Rise of the Moon

7. fejezet

Hosszú este

Apám otthon volt már. A kocsija csupa sár volt, nem tudom merre járhatott a nap folyamán. A dolgozószobájában ült és egy könyvet olvasott. Idegesen toppantam be hozzá. Felkapta a fejét a könyvből.
- Azonnal beszélnünk kell.
- Mi történt, Conor?
- Azt hiszem, óriási bajt követtem el. Sőt, el kell mondanom még valamit…-hadartam. Nem akartam, hogy közbevágjon, úgyhogy igyekeztem mindent belesűríteni a mondandómba. – Mióta megérkeztünk Neah Bay-be egy sor furcsa dolog történt velem. Ugye, nem rég elmondtad, hogy nem akarod, hogy kialakuljon bennem ez a Vadász-dolog. Nos, az egyik jó hír, hogy úgy néz ki, kialakult. Nem tudom, hogy ez teljesedhet-e még tovább, de napok óta már annyira erős, hogy valószínűleg teljes állapotában van. Hihetetlenül gyors lettem és erős. A szagokat, hangokat, ízeket sokkal erősebben érzem. A látásom szinte hihetetlen. Éhség érzetem nincs és már egyáltalán nem alszom. Még mielőtt azt mondanád, hogy ez visszafodítható, le kell szögeznem, hogy nem akarom visszafordítani. Vadász akarok lenni, mint te. Tudom, ellenzed, de hidd el, hogy semmi rosszat nem látok benne. – csak azt, hogy nem lehetek együtt azzal, akit szeretek, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Ketten könnyebben tudnánk harcolni, csak taníts meg mindenre!
Mikor kis szünetet tartottam, felemelte a kezét, úgyhogy vártama reakcióját.
- Azért nem mondtad ezt el idáig, mert én azt mondtam neked, hogy nem akarom, hogy Vadász légy? –kérdezte nyugodtan.
- Igen. Tudtam, hogy megpróbálnál lebeszélni. De mint már mondtam, Vadász akarok lenni.
- Conor, engem nem zavar, ha Vadász leszel.- mosolyodott el.
- De azt mondtad, hogy…
- Nem akarom. De ez csak az én akaratom. Ha te úgy döntesz, hogy ezt az életet választod, akkor tiszteletben tartom a döntésed.
Nem tudtam,mit feleljek, mert nem erre számítottam. Azt hittem sokkal tovább tart majd meggyőznőm a döntésemről. Pár percig értetlenkedve álltam, aztán ő törte meg a csendet.
- Egyébként mi az az óriási baj, amit elkövettél?
- Megmentettem egy lányt attól, hogy elüsse egy autó.
- Ebben nem sok bajt látok…
- Nem is lenne, de ahhoz, hogy megmentsem nem egészen egy másodperc alatt, kicsit több, mint száz métert sprinteltem.
Az arca most elkomolyodott.
- Látta valaki?
- Senki. Mármint a lányon kívül senki.
- A lány neve…Kelly?
Ahogy kimondta a nevét, úgy éreztem egy baseball ütővel vágtak hátba. Apám arcán egyszerű kíváncsiság tükröződött.
- Honnan tudod a nevét? –kérdeztem elhűlve.
Apám mosolyogva emelt fel az asztaláról néhány papírt. Mikor felmutatta, akkor láttam, hogy annak a darabnak a kottája, amit én írtam, tetején a saját betűimet olvastam: Kelly.
- Szóval ő az, aki miatt napjában többször is hallhatom ezt a szép művet.- jegyezte meg. Tudtam, hogy tetszett neki, amit írtam, mert sokszor leült a nappaliba és hallgatta, mikor játszottam. – Miért gondoltad, hogy el kell előlem titkolnod?
Mert még magam elől is titkolni akartam-gondoltam. És különben is, ki beszél?
- Miért, te miért titkoltál előlem annyi mindent egészen mostanáig?
- Jogos. –mondta elismerőleg. – De mostantól mindig őszinte leszek.
Ennek örültem. És bólintottam, hogy jelezzem részemről ugyanez a helyzet. Kellyre többet nem tért vissza, amiért hálás voltam. Mikor már kifelé tartottam a szobából, utánam szólt.
- Conor, most egy időre nem tudsz menni iskolába. –mondta miközben az asztalán rendezgette a papírokat.
Érezetem, hogy a szemem is felcsillan az örömtől. Végre valami hasznosra tudom fordítani a napjaimat!
- Ez az első okos ötlet, mióta itt vagyunk. –feleltem vigyorogva, majd kimentem a szobából.

Az estének azonban korántsem volt még vége. Semmi dolgom nem akadt, apám pedig dolgozni ment, azúttal tényleg építkezéssel kapcsolatban hívták. Még terveket is vitt. Mindig meg tud lepni. Unatkoztam a házban, ezért kimentem a kertbe sétálni.
Természetesen csak egy valamire, illetve valakire tudtam gondolni. Már az erdőben jártam, amikor úgy döntöttem, kiderítem, hogy mi van Kellyvel. valószínűleg már haza engedték a kórházból. A tájékozódásom tökéletes volt, hiszen minden érzékem segített, hogy tudjam, merre járok. Kipróbáltam a futást, ami hihetetlen gyors volt. Nagyon élveztem, hogy a fák elsuhannak mellettem, vagyis én közöttük, de esélytelennek tűnt, hogy bármelyiknek is neki menjek. Pár perc alatt bent voltam a városban.
A kórházat nagyon egyszerű volt megtalálni. Kicsi kórház volt,legalábbis azokhoz képest, amik az eddigi lakóhelyeinken voltak, de látszott rajta, hogy jól felszerelt. Az információs pultnál lévő fiatal hölgy nagyon kedves volt, amikor a legmeggyőzőbb mosolyommal belendültem az ajtaján. Elmondtam, hogy a délután folyamán baleset történt a sulinál, és én csak azt szeretném megtudni, hogy hogy van a lány, akit behoztak.
- Már kiengedték. –felete mosolyogva, mikor belenézett a papírba.
- Szerettem volna tudni, hogy hogy van. –mondtam kicsit rájátszva. – Sajnos, nem tudoma címét és…
- Ilyen információkat nem adhatok ki – felete, sajnálkozva széttárta a kezét.A mozdulat közben szőke haja arrébb libbent és láttam a mellzsebére tűzött névkártyáját. Még kedvesebb mosolyt vettem fel, ami ahogy láttam elérte a hatását…
- Ugyan, Leanne, kérem, segítsen! Az osztálytársa vagyok és annyira szeretném látni. –
a mondatnak csak az első fele nem volt igaz. Közelebb hajoltam és Leanne perfümjének illata az arcomba csapódott. Szegény teljesen összezavarodott, nekem azt az időt kellett kihasználnom, hogy meggyőzzem.
- Csak egy pillanatra, engedje, hogy lássam azt a lapot.- kacsintottam rá, ami meghozta a kívánt eredményt. Leanne elkáprázva tolta elém a lapot.


Kellyék házát nem volt nehéz megtalálni. Fehér családi ház, persze nem annyira modern, mint a miénk, de nagyon barátságos. Pont az ellenkezője volt a miénknek. Látszott rajta, hogy már sok évet megélt, sok családnak adhatott meleg otthont. Óvatosan körbejártam a házat, ügyeltem, hogy a szomszédok se lássanak meg. A házban nagy világosság volt. Egy Kellynél kicsit idősebb lány és egy öt-hat éves kisfiú a nappaliban néztéka TV-t. Nagyon hasonlítottak egymásra. Sötét hajuk és szemük volt, a bőrük kicsit barnább. Mindeketten nagyon szépek voltak. Biztos voltam benne, hogy Kelly rokonai, hiszen sok hasonló vonásuk volt. Ahogy mentem tovább egy nagyobb konyha ablakán láttam be. Először azt hittem Kellyt látom, amint a mosogatónál áll, de aztán láttam, hogy valamivel magasabb az illető és mikor megfordult láttam, hogy a harmincas éveinek a végén járó nő. Az biztos volt, hogy ő Kelly mamája. A hasonlóság szinte hihetetlennek tűnt. Volt még egy lenti ablak, ahol csak a beszűrődő fény világította mega helyiséget. Kellyt ott sem láttam. Még mielőtt végig gondoltam volna, hogy hogyan jussak fel az emeletre, már a veranda teteján álltam. A tetőn körbe másztam, mikor végre megpillantottam Kelly ablakát. A párkányával egy magasságban álltam. Az ablaka résnyire nyitva volt. A szobája nem volt túl nagy, de nagyon otthonosnak tűnt.
Mikor előrébb hajoltam, végre megláttam Kellyt is. Az ágyon ült, jobb karján gipsz volt, bal kezében egy könyvet tartott. Nehezen tudott elmerülni az olvasmányban, mert gyakran felnézett és látszott rajta, hogy valami egészen máson gondolkozik.
Egyszer csak kopogtattak az ajatján. A hangja önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra, ahogy betessékelte a kopogtatót. A mamája volt az.
- Kelly, biztos nem akarsz enni semmit? Lasagnét csináltam…az az egyik kedvenced. –Kelly mamájának pont olyan kellemes, na jó majdnem olyan kellemes hangja volt, mint a lányának.
- Nem vagyok éhes.
- A karod nem fáj?
- Egy kicsit. Most még viszket is. – hallottam Kelly hangjából, hogy a végén elhúzta a száját. – Látod, így jársz, ha nem figyelsz. Még szerencse, hogy az a vezető időben fékezett és csak a kezed tört el.
- Meg hogy még időben észrevettem. –toldotta meg Kelly. – Így csak a kezem ütöttem bele az oldalába.
MI??? Nem értettem, miért nem mondta meg az igazat. Persze, nekem jobban jött, hogy hazudik, de nem akartam, hogy miattam tegyen ilyesmit. Kelly nem tűnt olyannak, aki gyakran füllentene és én most is hallottam a hangjában, hogy nehezen megy neki. Akkor is hallottam volna, ha nem tudom az igazat. A gondolatra, hogy Kelly milyen rémes színésznő nevetnem kellett, de elfojtottam.
Pár perc múlva egyedül maradt, én csendben figyeltem őt. Mikor átöltözni készült, elfordultam. Nem lenne tőlem fair, ha kilesném őt. Majd akkor,ha ő is akarja…de NEM! az nem lehet. Sosem engedhetem magamhoz olyan közel Kellyt. Nem sodorhatom veszélybe. Hiszen még most sem sikerült őt egyetlen karcolás nélkül megmentenem.
Addig vitatkoztam magamban erről, míg egyszer csak kialudta fény a szobában. Belestem újra az ablakon. Kelly az ágyában feküdt.
Mélyen aludt, pedig szinte csak most feküdt le. Közelebb húzódtam a fejem már majdnem a szobában volt. Az ismerős édes illat megcsapta az orromat és egyúttal meg is nyugtatott.
Kelly nagyokat szuszugott. Biztos a sok fájdalomcsillapító hatására zuhant ilyen hamar álomba. Szélesebbre tártam az ablakot és mikro már teljesen biztos voltam benne, hogy senki sem kaphat el, mert elcsendesedett a ház, bemásztam.
Kelly átfordult a másik oldalára és a takarót is lejjebb rúgta magáról. Visszahajtottam az ablakot, nehogy megfázzon. Leültem egy kényelmes fotelbe és körbenéztem. A falon körbe festett képek voltak, ezeket ő festhette. A nagyszerű látásomnak köszönhetően olyan volt, mintha nappal néztem volna őket, úgyhogy bizton állíthattam, Kelly igazi tehetség. Egy sarokban megpillantottam a letakart állványt is. Ami körül rengeteg festék hevert. Kicsit rendetlennek tűnt és szétszórtnak. Igazi művészlélek.
A polcai tele voltak könyvekkel. Sokukon látszódott, hogy már igen elnyűttek. Valószínűleg azokat többször is olvasta. A CD-k között is körülnéztem és láttam, hogy ízlésre teljesen egyezünk.
Rengeteg apró holmi volt a polcain az asztalán. Csupa színes holmik. Üveggolyók, gyöngyök…Kelly olyan volt, mint egy kisgyerek.
Végül a letakart vászon elé léptem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem még, min dolgozik éppen. Nem festmény volt, hanem egy sötét rajz. Közel hajoltam és megszagoltam. Faszénnel rajzolt. Mikor végre az egész vászon a szemem elé tárult, akkor ismertem meg, hogy mit ábrázol a még nem teljes mű. Én voltam az.
A torkom furcsán kezdett szorítani. Muszáj volt nyelnem egyet, nehogy megfulladjak. Tehát Kelly is. Ő engem rajzol, én pedig, róla kompnálok. Az érzés örömmel töltött el és szomorúsággal is. Ezek szerint nem csak én szenvedek, hanem ő is. Magam részéről nem bánom, nem érdekel igazán, de azt nem akarom, hogy Kelly szenvedjen.
Ebben a pillanatban újra megmozdult és a nevemet mondta. Mintha sóbálvánnyá változtam volna. Visszaejtettem a vászonra a lehelet finom anyagot és megfordultam. Azt hittem, felkelt és lebuktam. De nem. Mélyen aludt tovább…majd még egyszer most még érthetőbben mondta a nevem.
- Conor. – az ő szájából jó volt hallani.
Aztán nyugtalanság fogta el. És velem kapcsolatban? Hát nem tudok ennek a lánynak semmi jót nyújtani?
- Ne menj el…-kérte álmában. Aztán még elismételte kétszer.
Dehogy mentem el. Úgy éreztem nincs az az erő, ami elrángathatna az ágyától. Én vigyáztam rá,amíg aludt. Ez jó érzéssel töltött el, hát még a tudat, hogy ő maga volt az, aki nem akarta, hogy elmenjek.
Forróság öntötte el a testem. Ha tudná, hogy mennyire szeretem. Csendben figyeltem Kellyt, akit egyre csodálatosabbnak találtam.

A kora hajnali órákban eljöttem Kelly szobájából, de ott hagytam vele minden gondolatom.
Hazaérve lefeküdtem az ágyamra, hátha el tudok aludni egy pár órára, de nehezen ment. Nem is csoda. Egy ilyen éjszaka után!