Rise of the Moon

15. fejezet
Elővigyázat
Mikor Kelly már annyira mélyen aludt, hogy nem beszélt többet, elmentem haza, hogy átöltözzem és hogy mire felkel, ismét nála legyek frissen. Meglepetésemre otthon nem találtam senkit sem. Apám valószínűleg Marillonéknál volt. A kocsim visszakerült a garázsba, így tudtam, hogy jártak otthon, mielőtt elmentek újra. Reggel, mikor bementünk a suliba, mindenkin lehangultság uralkodott.
A Miss Nelsonnal történtek megviselték az egész várost. Csak ez első három óránkat tartották meg, utána mindenkit hazaküldtek. Ezt értelmetlen döntésnek gondoltam, mert az iskolában még így is nagyobb biztonságban volt mindenki, mint máshol. Kellyt természetesen én vittem haza. Csak ketten voltunk náluk és a nappalijukban üldögéltünk. Különösen hideg volt aznap, még a házban is, pedig feltekertük a fűtést. Átkaroltam Kellyt. Nagyon szótlan volt a szeme pedig könnyes.
- Mi baj van? – kérdeztem az arcát megsimítva.
- Miss Nelsonon gondolkoztam. – felelte szomorúan. – Annyira sajnálom szegényt.
- Mindenki így érez. Sokan szerették.
- Mi lesz most? Mi lesz, ha nem kapják el a gyilkost és még többen halnak majd meg?
- Elkapják. Apámék a nyomában vannak. Én is csatlakozom majd. De most nem hagyhatlak egyedül.
Kelly közelebb húzódott és bűnbánó arcot vágott, mikor a szemembe nézett.
- Tudom, önzőn hangzik, de én nem akarom, hogy elmenj.Nem maradhatnál itt velem? Félek, hogy bajod esik. Nem élném túl, ha elveszítenélek.
- Nem lesz semmi bajom. – súgtam a hajába.
- De nekem szükségem van rád. – karjait a nyakam köré fonta. – Nem akarok visszamenni a rezervátumba. Anya azt mondta, ha Neah Bay-be érkezik a gyilkos, visszatérünk, mert ott biztonságban vagyunk.
- Ebben igaza van. Ott biztonságban lesztek. – ugyan tudtam, ha Kellyék visszaköltöznek a törzshöz, akkor nem láthatom, de mindennél fontosabb volt, hogy ne essen baja. Ott tényleg biztonságban volt a vámpíroktól is, és tőlem is.
- De én nem akarok tőled elszakadni. –még szorosabbra fűzte a karjait.
- Nem is kell. Most még. – mondtam csendesen. Hiszen, ha már igazán Vadász leszek, akkor szó sem lehet róla, hogy vele maradjak. Az az életforma nem biztonságos. Kelly olyasvalakit érdemel, aki nyugalmat, biztonságot és boldogságot nyújthat neki. Én ezeket nem tudom felajánlani. Ez rettentően fájt, mert Vadász akartam lenni és Kellyt is szerettem. De nem egyeztethettem össze a kettőt.
- Most még? – kérdezte rémülten.
- Nyilvánvalóan nem maradhatok veled mindig.
Kelly elhúzódott, hogy jobban lássa az arcomat, de a kezei a nyakamon maradtak.
- Miért mondod ezt?
- Akárhogy is…lássuk be, én csak egy Vadász vagyok. Az életem abból áll, hogy próbálom megóvni másokét, de a sajátomat veszélyeztetem. És veszélyeztetem a közelemben élőkét is.- tiltakozni akart, de folytattam – még nem mondtam el neked, hogy hogyan halt meg anyám. Azért halt meg, mert apám Vadász. Gondold el, ha te ugyanennek lennél kitéve…ezt az életet kéne élned. Mellettem mindig félned kéne.
- Nem. –csattant fel Kelly. – Pont ez az, hogy melletted sosem félnék. Te fontosabb vagy nekem mindennél. És ne hidd, hogy ez csak ostoba frázis, hogy csak mert fiatalok vagyunk, ez nem jelent semmit. Mert igenis jelent. Többet, mint bármi más…és én nem hagyom, hogy elmenj. Veled mennék bárhová…ahol te vagy, ott az én helyem is…ha te ugrasz, ugrom én is. Te nem érzed? Nem érzed, hogy milyen szoros ez a kötelék?
- Kelly én…-kezdtem volna, de elhallgattatott egy csókkal. Nem tiltakoztam.
Mohón faltam finom ajkait és minél több jutott belőlük, annál többet akartam. Míg az ujjai a hajamba fonódtak, a derekát tartva döntöttem el a szófán. Fejénél két oldalt megtámaszkodtam. Aztán az állát, a nyakát csókoltam, ő pedig nagyot sóhajtott. Ez a hang még jobban felizgatott a hasfalamon kószáló kezéről már nem is beszélve. Ez az érzelmi intenzitás, Kelly illata felerősödött és egy pillanat alatt belém villant a már ismerős érzés.
Egyre jobban kívántam Kellyt, egyre jobban szorítottam. Éreztem a kéztetést, hogy nyakára kulcsoljam a kezem és egyetlen mozdulattal véget vessek az életének, miközben egy másik érzés viaskodott ezzel. Az agyamnak egy része képes volt felfogni, hogy mire készülök és arra ösztökélt, hogy húzódjak el Kellytől. Próbálta meggyőzni a szörny oldalamat a helyes döntésről. Végre kitisztult az elmém és hátra vetődtem. A szófa másik végébe vágódtam.
A légzésem nagyon nehéz volt. A tüdőm összeszorult. Kelly riadtan nézett rám, miközben felült. Látta rajtam, hogy zaklatott vagyok és próbált minél messzebb húzódni tőlem, szabad teret adva. Aggódva nézett rám.
- Jól vagy?
- Ne haragudj. – megint csak ez volt, amit mondhattam. – Nincs mentségem.
- Nincs miért haragudnom.
- Kelly, kérlek, legalább ne próbálj meg könnyíteni a lelkiismeretemen. Hagyd, hogy gyűlöljem magam, amiért ilyen szörnyeteg vagyok…
- Ne gyűlöld magad! – mondta dühösen.
- Jól van, ismételgesd csak…az rosszabb. Még jobban irtózom magamtól és…
- Elég! –kiáltott.- Hallod? Elég.
Kelly szeme szikrázott. Ő ugyanolyan dühös volt, mint én…és mindketten rám. Én azért, mert egy szörnyeteg voltam, ő pedig azért, mert gyűlöltem magam emiatt. De nem értette meg, hogy ez mennyire borzasztó. Nem tudom, mit láthatott bennem a szörnyetegen kívül. Egy gyilkosgép voltam, veszélyes vámpírokra és vérfarkasokra…veszélyes Kellyre, akit mindenkinél jobban szerettem. Most már biztos volt, hogy nincs más választásom. Csak egy mód van, hogy megvédjem őt magamtól. Ha távol maradok tőle. Nem szószerint. Mert a közelében kellett lennem. Ez már nem csupán vágy volt, hanem létszükséglet. De szó sem lehet a testiségről. Nem kockáztathatom Kelly épségét.
- Igen. Elég. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Soha többé. – a szemébe néztem. – Soha többé nem érek hozzád.
Kelly szemében rémület tükröződött. Majd arcát a kezeibe temette és sírni kezdett. Közelebb mentem hozzá és a kezére tettem a kezem. Nem akartam, hogy emiatt szomorú legyen, de azt nem tehettem meg, amit ő akart, hiszen nem tudtam mennyire vagyok képes kontrollálni az indulataimat.
- Meg kell értened, hogy hiba volt. Túl messzire mentünk. Nem lehetek úgy a közeledben. Nem tudok úgy a közeledben lenni.
- Mert irtózol tőlem? – kérdezte szomorúan.
- Nem, dehogy. – térdeltem gyorsan elé és kezeim közé fogtam az arcát –Pont hogy nagyon is veled akarok lenni. És ez szabadít fel bennem olyan érzéseket, amik…- az arcáról kétségeket olvastam le.
Magamhoz öleltem, mert majd megőrültem, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Kelly…te jó ég, csak nem azt hitted, hogy azért csinálom mindezt, mert nem akarlak?
- Én nem tudom…nem értettem soha, hogy mit szeretsz rajtam…és attól féltem, hogy nem vagyok elég.
- Kelly…hogy hiheted? – zavartan nevettem.
Ezek szerint minden cselekedetemmel kétségeket ébresztettem benne, pedig csak meg akartam kímélni.
- Hiszen te vagy a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Nincs rajtad semmi, amit nem szeretnék, és minden vágyam az, hogy megadjak neked mindent…de nem tudok. Nem bízom magamban, hogy képes vagyok-e rá.
- Én bízom benned.
- Tudom. De várnunk kell. Nem tudom még kezelni ezt az egészet.
- Akkor…ez azt jelenti, hogy egyszer?
- Egyszer. – elmosolyodtam. Ő is annyira akarta, mint én. – De lassan kell. Óvatosan.
Megcsókoltam az arcát miközben kisimítottam az arcából a haját.
Eltelt a délután, csendben ültünk a szófán megint. Kelly a mellkasomnak dőlt és az ujjainkkal játszott.
- Ha visszamegyünk a rezervátumba, azért meglátogatsz néha? –kérdezte csendesen.
- Amikor csak tudok megyek. –ígértem meg.
- Elintézhetjük, hogy a határig elvisznek és ott vársz...azt megtennéd?
- Mindig. – csókoltam meg a fejebúbját. – Ott fogok várni, amikor csak akarod.
Egyszer csak egy kocsi hangot hallottam. Kellyék kocsija volt az. Felálltam. Kelly a kezemet fogta, maradásra akart bírni. Nekem sem volt semmi kedvem elmenni, de ez a fajta bemutatkozás nem lett volna jó, úgyhogy magammal vontam Kellyt a hátsó bejárathoz.
- Holnap reggel itt leszek. Szeretném, ha bemutatnál…
Kelly szeme felcsillant. Még mielőtt mondhatott volna valamit, a mamája köszönt hangosan én pedig kislisszantam az ajtón és hazafutottam.