Rise of the Moon

14. fejezet
Vallomás
Kelly ablaka, mint mindig, most is nyitva volt. Felmásztam és ezúttal már nem vártam, hogyleoltsa a villanyt és elaludjon. Ahogy bemásztam az ablakon, felpillantott a könyvéből és a kezdeti meglepettséget az arcán átvette a elborzalom. Felpattant és aggódva állt előttem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a pólómra mutatva.
- Kiderült, hogy átléptem a határt, amit a vérfarkasok állítottak fel. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a humorérzékük.
Kelly elhúzta a száját. Aztán hosszan néztünk egymás kezébe. Lassan simított végig az alkaromon, majd a pólóm széléhez nyúlt és felemelte. Hagytam, hogy lehúzza. Mikor látta a sebemet szomorúan nézett rá. Lassan ráhajolt és megcsókolta.Végig csókolta a vágás mentén. Már nem vérzett. Futás közben megszáradhatott a vér rajta. Kezét a hasamra tette. Megkerült és a hátamon lévő hegeket is végig csókolta. Meleg ajkaitól kellemesen bizseregtem. Meg akartam állítani, nehogy túl messzire menjünk a tűrőképességemmel, de nem akartam, mert nagyon jól esett. Mikor ismét elém került, mosolyogva nézett rám. És váratlan dolgot művelt. Megnyalta a sebem. Egy pillanat alatt hátra ugrottam.
- Mit csinálsz? –kérdeztem ijedten.
- Majd én megtisztítom őket. – lassan jött közelebb és újra ráhajolt. Ezúttal óvatosan hozzá érintette a nyelvét. Magam is csodálkoztam, de tényleg éreztem, hogy jól esik, hogy megtisztul a seb.
- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok ilyet is tudnak. – mondtam ámulva,de csak egy mosoly volt a válasz.
Mikor Kelly végzett a hátamon lévő sérülésekkel is, megfordultam és magamhoz öleltem.
- Annyira aggódtam érted. – mondta hosszú hallgatás után.- Ülj le, mindjárt visszajövök.
Az ágyára ültem, ő kiment. Hallottam, hogy a fürdőszobában keresgélt, majd pár perc múlva visszatért és óvatosan bekötötte a sebeimet. Míg ő a kötözéssel foglalkozott, én őt néztem. Gyönyörű volt. Érintése annyira óvatos volt, annyira lágy. Arra gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy egy ilyen lány szeret. Megérintettem az arcát. Mélyen néztem a szemébe. Az arca megint pirosabb lett, de most nem annyira, mint máskor. Sajnálnám, ha nem jönne egy idő után zavarba az ilyen pillanatoktól, mert a pír még szebbé tette őt. Mikor végzett a sebeim ellátásával, az ölembe vontam és a mellére tettem a fejem. Meleg volt a teste és az illata bódító. Hallgattam a szívdobogását. Kelly szívdobogása az a hang, ami minden rosszat el tudna űzni az életemből. Még a fülemet a szívéhez szorítottam, ő a hajamba fúrta az ujjait. Egy hosszú nap után ez volt a legtökéletesebb zárás.
- Miss Nelsont ölték meg. –mondtam miután már régen ültünk csendben.
- Miss Nelson… – ismételte elcsukló hangon. –Ez borzasztó!
- Az. –bólintottam.
- Akkor holnap… az iskolában.
- Ne mondj senkinek semmit. –mondtam.
- Nem. –mondta halkan.
- Aludnod kéne. – felálltam, de Kellyt nem tettem le. Egyik kezemmel megemeltem a takaróját és csak akkor raktam őt le az ágyra. Betakartam és mellé térdeltem.
- Most nem tudnék aludni.
- Próbáld meg. –súgtam a fülébe.
- Gyere mellém. – mondta kérlelően és hátrébb húzódott, hogy nekem is helyet adjon az ágyon. Kényelmesen elfértünk ketten. Átöleltem félkézzel, ő pedig a vállamra tette a fejét.Hosszú hajzuhataga úgy terült szét körülötte, mint a napsugár. Néhány tincs arrább simítottam, hogy még többet lássak az arcából.
- Fáj a sebed? – kérdezte.
- Nem. –mondtam vigyorogva.
- És a te kezed? – emeltem meg egy kicsit a begipszelt kezét.
- Nem. – felelte és a vállamhoz érintette a homlokát.
- Ugye, nem mész el?
- Veled maradok. – mondtam, miközben a haját simogattam és megcsókoltam a halántékát. – De most már tényleg aludnod kell.
Lekapcsoltam az ágya mellett lévő kis lámpát és csendesen figyeltem a plafonon a fák árnyjátékát. A szél néha meglengette őket. Sötét és vészjósló formáik rosszérzéssel töltöttek el. Közelebb húztam magamhoz Kellyt, aki nem sokára már mélyen szuszogott a karjaimban. Jó ideje feküdtünk így, amikor egyszer csak Kelly motyogása törte meg az eső monoton kopogását.
- Conor…- figyeltem, hogy milyen az arca. Nyugodt volt, sőt mosolygott. Aztán még halkan hozzátette: - Szeretlek.
Boldogság feszítette a testemet, s bár tudtam nem hallja, nem akartam, hogy válasz nélkül maradjon, amit mondott.
- Én is szeretlek. – mondtam a sötétségbe.