.
- Sietek vissza hozzád! –súgtam a fülébe és egy pillanat alatt kint voltam a konyhából. Ha hátranéztem volna, akkor nem tudtam volna elszakadni tőle.


Gyorsan hajtottam a Neah Bay-ből kivezető úton. Az eső megint esni kezdett és már egészen sötét volt. Az erdő ijesztően nagynak tűnt. A végtelennek tűnő út mentén egy lehajtó vezetett a rengetegbe. Nem kellett sokat mennem és megláttam apám kocsiját. Megálltam és kiszálltam. Marillon lépett elém a fák közül.
- Apád ott van. – intett abba az irányba, ahonnan jött.
Éppen elindultam, amikor a karom után kapott.
- Szörnyű munkát végzett.
Bementem a sötétbe és már láttam apámat, amint egy holttest mellett guggol. Óvatosan vizsgálgatta. Először csak azt láttam, hogy a test természetellenesen kitekeredett. A nyaka nagyon furcsa szögben állt.
- Több lábnyom van. –mondta apám csendesen.Lenéztem a földre és valóban túl háromféle lábnyom vésődött a nedves talajba.
- Társai vannak? –kérdeztem.
- Úgy tűnik. –bólintott apám. Közelebb hajolt a testhez és megszagolta. – Mindhárman ittak belőle.
-Mit kereshetett itt? –kérdeztem a test felé mutatva.
- Idehozták. Biztos a városban kapták el és elhurcolták idáig, hogy később találják meg.
Megkerültem a testet és így pont az arcával kerültem szembe. Bár rémülettől volt eltorzulva, felismertem. Miss Nelson volt az, a diákirodáról. Kegyetlen halála volt, pedig nem érdemelte meg. Kedves és segítőkészségéért. Valószínűleg a gyilkosa ezt használhatta ki, hogy elcsalja őt magával. Elfordultam, mert nem tudtam tovább Miss Nelson agyonkínzott testét nézni.
Egyszer csak lágy szellő cikázott végig a fák között és felém sodort valami kellemsen édes illatot. Vagy vérfarkas járt a közelben…vagy vámpír. Ezek szerint a gyilkos még a közelben ólálkodott.
- Te is érzed? –kérdeztem apámat, aki ahogy felpillantott elkomorult.
Valószínűleg arra gondolt, amire én is. Nem vártam meg, hogy szóljon. A szag irányába rohantam. Csak Marillon hangját hallottam még, amint utánam kiáltott valamit, de nem figyeltem rá. A fülembe zúgó szél szinte megsüketített. Szinte repültem a fák között. A páfrányokkal borított földhöz alig ért hozzá a lábam. Máskor ha futottam, mindig átadtam magamat az önfeledt száguldásnak. Imádtam ezzel az új sebességgel futni, de most csak egy kép volt az agyamban. Szegény Miss Nelsoné, aki áldozatául esett néhány vandál lény vérszomjának. Rohantam a szag irányába, már egyre közelebb kerültem, mintha közvetlenül mellettem állt volna, akit kerestem. Szemeimmel az erdőt pásztáztam. Hiába nem számított a sötétség, semmit sem láttam.
Aztán egyszer csak elém ugrott egy hatalmas állat. Egy jó fejjel magasabb volt nálam. Dühösen vicsorgott rám, éles szemfogai fenyegetően villantak meg a fák lombjai közt beszűrődő holdfényben. Barna szinű vastag bundája az ég felé meredezett. Éppen lefékeztem, mielőtt bele rohantam volna, de nem voltam elég távol nagy mancsaitól, amiknek a végén éles karmok meredeztek. Meglendítette egyik mellső lábát és éles ütést éreztem a mellkasomban. A lendülettel, amivel megcsapott vagy öt métert repültem hátra. De azonnal összeszedtem magam. Felálltam és ugyanonnan rávetettem magam a farkasra. Összegabalyodva dulakodtunk. Kezemmel megtaláltam a torkát és szorítani kezdtem, közben hátamba mélyesztette acél karmait. Egy ismerős hang szakította meg a harcunkat. Marillon jó tíz méterre állt tőlünk. Látszott rajta, hogy lépni akar, de nem tette. Mintha egy üvegfalba ütközött volna.
- Ereszd el! – nem tudtam, melyikünknek mondta, de mindketten elengettük a másikat. – Gyere ide Conor! – intett felém.
Óvatosan indultam meg felé, nem akartam a farkasnak hátat fordítani, de mielőtt végig gondolhattam volna bármit is, az eltűnt a bokrok között és szinte abban a pillanatban ugyanonnan kilépett egy magas, sötét alak. Vonásaiból látszott, hogy indián származású. Hosszú fekete haja szabadon lógott a hátára. Egyetlen nadrágot viselt. Morcos arccal nézett ránk, de tisztes távolságra állt meg tőlünk.
- Átlépte a határt. –mondta Marillonnak.
- Mint Vadászra, rá nem érvényesek a köztünk megkötött egyezségek. Nem is tudott a határról. –mondta Marillon villogó szemmel.
- Akkor talán legközelebb világosítsátok fel, mielőtt szabadon hagyjátok futkározni. Ha nem ember vagy valaki a milyeink közül lépi át ezt a határt, annak szebesülnie kell a következményekkel. –emlékeztette Marillont a megállapodásra.
- Egy gyilkost üldöztünk.
- Mi is mindig azt tesszük. – válaszolt mérgesen az idegen.Marillon érezte a hangjából, hogy ránk gondolt gyilkos címszó alatt.
- Ez most szedte egyik áldozatát. Sekiuból érkezett ide. Gondolom hallottatok ti is az esetről.Az indián bólintott.- Most már itt van. Úgyhogy azt javaslom, hogy legyetek ti is éberek. Nem tudhatjuk, mit akarnak.
- Többen vannak? –kérdezett vissza.
- Úgy néz ki, hogy hárman. – mondta Marillon, mire az indián bólintott.
- Most menjetek. –küldött minket utunkra és egy ugrással eltűnt a szemünk elől.
Marillon egy ideig még nézte a helyet, ahol eltűnt.
- Megsérültél? –fordult felém.
- Semmi komoly. –legyintettem.
Tényleg nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy a sebeim hamar begyógyulnak majd. Talán holnapra már semmi sem lesz belőlük. Ahogy lenéztem,valahogy mégis mást kellett volna éreznem. Jobb vállamtól a bal oldali bordámig vékony, de elég mély vágás éktelenkedett. A pólóm is végig szakadt a vonalán, a szegélye is eléggé véres volt.
- Apa?
- Ő ott maradt. Valami gond van?
- Tudod, ismertem. A suliban dolgozott.
- Sajnálom. – tette a vállamra a kezét. – De megtaláljuk őket.Némán bólintottam.
- Menjünk haza. – mondta Marillon kedvesen.
Eszembe jutott, hogy még nem mehetek haza, hiszen megígértem Kellynek, hogy visszamegyek hozzájuk.
- Még el kell intéznem valamit. Megtennéd, hogy hazaviszed a kocsim? – a kezébe nyomtam a kulcsot és már el is futottam a város irányába. Az erős szél, ami szembe csapott, kicsit marta a sebemet, de csak arra tudtam gondolni, hogy Kelly mellett lehessek minél előbb.